Az meg már milyen szituáció, amikor a negyvenöt éves házassági évforduló előtt egy pár nappal a férj kap egy levelet, amiben arról értesítik, hogy az évtizedekkel ezelőtt elhunyt szerelmének holttestét megtalálták egy svájci gleccserbe fagyva. A 45 év című film kiindulópontja után egy olyan párkapcsolati analízis veszi kezdetét, amiben nagy szerepe lesz a hirtelen feltörő emlékeknek, az ezekből származó kimondott vagy kimondatlan szavaknak, mondatoknak, a lelkek háborújának, az árulkodó arckifejezéseknek, érintéseknek, a magunkba fojtott érzelmeknek és sokszor a magánynak, amihez szorosan hozzátartoznak a hosszabban kitartott csendek. Persze láttunk már ilyen drámákat, tíz, húsz éves házasságok esetén, de Andrew Heigh mozija éppen attól különleges, hogy a krízist, a válság gócpontját két olyan emberen keresztül mutatja be, akik már az életük alkonyán vannak, az elmúlás küszöbén, amikor elvileg még szorosabban kötődsz ahhoz, akivel megosztottad a létezésed egy nagyobb darabkáját.

A direktor nagyon pontosan érzékelteti a házaspár homlokegyenest eltérő reakcióját, anélkül, hogy ezek heves dühkitörésekben, vagy indulatos veszekedésekben manifesztálódnának. Geoff, a férj érthetően sokkot kap a levél elolvasását követően, az őt játszó Tom Courtenay finoman, eszköztelenül, az arca barázdáinak játékával jeleníti meg a rövidzárlatot, amit a hír vált ki belőle. Fokozatosan válik az emlékei rabjává és ezáltal folyamatosan, apró részletekbe menően idézi elő a feleségének az akkori barátnőjével megesett tragikus eseményt. Zavartságában arra is képtelen visszaemlékezni, hogy elmondta –e ezt már valaha asszonyának, vagy csak most, évtizedekkel később osztja meg vele életének ezen periódusát. Még az is megfordul a fejében, hogy elrepül Svájcba megnézni a tetemet, annak ellenére, hogy a szomszédos faluig is alig bír elmenni a felesége nélkül, megromlott egészségi állapota miatt. A férfi bizonytalan lesz az érzéseiben, a gondolataiban feltornyosuló emlékek felemésztik és ezt egy idő után már az asszony előtt sem tudja palástolni. Megint cigizni kezd, egyre többször egyedüllétre vágyik, éjnek évadján a padlásra megy, ahol a régmúlt relikviái között kutakodik.

A házaspár női tagja Kate eleinte nem tulajdonít nagy jelentőséget a váratlanul érkezett levélnek. Azt gondolja a férje egy idő után meg fog nyugodni és életük visszatér a szokásos lassan hömpölygő medrébe. Később kétségbeesetten tapasztalja, hogy a férfin egyre jobban, egyre mélyebben eluralkodnak az emlékek, annak a nőnek a foglya lesz, aki évtizedekkel ezelőtt halt meg. Kate eleinte meghallgatja a férjét, de ahogy látja, hogy az mennyire érzékenyen, mennyire odaadóan mesél fiatalkori szerelméről, leállítja és azt kéri, hogy soha többet ne beszéljenek róla. A Charlotte Rampling alakította asszonyból egy másfajta bizonytalanság tükröződik. Vajon az a férfi, akibe beleszeretett majd húsz évesen, viszonozta –e valaha az érzelmeit, vagy csak pótléknak kellett a gyász könnyebb feldolgozásához? Vajon az együtt leélt negyvenöt év alatt mindig csak másodhegedűs volt? Elég volt –e az, amit nyújtani tudott érzelmekben, gondoskodásban, törődésben, ahhoz, hogy feledtesse egy tragikusan véget ért szerelem emlékét? Kamaszos hévvel igyekszik visszaszerezni a férjét, ugyanakkor a görcsös akarása csak növeli benne a kételyeket, a helyzet odáig fajul, hogy a padlásra is felmegy, ahol aztán egy olyan titok nyomára bukkan, amit Geoff egy életen keresztül elhallgatott előle és ami nem könnyíti meg azt, hogy visszatérjenek a normális kerékvágásba a dolgok. Charlotte Rampling nem hisztizik és nem akarja túl játszani a karaktert, az arcra és a szemre összpontosít, belülről építi fel a bizonytalanságát, távol áll tőle minden feltűnési viszketegség és harsány kifejezőeszköz. Csendesen és visszafogottan azonosul a megtört asszony figurájával, csakúgy, mint a néző.

