Ennél a pontnál azt gondoltam már nem fog válaszolni, passzol egyet, mert ez nagyon személyes terület és tényleg mi közöm is lehet az ő magánéletéhez, pláne ahhoz a sráchoz - a volt barátjához -, akit egyszer, tegnap este futólag láttam. Aztán meglepett.

„Egyedül táncolsz? Ne őrjíts már meg! Kicsit furcsa figura vagy! Kisegítetted a barátodat, valami ilyesmire gondoltam én is, bár most szerintem jobb színben tünteted fel magad, mint amilyenben kellene, ne mondd már, hogy meg sem fordult a fejedben, hogy lefektesd a lányt. Ez etetésnek tűnik. Nincs olyan férfi, aki nem gondol erre, kivéve, ha eunuch az illető, de azért nem hiszem, hogy te az lennél! Szóval majd várok egy őszinte választ és nem ilyen hablatyolást! Tényleg lassan kezdem úgy érezni magam, mintha valami kanapén lennék egy pszichológusnál. Remélem, azt azért nem várod el, hogy a végén átvigyek hozzád egy tízezrest fizetség gyanánt. Egy szerencséd van, jók a kérdéseid és nem is túlzottan tolakodóak, bár diszkrétnek sem mondanám őket. Szóval kezdjük az elején: Bencével az egyetemen egy társaságba tartoztunk, az egyik csoporttársnőmnek a testvére volt, úgy keveredett közénk, egyébként bölcsész szakot végzett, én közgázra jártam a Corvinuson. Előtte is beszélgettünk, de csak az egyetem vége felé kezdett komolyabbra fordulni a kapcsolatunk, kevesebb, mint három éve. Bence vicces volt és nyitott, alapvetően levett a lábamról az olvasottságával, a műveltségével, azzal, hogy sok minden érdekelte, nem volt szakbarbár és begyepesedett, én akkor zárkózottabb voltam, nehezen nyíltam mások felé, de ő sok mindent ki tudott hozni belőlem. Viszonylag hamar, két hónap után összeköltöztünk, nem akartuk tovább húzni a dolgot, ki akartuk próbálni, hogy megy a másikkal való együttélés. Megkötöttünk a kis kompromisszumainkat a másikkal és tulajdonképpen egész jól működött minden. Aztán befejeztük az egyetemet és elkezdtünk dolgozni és ezzel törvényszerűen bekövetkeztek a változások. Addig nagyon sokat csavarogtunk, főleg neki köszönhetően, elvitt irodalmi estekre, kiállításokra, színházba, moziba és ez nekem nagyon megtetszett, az ezzel járó pezsgés, nyüzsgés, sok embert kedveltem meg általa. Eltelt két év és azt vettem észre, hogy Bence ellustult, túlságosan kényelmes lett, néha belefelejtkezett a munkájába, a könyveibe és kevésbé érdekelte, mi van velem. Nekem viszont hiányoztak azok a gondtalan együttlétek, az a kulturális körforgás, amit általa ismertem meg. Lehet, hogy erre most azt mondaná, hogy nekem meg állandó mehetnékem van, nem tudok megülni a fenekemen, olyan vagyok, mint egy izgága sajtkukac. Kicsit talán megváltoztunk emberileg is. Bence zárkózottabb lett, én talán nyitottabb lettem, fura. És akkor elérkeztünk a lényeghez, azért lett vége, mert meguntam azt, hogy bezárkóztunk, hogy éltük a kis életünket, de tulajdonképpen egymás nélkül, mindenki a maga világában. Hiába hasonló az érdeklődési körünk, ha nincsenek már meg a közös pontok. Éltünk egymás mellett és vártuk, hogy majd egyszer ugyanolyan lesz, mint régen. Aztán egy nap megmondtam, hogy én ezt nem tudom tovább csinálni, engedjük el egymást, mielőtt rosszabbra fordulna minden, mielőtt még nem sértenénk vérig a másikat és nem kezdődik el a szokásos sárdobálás. Sírtunk egy sort és két napra rá elköltöztem. Azonban Bence még mindig közel áll hozzám, nagyon szabadnak éreztem magam mellette, nagyon sokat tanultam tőle és nagyon sokszor megnevetett, ezt nem tudom elfelejteni, ez az, ami még mindig érv mellette és a kapcsolatunk mellett. Ugyanakkor semmit nem szeretek újrakezdeni, és úgy érzem, hogy a mi közös kalandunkban ennyi volt, el kellene engednünk egymást végleg, mert hiába kezdjük el még egyszer, annyit már nem tudunk adni a másiknak, hogy az elég legyen. És ezzel csak újabb és újabb csalódásokba kergetjük kettőnket, és csak újabb fájó sebeket okozunk egymásnak. Hát ez az én nagy dilemmám, beavatott lettél, ha bárkinek kifecseged meg kell, hogy öljelek. Rengeteget írtam, úristen, most látom, de Te is sorra kerülsz, még ha egészen biztosan lesznek további kérdéseid, akkor is.”

