- Még mindig ilyen beteg állat? – kérdezem Marcit, mivel ketten maradunk.

- Lehet, hogy mi változunk Ádám, de Peti sohasem fog. Neki ez kell, hajtja a vére, meg az adrenalin. Azt mondja, hogy az ilyen kalandok nélkül fél embernek érzi magát.

- Karina mellett is?

- Mellette csak igazán. Nem is működik vele a szex, sokszor azt mondja fel se áll neki, azon is csodálkozom, hogy a gyerek összejött.

- De hát azt mondja, mindig kívánja.

- A mamákkal, meg az ilyen szedett-vedett milfekkel igen, Karinával még évente egyszer sem. Ezzel nem szokott dicsekedni. Könnyebb azt mondani, hogy Karina nem akar tőle semmit, holott ez nem igaz.

- A sznobsága is megvan még?

- Az remekül szuperál, majd meglátod, mikor visszajön és kéri a pezsgőt.

- ...

Ennek a társadalomnak igenis szüksége lenne egy jó erős filmes tükörre. Egy olyanra, amely tisztán, élesen, görbe alakzatok, elmosódott pacák és fonák képek nélkül mutatja meg azt, hogyan élünk jelen pillanatban ebben az országban. A radikalizálódás, az ezzel szorosan, kéz a kézben járó erőszak, az emberek sárba tiprása, hovatovább kiirtása globálisan terjed szerte a világban, olyan hévvel és tempóban, ami előre vetíthet egy újabb csúnya foltot a történelem eddig sem szeplőtelen lapjain. Gyűlölködünk, tehát vagyunk. És az, hogy ez hova vezet, milyen áldozatokkal jár, mennyire dúrja szét az emberek egyszeri és megismételhetetlen életét, az a kutyát sem érdekli már. A másikkal szembeni előítélet, a pocskondiázás, az ...

Nagyon hamar kiszúrom Andrást és a kétfős társaságát. Kicsit talán meg kellene dörzsölnöm a szemem, lehet, hogy a Visine miatt nem jól látok, ugyanis jól ismerem a barátait. Valóban nem hazudott akkor, amikor azt mondta, hogy olyanokkal találkozom, akik nem lesznek idegenek számomra. Olyannyira nem, hogy tulajdonképpen egykoron tényleg a barátaimnak mondtam volna őket, de lehet, hogy még most is azok.

- Sziasztok! – köszönök illendőn, miután odaérkezem és mivel mindegyik feláll, kezet fogok velük egyenként.

- Ugye nem kell bemutatnom senkit? – vigyorog András. – Most már hogy a saját két szemeddel látod, ugye elhiszed, hogy nem ismeretlenekkel vagy együtt.

- Erre, hogy őszinte legyek nem számítottam – és most kivételesen ...

Nagy kár az olyan filmért, mint a Fúsi, mert túl hamar belepi majd az enyészet sötét takarója. Amilyen gyorsan érkezik, olyan sebesen távozik, szinte alig fogják észrevenni, az ilyenekre sütik rá azt a kétértelmű billogot, hogy fesztivál kedvenc, márpedig ezekre a mozibuzikon, a botcsinálta kritikusokon és pár száz éles szemű érdeklődön kívül senki nem kíváncsi. És amilyen kiüresedett, sivár érzelmi világban totyogunk nap, mint nap, nem is lehet ezen csodálkozni. Merthogy kit vonz egy olyan ember élete, aki negyvenes éveiben járva még az anyjával él egy panelban, aki részint a túlsúlyos termetéből, részint a zárkózott jelleméből fakadóan szinte alig haverkodik, helyette inkább egy terepasztalon játssza újra a második ...

Jelzem, hogy itt már a vége felé jártunk az utolsó levélváltások következnek, kicsit tényleg elszaladt velünk a ló, én néha úgy gépeltem, hogy fel se néztem. Elkapott egy kis félsz, hogy bennem marad még valami, hogy nem tudom normálisan lezárni, nem tudom gondosan elvarrni a szálakat. Persze nem is sikerült, de ne rohanjunk ennyire előre, folytassuk időrendben, természetesen egy kis borral a poharamban, olyan, mintha odaragasztották volna a kezemhez és kiosztották mellé a parancsot is, „igyad, ameddig van belőle”! Ki is öntöm a maradékot. Másfél óra alatt megittam ezt a hét decis eperbort, még jó, hogy nincs itthon több, amilyen hangulatban vagyok, megnyakalnám azt is.