Andrew Heigh filmje a levél megérkezésétől, a házassági évforduló apropóján megrendezett partiig lévő időszakot, csaknem egy hetet ölel át. A napokat dokumentarista részletességgel felvési, de nem minden információt dörgöl az orrunk alá, ezek mindenre kiterjedő megosztásával már csínján bánik. Azt például csak egy film eleji beszélgetésből sejthetjük, hogy Kate tanárnő volt, Geoff pedig nyugdíjas évei előtti munkáját egy gyárban végezte, de, hogy pontosan mit csinált, arra csak homályos utalásokat tesz a forgatókönyv. Azt sem mondják ki nyíltan, de biztosak lehetünk benne, hogy a házaspár gyermektelen és ebből a szempontból kiemelt jelentőséget kap Kate férje utáni nyomozása a padláson. Heigh nem az a szájbarágós típus, bízik a nézőjében, annak fantáziájában, képzeletében, gondolataiban. És a gondolatokra szükség is lesz, mert a rendező ráérős történetmesélő ugyan, de sokszor tűnődésre késztet és ez éppen azért van, mert súlyosan élet közeli élményt dolgoz fel, a bizalomról, a titkokról, az együttélésről, vagy egyszerűen csak a férfi-nő kapcsolatról és az ezzel szorosan összefüggő életre szóló választásról.

A 45 év többször vánszorog, éppen, hogy csörgedezik, talán úgyis érezhetnénk, hogy nem halad egyről a kettőre, de Heigh azért képes arra, hogy ilyenkor egy-egy jól elhelyezett adalékkal, vagy cselekmény morzsával tovább gördítse a megakadni látszó eseménysort. A hangulat szomorkás, borongós, melankolikus, talán olykor szikár és nincs is semmifajta törekvés arra, hogy kimozdítsa az érdeklődőt a kétely, a bizonytalanság gyűrűjéből. Az aprólékosság talán olykor unalomhoz vezet, de a néma séták, a szinte eseménytelen képek mögött rengeteg kérdés feszül, amely válaszok híján belülről égetnek és emésztenek. Ez nem a megoldások mozija, ez a felvetések filmje, a konfliktus generátora egy semmiség, de ez elindít valamit bennünk és nem kínál megnyugtató befejezést, vagy szívszaggató happy endet, helyette magunkba nézésre ingerel, gondolatokra serkent és gyanakvást szül, vajon velünk minden rendben van –e.

Azon egy percig sem lehet vitatkozni, hogy a 45 év színészközpontú mozi. Andrew Heigh körülbelül olyan jutalomjátékot kínál Charlotte Ramplingnek (Kate) és Tom Courtenaynek (Geoff), mint Michael Haneke a Szerelemben Jean-Louis Trintignant-nak és Emanuelle Riva-nak. A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon mindkettőjük díjat nyert az alakításáért. És teljesen megérdemelten, egy szavunk sem lehet. Nagy tapasztalattal és gazdag életúttal a hátuk mögött finom rezdülésekkel jelenítik meg a karaktereket és nem egymás fejére nőve, hanem egymást kiegészítve játszanak olyan természetességgel, ami csak a méltán elismert művészek sajátja lehet. Nincs egyetlen hamis mozdulatuk, egyetlen oda nem illő gesztusuk, végig koncentrált teljesítményt nyújtanak. Két táncjelenet van a filmben. Az első oldottabb hangulatú, a másodikban azonban minden ott lapul, ami az asszonyban kétségként bujkál az élete szerelmeként aposztrofált férfival kapcsolatban. Charlotte Rampling utolsó arckifejezése, a vihar előtti csendről árulkodó sírásra görbülő száj, még nagyon sokáig velünk marad.

Andrew Heigh filmjét biztosan elsöpri a Mentőexpedíció sikere. Nem véletlenül. Az katartikus, grandiózus, látványos, szórakoztató és még nem is sikerült rosszul, ez viszont csendes, elégikus lassúságú, töprengő és gondolkoztató. Mindkettővel kellene tenni egy próbát, mert az kikapcsol, ennek segítségével viszont élni tanulunk. És lehet, hogy ezekre így együtt van szükségünk.

8/10