„Bármilyen furcsa és megmagyarázhatatlan neked, tényleg semmit nem akartam Csillával, ez az őszinte válaszom. Diána, én már elértem egy bizonyos életkort és ha közhelyesen hangzik akkor is igaz, hogy nem érdekelnek az egyéjszakás futó kalandok, amik biztos hasznosak tudnak lenni, biztos lehet velük villogni, de érzelmi, pláne értelmi szempontból vajmi keveset érnek. És ha még ez sem elég, bevallhatom neked azt is, hogy sohasem mentem bele ilyenekbe, amihez talán az is hozzájárult, hogy a lányok nem velem képzelték el az ilyesmit, ha szóba kerülhetett is a téma, nem én voltam az első számú célpont ebben a kérdésben. Persze nem akarom szentnek beállítani magam, voltak nekem is érdekes dolgaim, de azok nem az egyéjszakás viszonyokhoz fűződnek, vagy inkább azt mondanám, hogy azok másmilyen kalandok voltak. Éppen az előbb mondtam a barátomnak – aki meg van győződve, hogy szorosabbra kéne fűznöm a kapcsolatot a lánnyal -, hogy úgy érzem, annyira messze van a mi értékrendünk, illetve a gondolatvilágunk egymástól, hogy azt nehéz lenne párhuzamba állítani, de még közelíteni is. Kiröhögött és lecsapta a telefont. Azt gondolom, kicsit női lelkem van, ami nem jó és nem is túl macsós, ráadásul a mai divatos trendeknek sem felel meg, de ettől még nem akarok változtatni rajta. Nem gondolod, hogy a tízezres kevés lesz, minimum a dupláját érdemelném. Nagyon örültem, hogy említetted a kompromisszumot, az élet egyik legfontosabb velejárójának tartom és nemcsak a párkapcsolatokban, hanem a munkában, barátságban, családban, egyszóval mindenhol. Annyira evidensnek gondoljuk és lehet, hogy ezért van az, hogy gyakran elfelejtkezünk róla, pedig olyan szükségszerű lenne néha engednünk egymásnak, amivel elérhetővé válna egy közös nevező, amiben meg tudunk egyezni, amihez ragaszkodhatnánk. Azt írtad megváltoztatok, ami szintén fontos momentum. Mindig azt képzeltem, az ember egy bizonyos kor után nem képes megváltozni. Hatalmasat tévedtem és az elmúlt évek során kénytelen voltam módosítani ezen álláspontomon. Magamon és másokon is észrevettem, hogy másképp reagálok, reagálnak a világra. Be kellett ismernem, hogy szinte minden korban még akár idős aggastyánként is képesek vagyunk a változásra, arra, hogy más szempontok szerint viszonyuljunk emberekhez, bizonyos kérdésekhez, egyszerűen az élethez. Én például elfogadóbb vagyok másokkal szemben, ahogy öregszem. Most is vannak olyanok a környezetemben, akiket nem kedvelek, akikkel nem azonosulok, de nem utasítom el azonnal azt, ahogy ők élnek, ahogy ők gondolkodnak, inkább elfogadom azt és ezáltal tiszteletben tartom. Ez nem jelenti azt persze, hogy mindig mindenkivel egyetértek, kimondottam nem szeretem a szélsőséges nézeteket, viszont míg régebben azonnal vitatkoztam, most már talán csendesebb és beletörődőbb lettem. Ti soha nem akartátok megváltoztatni egymást? Nem akartátok egymásra erőltetni a véleményeteket, ezáltal meggyőzni a másikat a saját igazatokról? Amit még nem említettem, de szintén meghatározónak tartok, az a kommunikáció, hogy tudjunk beszélgetni egymással, hogy mindent akár a legapróbb dolgokig meg tudjunk osztani a másikkal. Ennek véleményem szerint soha nem szabad háttérbe szorulnia. Ti hogy álltatok ehhez a kérdéshez, mennyiben változott meg a kommunikáció köztetek az együtt töltött idő során? Ja és még valami; három hónapja vacilláltok, volt ezen időszak alatt valaki a kettőtök életében, aki egy más alternatívát nyújthatott volna neked vagy a barátodnak? Nem akarok szabadkozni, de a te történeted sokkal izgalmasabb, mint amivel én tudnék szolgálni, úgyhogy egyelőre maradnék a te térfeleden!