„Valamit lezárni néha éppen olyan nehéz, mint változtatni ...

Van az úgy, hogy az ember nem azt kapja, amit vár. Mondjuk karácsonykor a fa alatt egy tűzpiros Porsche Carrera helyett, csak annak matchbox változatát találja. Hoppá, ez szívás! A Bíborhegy az előzetese alapján az ősz egyik nagy ígéretét hordozta magában, amit megdobott még a tehetségekben tobzódó szereplőgárda, élén korunk egyik legmeghatározóbb és legvonzóbb álomgyári színésznőjével, Jessica Chastainnel. Hogy is szokták ezt mondani, ennek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Elvileg filmünk horrornak van kalibrálva, de ez esetben ne dőljünk be ennek, inkább higgyünk Guillermo del Toro rendezőnek, aki gótikus románcnak aposztrofálta a moziját. Telitalálat, szerelmi dráma ez, semmi kétség, az a baj, hogy annak is egy silányabb ...

Ennél a pontnál azt gondoltam már nem fog válaszolni, passzol egyet, mert ez nagyon személyes terület és tényleg mi közöm is lehet az ő magánéletéhez, pláne ahhoz a sráchoz - a volt barátjához -, akit egyszer, tegnap este futólag láttam. Aztán meglepett.

„Egyedül táncolsz? Ne őrjíts már meg! Kicsit furcsa figura vagy! Kisegítetted a barátodat, valami ilyesmire gondoltam én is, bár most szerintem jobb színben tünteted fel magad, mint amilyenben kellene, ne mondd már, hogy meg sem fordult a fejedben, hogy lefektesd a lányt. Ez etetésnek tűnik. Nincs olyan férfi, aki nem gondol erre, kivéve, ha eunuch az illető, de azért nem hiszem, hogy te az lennél! Szóval majd várok egy őszinte választ és nem ilyen hablatyolást! Tényleg lassan ...

A jó ötleteket úgy kell megbecsülni manapság, mint a dunnában őrzött pénzkötegeket. Ha hiányoltuk az eredeti elképzeléseket az amerikaiaktól, akkor most megkaptuk a németektől. A Victoriának nemcsak az az egyetlen érdeme, hogy vágás nélkül vettek fel majd száznegyven percnyi cselekményt, hanem az is, hogy a hangulata olyan erős szivacsként szippant be, ami egészen az utolsó képkockáig fogva tart, majd miután jól megcsócsált és egy kicsit talán el is használt, visszadob a földre. Lehet fanyalogni, hibákat keresni, de egyet még véletlenül sem lehet: elmenni mellette szó nélkül. Mert erről a filmről beszélni kell, mert ez érzéseket, érzelmeket kelt a nézőben, mert ez véleményt generál, mert ez anélkül ébreszt hatásokat az emberben, ...

Délután 4 óra van és péntek. Megint elbóbiskoltam, mint tegnap a villamoson. A hasamon David Benioff: Tolvajok tele című könyve, amit emberiség elleni vétek ilyen fáradtan olvasni. Különben is, ha elkezdek egy kötetet, azt szeretem minél hamarabb, szinte egyhuzamban letudni, nem akarom elaprózni, azt akarom, hogy egyszerre nagy adagban, vízesésszerűen zúduljon rám az élmény, amit aztán napokig csócsálgatok, míg végül elengedem és levonom magamnak a szükséges konklúziót belőle. Kár, hogy az időm egyre kevésbé engedi ezt és mostanában egy-egy vaskosabb könyv elolvasása akár egy hétig is eltart.

Ha most azt gondolják, hogy ma nem voltam dolgozni, akkor tévednek. Ettől persze nem vagyok hős, csak egy egyszerű kötelességtudónak látszó ...

A Kötéltánc az egyik ékes bizonyítéka annak, hogy Hollywood környékén kiszikkadtak az agyak és leálltak az eredeti ötleteken morfondírozó fogaskerekek. Philippe Petit 1974-ben fogott egy jó erős drótkötelet, kifeszítette az akkor még befejezés előtt álló World Trade Center két ikertornya között és úgy sétált át rajta többször is, mintha nem is több mint négyszáz méterrel a földfelszín fölött csinálná az egyensúlyozást, hanem két fa között a Central Parkban. James Marsh (A mindenség elmélete) 2008-ban készített egy dokumentumfilmet a nem mindennapi produkcióról Ember a magasban címmel, amelyben szemcsés, fekete-fehér felvételekkel, Petit-vel és régi bűntársaival készült interjúk segítségével rekonstruálja az ...