Ezek már szokatlanul hosszú levélváltások voltak, általános iskolában, különösen alsó tagozatban erre mondtuk azt, hogy fogalmazások, picit talán arra hasonlítanak. Megint előtör a nosztalgia belőlem, úgyhogy öntök még egy kis bort és bemegyek cd-t cserélni. Valami mást választok, mondjuk Alanis Morissette „Unplugged” albumát, most női hangra vágyom és élőbben szóló hangszerekre. Alapvetően a személyes kommunikációban hiszek és azt preferálom mindenek felett, de a délelőtt során is azt vettem észre, hogy egész jól működik a fantáziám és Diána levélben leírt gondolatai mögé oda tudom képzelni az arckifejezését, az esetleges döbbenetét, szomorúságát, a mosolyát. Valahogy élővé vált a beszélgetésünk és elevenné váltak a mondataink. Hörpintek egy korty bort és folytatom, ezúttal az ő válaszával.

„Soha nem voltam az egyéjszakás kalandok híve, annyira, hogy soha nem is próbáltam. Persze hazug dolog lenne azt mondani, hogy nem suhant át az agyamon annál is inkább, mert több barátnőmnek volt már ilyen „élménye”. Aztán egyszer, amikor az első komoly barátommal szakítottam volt egy bulis éjszakánk, ahol lett volna egy jelentkező és a pillanat hevében én is hajlandónak mutatkoztam rá. Aztán ott álltunk a lakása előtt és rám tört az, hogy én ezt képtelen lennék érzelemmentesen, pusztán az ösztönöknek fejet hajtva végigcsinálni. Elnézést kértem és otthagytam, azóta tudom, még egyszer nem keveredhetek ilyen helyzetbe, mert ez egyszerűen nem az én világom. Igazán ott dől el minden, amikor ott vagy a kapujában, szép, hogy most azt mondod, nem teszed meg, de ha csak át kéne lépni egy ajtón, ahhoz, hogy megvalósuljon akkor is így gondolkodnál? Ahogy most nyilatkoztál az alapján nagy a valószínűsége, hogy nem tennéd meg, pedig a férfiak nagy többsége ezekre nem mond nemet, már csak azért sem mert ösztönlények, sokkal inkább, mint a nők és ez nem valamifajta feminista meglátás, mert attól messze vagyok, én ezt tapasztaltam. Annyit még hadd mondjak ezzel kapcsolatban, hogy nekem sokkal szimpatikusabbak ezen a téren a „női” lelkek, szerintem nem ettől lesz férfi a férfi. A másfajta kalandjaidra van egy tippem, de ez tényleg nem ide tartozik és ez már kicsit sikamlós is, majd egyszer, ha úgy alakul személyesen kiértékeljük. Nem is pszichológus vagy te, hanem valami pályát tévesztett riporter, aki szeretné sarokba szorítani az interjúalanyát és minden titkát ki akarja szedni belőle. Állok elébe, igaz csak módjával, már másodszorra írom, de tényleg ne bízd el magad. Szerintem mindenkiben van egy erős akarat a kapcsolat kezdetén, mikor már felszáll a rózsaszín köd, hogy megváltoztassa a partnert, hogy ráerőltesse a saját véleményét, vagy egyáltalán a saját képére formálja a másikat. Be kell vallanom itt én voltam a fő bűnös, sokszor előfordult, hogy makacsul ragaszkodtam bizonyos nézeteimhez és szinte kényszeríttettem, hogy hasonlóan gondolkodjon erről. Nettó hülyeség, sokáig rágörcsöltem, aztán itt is kialakítottunk egy egészséges kompromisszumot és utána már képes voltam engedni, de ehhez kellett egy kis idő. Persze, hogy fontos a kommunikáció, magam is szükségszerűnek és elengedhetetlennek érzem, ugyanakkor azt is, hogy néha tudjunk hallgatni, vagy egy picit elvonulni magunkban, amikor ez kellene nekünk, amikor éppen ehhez lenne kedvünk. Azon gondolkodom, hogy a nagy dumálások egy idő után mindenképpen ellaposodnak és nem tudnak olyan sokrétűek lenni, mint az elején. A végén már mi is kevesebbet beszélgettünk, hiányzott is nagyon, inkább felszínesen csevegtünk, csacsogtunk, de ezek már izgalommentesek voltak, az érdeklődés és a befogadókészség sem volt az igazi, sem az ő, sem az én oldalamon. Volt még egy kérdés az alternatívákról, három hónap erre kevés idő és nem is nagyon láttam meg most senki mást. Ez szerintem Bencére is igaz, hiszen akkor nem akarná feltámasztani a halottat a sírjából. Nos meg van elégedve dr. Csernus? Mondja el nyugodtan a véleményét, ne maradjon önben.

„dr. Csernus? Ne már, ha mindenképpen le kellene a voksomat tenni valaki mellé akkor inkább Popper Péter, bár ő már meghalt, mégis inkább őt választanám. Máskülönben a pszichológiát egy kicsit áltudománynak tartom, olvasok persze róla, bár nem ezek a könyvek a kedvenceim. Ha két barát, vagy netalántán intelligens ember elbeszélget egymással, akkor az felér azzal, hogy elmész egy pszichológushoz és elmondod neki a benned felgyülemlett problémáidat, gondjaidat, bajaidat. Mitől lesz ez más? Attól, hogy rád húzza a sablonokat, a sémákat, amit megtanult, vagy amivel találkozott már a praxisa során. Ráadásul nem is ismer engem, míg például a barátom azért kapiskálja azt, hogy milyen vagyok. Persze erre jön, hogy egy ismeretlennek talán jobban meg tudunk nyílni, hát igen, most például ezt csináljuk, és még nem is kell fizetnünk érte. Ha akarod, azért áthozhatod a tízezrest, nem haragszom meg érte. Amikor ezt a véleményemet hangoztatom, azért nem sokan értenek velem egyet, pláne akik ezt tanulják, vagy ezzel foglalkoznak, bár az álláspontomat valamiről nem attól teszem függővé, hogy mások elfogadják azt vagy sem. Abban nem feltétlenül értek veled egyet, hogy a nagy beszélgetések ellaposodnak és nem tudnak olyan sokrétűek lenni. Nyilvánvaló, hogy nem lehet mindig mély, filozofikus témákat érinteni, néha jól esik hülyéskedni, csak úgy csacsogni a semmiről, vagy nem fontos dolgokról, ez is hozzátartozik, elfogadom. Azonban ha újabb és újabb élmények érnek benneteket, legyen az egy film, egy előadás, egy könyv, egy koncert vagy bármi más hétköznapibb dolog például vásárlás vagy ilyesmi, akkor könnyebben elindulhat köztetek egy-egy „világmegváltó” beszélgetés. A kapcsolat sűrűjében persze bezárkózunk egy kicsit, de utána mindenképpen nyitnunk kellene, pont azért, hogy ezek megtörténjenek. Itt van egy hibalehetőség és azt írtad, hogy ebbe lehet, hogy belecsúsztatok ti is. De nemcsak ti nagyon sokan mások is, ha visszagondolok, ezt én sem úsztam meg. A másik szokásos csapda a társ személyiségének elfogadása. Az elején könnyen megy, igazad van, aztán jön sok esetben a fekete leves. Ez is egy tipikus hozzáállás, amikor olyannak szeretnélek látni amilyennek én elképzellek, és még véletlenül sem olyannak, amilyen valójában vagy a hibáiddal, a baromságaiddal, a tévedéseiddel együtt. Inkább azt gondolom idomulnunk kell a partnerünkhöz. Megtalálni azt, amiben megegyezünk és elfogadni azt, amiben nem. Ha ez nem működik, akkor valószínűleg nincs miről beszélni. Persze én itt csak elmélkedem, nehogy magadra vedd, inkább azon agyalok, hogy én is mennyi mindent szarul csináltam, amit el lehetett volna kerülni. Sok igazság van abban, hogy ha még tudod is, hogy mi a megoldás elméletben, gyakorlatban attól ugyanúgy elbuksz. Még egy-két dolog érdekelne például az, hogy végig hűségesek voltatok –e egymáshoz, tehát tudomásotok szerint nem volt sehol egy harmadik, aki bezavart volna, illetve mennyit beszélgetettek egymással a volt kapcsolataitokról, a volt szerelmeitekről. Ezzel ígérem be is fejeztem, kérdezhetsz közben te is bátran, nem fogok megfutamodni, ha esetleg mégsem válaszolnék, akkor hazamentem.