- A barátom, uhmm, a volt barátom rendszeresen vezetett, amikor ivott, azért gondoltam, hogy neked sem jelenthet akadályt – mondja Csilla miközben sétálunk a célhoz.

- A jövőre nézve nem szerencsés, ha mindenkit a volt barátodhoz hasonlítasz. Egyébként egyszer ültem úgy volán mögé, hogy ittam. Akkor sem sokat, de a haverom többet, úgyhogy a szükség törvényt bontott. Az volt az utolsó alkalom, ilyen szinten nem kockáztatom az életem, sem a másokét.

- És hogyhogy nincs kocsid, ma már mindenkinek van kocsija? – Csilla nyelve megeredt.

- Lehet épp ezért nincs. Különc vagyok. Itt Pesten nincs rá szükségem, van taxi, meg tömegközlekedés.

- A taxi egy vagyon, a tömegközlekedés meg büdös és mocskos.

- Szerintem a kocsi ...

Az meg már milyen szituáció, amikor a negyvenöt éves házassági évforduló előtt egy pár nappal a férj kap egy levelet, amiben arról értesítik, hogy az évtizedekkel ezelőtt elhunyt szerelmének holttestét megtalálták egy svájci gleccserbe fagyva. A 45 év című film kiindulópontja után egy olyan párkapcsolati analízis veszi kezdetét, amiben nagy szerepe lesz a hirtelen feltörő emlékeknek, az ezekből származó kimondott vagy kimondatlan szavaknak, mondatoknak, a lelkek háborújának, az árulkodó arckifejezéseknek, érintéseknek, a magunkba fojtott érzelmeknek és sokszor a magánynak, amihez szorosan hozzátartoznak a hosszabban kitartott csendek. Persze láttunk már ilyen drámákat, tíz, húsz éves házasságok esetén, de Andrew Heigh mozija ...

Hoppá, megjött a vágy titokzatos tárgya és a samesze. Merthogy csak ketten vannak, a harmadik versenyző úgy nézem kiszállt a játékból. Mindkettőnek bemutatkozom, kezet nyújtok, Évike még meg is puszil, a másik viszont állni alig bír. Ilyenkor kevésbé figyelek a nevekre, arra összpontosítok, hogy én ne tévesszek, de azt hiszem valamilyen Csillának hívják.

- Mi már ismerjük egymást! – kiabálja felém Évike, mintha túl kéne üvöltenie valamilyen zenét, ami azonban nem átütő hangerejű itt kinn.

- Nem egy helyen dolgozunk, úgyhogy nem emlékszem, hogy találkoztunk volna – felelem, miközben leülök.

- De személyesen is találkoztunk, múlt héten átvittem hozzád egy iratot – erősködik.

Ha megfeszülök sem emlékszem, pedig ...

Valószínűleg még egy gyermektervezési projekt részeként sem született meg az az űrhajós, aki majd valamikor – egyes kutatások szerint – a század végén, elmondhatja a Marsra lépés frappáns nyitómondatát. Neil Armstrong szüzséje foglalt, olyannyira, hogy már az óvódások is kívülről fújják egy kiadós uzsonna után, ha éppen nem böfögik el magukat: „Kis lépés ez egy embernek, de óriási ugrás az emberiségnek”. A tudomány ugat, a karaván pedig halad, a kutatók talán véletlenül, talán nem, pont a héten írták meg egy szaklapban, amit a NASA szakemberei is megerősítettek, hogy folyékony, sós víz van a Marson, ami ugyan nem bizonyít semmit, de lufinak kiváló és adhat egy plusz löketet ahhoz, hogy a vásznon keresztül ...

A taxiban Danika viszi a prímet, szinte kötelességének érzi, hogy szóba elegyedjen a sofőrrel, az a teóriája, hogy így a bizalmukba férkőzik és kevés az esélye, hogy átvernek. Mióta kötött árasak és ilyetén egyformák a tarifák ennek a lehetősége szinte a nullával egyenlő, de nem akarok okoskodni, beledumálni meg végképp nem, úgyhogy ráhagyom. Hadd szórakoztassa magát, akkor édes a gyerek, ha játszik. Mivel egy kicsit sem érdekel miről folyik a csacsogás, inkább kifelé bámulok az ablakon. Imádom az éjszakai Pest fényeit, ha csörgedezne egy kis költői vér az ereimben egészen biztos, hogy ódákat írnék hozzá. Mindig újra és újra rácsodálkozom, hogy milyen gondosan eltörli néhány órára a nappali szennyet, mocskot, bűzt és ...