Itt és most megállok egy szusszanásnyit, hiszen két üzenetet is jelzett a mobiltelefonom, egy másodperc erejéig az is átvillan az agyamon, hogy esetleg elmarad az esti szeánsz és választhatok valami lelkemhez és habitusomhoz jobban passzoló programot. A lelkesedésem csak addig tart, amíg el nem olvasom az egyiket, ami Andrástól jött és biztosít arról, hogy ők ott lesznek a megbeszélt helyen és természetesen elvárnak engem is. Annyit válaszolok, hogy „ott leszek”. A másik Danikától érkezett, aki elküldi Csilla telefonszámát, hátha mégis meggondolom magam és hozzáteszi, hogy ne válogassak annyit, különben is ez a lány egy jó nő, meg sem érdemelném. A végén még a délelőtt elhangzott „kefélj Ádám kefélj” kezdetű tirádáját is megismétli. Ha megpusztulok sem értem, hogy miért akar mindenki rám tuszkolni egy nőt. Ha hazamegyek, még be sem lépek az ajtón már anyám azzal kezdi, hogy nem hoztál még haza egy kislányt, apám legyint, hogy ő még nem látott ilyen mulya gyereket, hogy még egy nőt sem képes összeszedni. A húgom és a sógorom teljesen egy követ fújnak „kell már egy keresztanya a keresztfiadnak!” Ennek a dolognak csak annyi a szépséghibája, hogy a gyerek nincs és nem is lesz megkeresztelve, úgyhogy jobban szeretem, ha csak egyszerű nagybácsi lehetek ebben a történetben. Egy családi rendezvény esetén megtámad a rokonság apraja-nagyja és követeli a nőt, miközben persze már gyerekek garmadája csinálja a fesztivált. Egyszer egy lakodalmon úgy meguntam az örökös sipítozást, hogy fogtam magam, berúgtam, mint egy csacsi és összevizeltem a cipőmet. És már Danika is kezdi, itt a vég. Miért van azzal baj, hogy éppen most nem illeszkedem a társadalmilag elvárt idillikus összképbe? Nem fogok szingli hordákat összetarhálni és masírozni valamelyik körúton és még állam bácsinak is kevesebbe kerülök. Inkább folytatom Diával, az kellemesebb elfoglaltságnak tűnik és persze rágyújtok egy cigire.

„Van egy véleményed a pszichológiáról az kétségtelen, majd elmondom a nővéremnek, ő pszichológus, nem biztos, hogy díjazza, viszont van humorérzéke, úgyhogy legfeljebb nevet egyet rajta. Annyi rálátásom mindenesetre van, hogy ez a tudományág azért sokrétűbb és jóval bonyolultabb, mint ahogy leírtad, annak ellenére, hogy az okfejtésed még logikusnak is tűnhet. Sokfajta irányzata van és több szakterülettel is összefüggésbe hozható, például a matematikával vagy a biológiával, amelyeknek az eredményeire épít többek között. Való igaz néha nagyon mondvacsinált és erőltetett magyarázatokkal dolgozik és a sablonokat is jól látod, ezen azért már jó néhányszor vitatkoztam a nővéremmel, de csak úgy, hogy ne képzelje azt, hogy én lebecsmérlem a hivatását. Mindenesetre, ha nem haragszol én nem tartom áltudománynak, már csak a családi kötődésem miatt sem. Amit a kommunikációról mondasz, abban viszont most nem tudok vitatkozni, azzal maximálisan egyetértek és az is helytálló, hogy ez Bencével ránk is vonatkozhat. Hiába csűrnénk-csavarnánk elég gyakran otthonülő kisnyugdíjasokként viselkedtünk és nem gondoltunk arra sem, hogy jobban kihasználjuk a kulturális lehetőségeket és ezt nem lehet mindig a munka következtében előálló fáradtságra fogni, lusták voltunk. Most egy kicsit unalmas leszek, mert az elfogadással kapcsolatban sincsenek egyelőre ellenérveim, de azért ezen még gondolkozom egy kicsit. És akkor jöhetnek megint azok a kérdések. Szégyen nem szégyen, égő, nem égő de monogám vagyok a kapcsolataimban, egyszerűen nem éri meg félrekacsintgatni, nem tartom etikusnak, fairnek