- Képzeld voltam színházban – mondja Danika minden kérdés nélkül.

- Mi a fene? Nagyon unatkozhattál! – a megjegyzésem most sem nélkülözi az elmaradhatatlan cinizmusomat.

- Mindig basztatsz, hogy nem mozdulok ki, hogy nem csinálok semmit, csak itthon ülök, nézem a Jóban Rosszban-t meg a többi szutykot, gondoltam bebizonyítom neked, hogy képes vagyok végigülni egy előadást. Hát majdnem eljöttem szünetben – vágja rá feldúltan a megjegyzésemre.

- Na és mit néztél, ami így lelohasztotta a vágyaidat?

- Az Operaház fantomját a Madáchban!

- Abban nem sok próza van barátom.

- Hát ez az. Végigkornyikálták az egészet, olyan szörnyen óbégattak néha, hogy majdnem megrepedt a dobhártyám.

- Ha megkérdeztél volna, vagy csak ...

Ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek még A csaj nem jár egyedül, a Spinédzserek vagy a 10 dolog, amit utálok benned jelentették az etalont a kamaszokról szóló mozik esetében. Most persze lehet, hogy pironkodnom kéne, vagy szégyellnem magam, de az igazság elől nincs értelme bujkálni. Ha mai fejjel véletlenül belebotlom valamelyikbe az ezernyi filmet kínáló tévécsatornák egyikén, már látom azokat a hiányosságokat, faramuci szituációkat, amiket akkor az ellenkezés legkisebb látszata nélkül bekajáltam. A habos-babos gimiket, ahol szó sem volt tanulásról, a jóképű ficsúrokat, a különc lányt, akit aztán a legszimpatikusabb lovagnak meg kellett hódítania, a vicces barátokat, akik segítették a románc kialakulását, az ellenségeket, akik ...

Végül is kifutott valahova a sztori, pedig közben olyan végtelennek tűnt az egész. Danika meg van elégedve magával, hiszen szinte végig röhögtem a performanszát. Hátrafordul, ami jelzi, hogy zenecsere következik. Clean Bandit és a „Rather Be” Jess Glynne közreműködésével pörög meglehetősen erős basszus alappal, de amíg a szomszédok nem verik ököllel az ajtót, addig Danikának esze ágában sincs visszavenni a hangerőből.

– Gyere, szívjunk el egy cigarettát, aztán fokozatosan készüljünk a következő dózisra. Dózis? Hihetetlen jó szavakat találok. Meg lehetsz elégedve velem.

- Te dózisnak hívod az alkoholt?

- Miért ne? Ne kötözködj, gyere pattintsunk!

Az utasításnak megfelelően követem a barátomat és viszem magammal a ...

Ha rangsorolni kellene azokat a dolgokat, amelyeket értelmetlennek, vagy érthetetlennek találunk az életben, akkor a hegymászás az a tevékenység, ami biztosan az élbolyban végezne. Mégis mi hajtja az embert, amikor elhatározza, hogy meghódítja a világ legmagasabb csúcsát dacolva a természet kegyetlen törvényeivel, az emberi test fizikai korlátaival, a halál folyamatosan leselkedő és vészjóslóan lebegő árnyékában? A dicsőség? Az akarat? A szenvedély? A határok feszegetése? Az elérni kívánt cél megvalósítása felett aratott győzelmi tor? Aki az Everesttől válaszokat vár, csalódni fog, sőt a film megtekintése után a kérdések talán még hatványozottabban munkálkodnak bennünk.

A történet 1996-ban játszódik, amikor a Mount Everest ...

Danika már türelmetlenül sodorgatja azokat cigarettákat, amiket a mai este során fog elszívni. Mindig tekergeti, még a nagyapjától tanulta annak idején és azóta is rendületlenül folytatja  a hagyományt, ebből egy szemernyit sem enged. Otthonról hozta és nagyon tisztelte az öreget. Persze nemcsak emiatt. Kizárólag ilyenkor dohányzik, azt szokta az orrom alá dörgölni, hogy megkívánja tőlem, másnap meg szid, mint a bokrot, mert ettől fáj a feje. Csüggedten és agyonhajszolt fejjel lépkedek körülötte, öt két literes nevenincs márkájú üdítővel, amitől majdnem leszakad a karom. Hetente háromszor járok edzeni, ott száz kilót is megemelek, ha jobb napom van és fűt a tesztoszteron, de ezekkel  a tíz kilókkal mindig küszködöm. A ...