és azt gondolom nem is nagyon létezhet annál nagyobb szemétség, minthogy így alázd meg az aktuális partneredet. Akkor inkább jelzem, hogy probléma van, hogy megtetszett egy másik és szakítok, mert igaz, hogy így is fájni fog, de legalább nem rúgtam bele még egyet. Nézd Ádám, nekem összesen három kapcsolatom volt eddig. Az első két évig tartott a középiskola végével kifújt, a másodikat már igazi szerelemnek lehet nevezni, az egyetemmel kezdődött és ott is végződött, de három és fél évig tartott és volt ez Bencével. Szerintem ezt nem lehet soknak nevezni és mindig is törekedtem arra, hogy csak akkor kezdjek bele egy kapcsolatba, ha én azt komolyan gondolom és biztos, hogy nem fog megjelenni lehetőségként sem egy harmadik, mert nem esem kísértésbe. Én sem hunyom be a szemem, látok jóképű, nagyon helyes pasikat, de leszarom őket, ha nekem ott van az az egy, aki otthon vár. Persze ez sem divatos most, és megeshet még velem is, hogy elkövetek egy hibát, esendőek vagyunk, de ha egy mód van rá, akkor úgy szeretnék a továbbiakban is csinálni mindent, ahogy előbb elmondtam. Ami Bencét illeti, hasonlóan gondolkozik, ezt már megbeszéltük, nem tudok róla, hogy megcsalt volna, de nem ellenőriztem feleslegesen, ha nagyon akarta, megcsinálta, úgy, hogy én még véletlenül se szerezzek róla tudomást. Bíztam benne és most is azt gondolom hűséges volt, habár volt egy-két érdekes húzása.  Ennek ellenére ez nagy szó, csak nézz körül, mi folyik a párkapcsolatokban, de lehet te is tapasztaltál már ezt-azt. Tudom, hogy van olyan vélemény, hogy nem szabad beszélgetni a volt párjainkról, kapcsolatainkról, az aktuális partnerrel, de ezt hülyeségnek tartom. Mi beszéltünk róluk, soha nem hasonlítgattunk, vagy nosztalgiáztunk, inkább csak simán dumáltunk erről. Nem okozott problémát se nekem, se Bencének. A szexről nem kérdeztél, gyorsan hozzáteszem, arra tényleg nem válaszolnék. És akkor most néhány dolog, ami engem érdekel, te hogy állsz párkapcsolati fronton, ha már az én részemet így kiveséztük. Semmilyen szinten nem érdekel az a tegnapi lány? Miért folytatod ezt a levelezést velem? Ja és háromnegyed tizenegykor még nem gondolom, hogy hazamennél, úgyhogy tessék szíves válaszolni, ahogy egy illemtudó férfiemberhez illik, ne okozzon csalódást!”

„Na megint sikerült beletenyerelnem a nullás lisztbe a pszichológiával kapcsolatos véleményemmel, pont olyannak fejtegetem a nézeteimet, aki valamilyen szinten érintett. Azért nem futamodnék meg egy beszélgetés elől a nővéreddel, annál is inkább, mert nagyon szeretem az értelmes, érvekkel alátámasztott vitát, az olyat, amelyiknek nem az a célja, hogy a másikat porig gyalázd. Valóban nagyon sok furcsa és titkokkal teli párkapcsolatot látok magam körül és nagyon szét kell nézzek, hogy olyat találjak, ami megközelíti az ideálist, vagy legalábbis működőképes. Néha azt érzem, hogy az emberek úgyis belemennek ezekbe, hogy nem mérik fel azt, hogy ugyan az elején átsegíti őket a szerelem frissessége, a lángolás és az újdonság varázsa, de aztán már tenni is kell azért, hogy az ne vesszen nagyon hamar a feledés homályában és ne tűnjön el a süllyesztőben. Nemrégiben például egy barátom házassága ment egy-két hónap alatt tönkre. Biztos voltak előjelei, csak nem vették észre, mindketten a szőnyeg alá söpörték, aztán olyan szinten feltornyosultak a problémák, hogy már nem tudták ezeket kezelni és inkább elváltak. Persze ott is felbukkant egy harmadik és ha az egy kapcsolatban megjelenik, az a továbbiakra nézve nem sok jót jelent. Ha már gondolati szinten ott motoszkál a fejedben egy másik lehetőség, egy kísértés, akkor nem tudsz koncentrálni arra, hogy helyrehozd azt, amiben éppen benne vagy. Akkor már csak arra gondolsz, hogy milyen lehet az a másik, mennyivel tudna mást, jobbat vagy többet nyújtani érzelmileg, testileg, mindenhogy.  Nagy csalódás volt számomra az, hogy ők külön folytatják, a kapcsolatuk számomra azt jelentette, hogy lehet ezt ügyesen , harmonikusan, a másikat és magadat szem előtt tartva csinálni. Hát tévedtem. Tudom azt is, hogy nincsen tökéletes recept és leginkább egyénfüggő az, hogy sikerül – e megtartanod egy kapcsolatot. Mi van velem? De nem szeretnék erről beszélni, úgy utálok magamról bármit is mondani. Most gondolom azt mondanád, hogy ne nyávogjak, hisztizzek itt feleslegesen, ha már te is megtetted, akkor nem olyan nehéz az. Hát kedves Diána, nekem egyetlen meghatározó kapcsolatom volt az eddigi életem során, bármennyire is furcsa lehet ez számodra. Nem az anyámról van szó ebben az esetben, ne ijedj meg. Ez a kapcsolat hét évig tartott és nagyon sok mindenen mentünk keresztül mindketten, amire eljutottunk odáig, hogy kimondjuk, nem folytatjuk tovább együtt. Nem untatnálak a részletekkel a lényeg, hogy erősen sérültem benne lelkileg, mindig azt akartam hinni, hogy már túlestem rajta, de ilyenkor rá kell jönnöm, hogy nekem ez nem olyan egyszerű történet. Valószínűleg nagy hőfokon égtem az elején és közben is egy darabig, és nehezen emésztettem meg, hogy mégis kudarcot vallottam. Voltak kisebb kalandjaim előtte és kisebb másfajta kalandjaim utána, de ez volt a mérföldkő. Komolyabb, meghatározóbb senki. Sokszor eszembe jut főképpen mostanában, hogy nekem talán ő volt az igazi, ő volt az az egy szerelem, amit mindenkinek át kell élnie ebben az életben, vagy meg kell kapja az esélyt, hogy átélhesse. Én ezt elpackáztam. Nem tudom, hogy akarok –e még egy esélyt, nem tudom, hogy fel vagyok –e készülve rá érzelmileg, nem tudom, hogy tudnék –e működtetni egy kapcsolatot és meg tudnék –e birkózni megint az ezt meghatározó kötöttségekkel. Kicsit talán sok ez a kétely, amit magamban rendeznem kell, amire válaszolni kellene tudnom. Nagyon régóta vagyok egyedül, ebből is látszik, nem vagyok kapcsolatfüggő, nem akarok minden áron belemászni valami olyanba, amit később megbánnék, amit legszívesebben visszacsinálnék. Amikor szakítottunk akkor sem egy másik miatt tettem, nem repültem rögtön egy lány karjába, pedig sokan azt mondták, hogy külön menni, otthagyni valakit csak úgy lehet, ha már megvan a következő. Hát nekem nem volt és örültem, hogy nincs, mert össze kellett szednem magam, mert rendeznem kellett a gondolataimat, mert ki kellett élnem magam. Semmilyen szinten nem tervezek a lánnyal, talán erről már beszéltem, csak lehet, átsiklottál felette, kicsit hosszúak már ezek az e-mailek, de azért megismételhetem, hogy nagyon eltér a mi gondolatvilágunk, nehéz lenne szinkronba hozni. Te voltám már huzamosabb ideig egyedül, vagy a kapcsolatok közvetlenül egymás után következtek az életedben? És hogy miért levelezek veled! Most dicsérnem kellene téged, és meg is teszem. Ritkán találkozom olyan lánnyal és ez lehet az én szegénységi bizonyítványom, aki ilyen értelmesen és összeszedetten beszél, okosan és bölcsen gondolkodik és viszonylag jól érvel. Most beszélhetek egy ilyennel és ez legalább örömet okoz ebben a trágyában, amiben dolgozom. Tényleg hogy kerültél ide, és még nem undorodtál meg tőle? Ja és délben el kell mennem, tehát már nincs olyan sok időnk.”

„Felesleges volt annyit aggódnod látod kijött ez belőled és megbízhatsz bennem, hétfőn nem fogom telekürtölni a folyosót a sztoriddal, már lehet, hogy úgyis tudják. Csak vicceltem persze, ne izgulj. Örülök, hogy megnyíltál és annak is, hogy ilyen őszinte vagy és mindenekelőtt, hogy megtisztelsz azzal, hogy elmondtad. Úgy beszélsz a párkapcsolatokról, mintha valami szakértő lennél, tényleg sok mindent tapasztalhattál abban a hét évben. Abszolút nem untatnál a részletekkel, sőt nagyon tanulságos lenne azt gondolom, de tudom, hogy kevés az idő, meg a hely ennek kifejtésére. Majd egyszer erre is sort keríthetnénk, vagy nem is tudom, csak ha úgy alakul. Nem akarok okoskodni, de szerintem egy kicsit túl sok kétely van benned, ahhoz képest amennyit ez az egész érdemelne. Talán túl sokat is gondolkozol rajta, úgy gondolom egy kicsit eredménytelenül. Ádám ez már elmúlt, mindig az életed egy szelete marad, az emlékeidben ott lesznek az akkor történt események, a szépek és a kevésbé szépek is, de vége van. Le kell zárni és el kell engedni és az érzelmeknek, az esetleges új szerelemnek mindig lehetőséget kell adni s ezáltal adsz magadnak is egy esélyt, hogy másképp tekints a múltra és ne töltsön el ennyi fájdalommal. Azt nem írtad, hogy mikor szakítottatok, az is érdekelne ám. Persze nem akarlak analizálni, nem én vagyok a pszichológus a családban és nem is akarok semmit belemagyarázni a szavaidba. Lehet, hogy azért mert romantikus vagyok a lelkem mélyén és még nő is, a szerelem esélyéről vallott eszmefuttatásod tetszik, azt is mondhatnám vonzó, még ha talán kicsit szirupos is. Tudod, ne bízd el magad. Az igazi. Ez egy olyan nehéz kérdés. Ki az? Ki mondja meg, hogy az e? Honnan kellene azt éreznem és biztosan tudnom anélkül, hogy előrelátnék a jövőbe? Egy kapcsolatot csak úgy érdemes elkezdeni, hogy azt gondolod ő lesz az igazi, még akár tizennyolc éves korodban is. Aztán ha kilenc év múlva kiderül, hogy mégsem ő volt az, akkor majd válási papírokkal járkálgattok a bíróságra, meg az ügyvédekhez, de addig, muszáj hinni benne, különben bele se vágj az egészbe. Azt, hogy ki volt az igazi, legfeljebb az életed végén, valami számadásféleségen tudnád megmondani. Az egyedüllét nem elvi kérdés számomra, ha éppen nincs valaki az életemben, megoldom magam is, nem jelent problémát, nem misztifikálom túl. Nem vagyok kapcsolatfüggő én sem, nem mászkálok egyik fiúról a másikra, anélkül, hogy magamban ne zárnám le a múltat. Nem is értem azokat, akik ezt csinálják, egy szakítást szerintem meg kell emészteni, enélkül nem tudsz elkezdeni valami újat és ehhez időt kell hagyni. Az első és a második kapcsolatom között félév telt el, Bence pedig szintén körülbelül ennyivel jött az akkori szakításom után. Nekem ez így megfelelt, soha nem jöttek elő bennem múltbeli sérelmek, vagy olyan érzések, amik fogva tartottak volna. Mindegyik exemmel tudnék találkozni anélkül, hogy fellángolnának bizonyos érzelmek, nem mintha keresném őket, még a telefonszámuk sincs meg. A dicséret mindig jól esik az embernek pláne, annak tükrében, ahogy mi indultunk. Óva intelek azonban, hogy piedesztálra emelj, vagy glóriát rakj a fejem fölé, vannak nagyon rossz, szinte kibírhatatlan tulajdonságaim, adj hálát az égnek, hogy nem tapasztaltad őket. Vagy csak egy kicsit, de azt már jóvá tettem, szerintem. Azért örülök, hogy benned ilyen benyomást keltettem, de azért találnál másokat is, ha keresnél. Lehet, hogy ez a közeg kicsit beszűkített téged, én szerencsére több ilyen lányt ismerek. Hogy kerültem ide? Be kell vallanom, hogy véletlen volt, ahol gyakorlaton voltam, ott nem tudtak alkalmazni, talán majd később. Aztán egy rövid ideig voltam egy könyvvizsgáló cégnél, ahol túlzottan nagy volt a fejetlenség, inkább továbbálltam. Majd egy ismerősöm szólt, hogy ide beadhatom az önéletrajzomat, nagy valószínűséggel felvesznek. Nem nagyon lehet válogatni az az igazság, nem olyan időket élünk, de ezt bizonyára te is látod. Trágya? Ez jó.  Észrevettem már itt furcsaságokat, sőt valami kimondottan taszít, de még nem undorodtam meg, lehet, hogy máshol sem sokkal jobb a helyzet. Nem ez az álmom de kivárok. Adtál egy magas labdát, úgyhogy engem is érdekelne, te mióta vagy itt, hogy kerültél ide. Azt nem gondolnám, hogy túl jól érzed magad, az arcodra van írva.