Hoppá, megjött a vágy titokzatos tárgya és a samesze. Merthogy csak ketten vannak, a harmadik versenyző úgy nézem kiszállt a játékból. Mindkettőnek bemutatkozom, kezet nyújtok, Évike még meg is puszil, a másik viszont állni alig bír. Ilyenkor kevésbé figyelek a nevekre, arra összpontosítok, hogy én ne tévesszek, de azt hiszem valamilyen Csillának hívják.

- Mi már ismerjük egymást! – kiabálja felém Évike, mintha túl kéne üvöltenie valamilyen zenét, ami azonban nem átütő hangerejű itt kinn.

- Nem egy helyen dolgozunk, úgyhogy nem emlékszem, hogy találkoztunk volna – felelem, miközben leülök.

- De személyesen is találkoztunk, múlt héten átvittem hozzád egy iratot – erősködik.

Ha megfeszülök sem emlékszem, pedig jó az arcmemóriám.

- Valóban? – a kételyeim továbbra is élnek.

Danika villámokat szór a szemével felém.

- Nem emlékszel rá?

- Ó, most már beugrott, ne haragudj, csak olyan rossz az arcmemóriám, persze te hoztad át az iratot, nagyon kedves vagy, már tovább is küldtem!

Ennyi kellett, hogy mindenki megnyugodjon. Egy nagy kamu. Nem hozott át nekem semmilyen iratot, talán Gábornak, bár nagyon más karakterek vagyunk, összetéveszthetetlenek, de nincs szükség a cirkuszra, megjegyeztem a leckét.

Fesztelenül cseverésznek, leginkább a lányok. Csilla, aki úgy tűnt már az ittastól is odébb van, most válogatott szavakkal ecseteli, hogy mennyit ivott, Évike rákontráz, Danika hallgatja őket, néha röhögcsél, néha kérdez, én meg leginkább a bólogató kutya szerepét viszem. Nagy kísértést érzek, hogy benyögjem a „milyen szép időnk van, milyen szép az este” című frázist, de féken tart a megfelelés kényszere. Nézelődöm és egy pár másodpercre meghűl bennem a vér,  hirtelen meglátom Diánát. A Dikácsot. Egy magas, jóképű srác kezét fogja és araszolnak a tánctér felé. Egyelőre esély sincs rá, hogy felfedezzen fürkésző tekintete, de azért jó lesz figyelni. Még véletlenül sem akarok vele összefutni, ez az e-mailváltás nem a legfényesebben sült el, de nem akarok ezen hosszabban morfondírozni. Azonban most, hogy így jobban megnézem a fél profilját, beugrik, hogy honnan volt ismerős az arca. Nem teljes egészében de arcvonásait tekintve Adele Exarchopolous-ra hajaz, a kimondhatatlan nevű görög származású, francia színésznőre, aki az Adele életében mutatott bevállalós és mindenekelőtt természetes játékával lenyűgözött. Adele élete, Abdellatif Kechiche filmje. Aprólékos, kimunkált, egyszerűnek ható, mégis szerfelett bonyolult mozi a szerelem nemtelenségéről, két nő kapcsolatáról és szakításáról. Ahogy ennek a lánynak az érzelmek kiütköztek az arcára, ahogy a taknya-nyála összefolyt fájdalmában, amikor bevallotta hazugságát a szerelmének, tudván, hogy ezzel a kapcsolatnak is vége, az beleégett a retinámba. Még most is felrémlik bennem és lúdbőrözik tőle a kezem. Megrázó erejű filmélmény.

- Nagyon elgondolkodtál Ádám – zökkent ki Évi.

- Gondolkodom, tehát vagyok – mondom.

Kínos csönd.

- Ó csak elbambultam, biztos összefüggésben van az itallal – korrigálok.

- Figyeljetek, Évivel egy kicsit elmegyünk táncolni, itt lesztek? – már vártam Danika kezdeményezését. Azt nem mondom, hogy óhajtottam, de kétséget kizáróan vártam.

Csilla nem szól semmit, csak néz rám.

- Persze, aztán ha bemegyünk, majd megkeresünk benneteket – nézek kettőjükre.

- Vigyázz Csillára jó? – Évi szeme megtalál.

- Nem lesz semmi gond, ugye Ádám? – na tessék, még ez a hülye is fontoskodik.

- Nem, menjetek csak! – nyugtatgatom az újdonsült álompárt.

- Biztos? – Danika kacsingat.

- Mi lenne? Csak nem visz el minket a rézfaszú bagoly! – kicsit kijöttem a sodromból.

- Nyald ki! – kiabálja, mielőtt eltűnnek a szemünk elől.

Hosszas tépelődés után végre elhúzzák a csíkot, kettesben maradunk Csillával, aki hirtelen felém néz.

- Ti barátok vagytok?

- Nem úgy tűnik? – kérdésre kérdéssel felelek, ez az egyik kedvenc szórakozásom.

- Olyan furán beszéltek egymással.

- Ezt már mások is megjegyezték, sőt azt is gondolták, utáljuk egymást. Mi egy kicsit kötetlenebbül, szabadabbul beszélünk a másikkal, így talán nem is kényszerítjük egymást bizonyos megfelelési korlátokra, és ettől különlegesebb, vagy másabb a barátságunk.

- Aha értem – nem vagyok benne biztos, de inkább nem teszem szóvá.

Ismét egy csendes pauza. Elkezdek szorongani, valamivel elő kell jönnöm, még ha nagyon sematikus, vagy kézenfekvő akkor is.

- Azt mondta Danika hárman jöttök, mi történt vele? – ez jutott eszembe, ennyire futotta.

- Mármint kivel? – Csilla visszakérdez.

Azt játssza, amit én, érdekes menetnek nézünk elébe.

- Hát a harmadik lánnyal, a nevét sajnos nem tudom – remélem így már érti.

- Jéé tényleg, nincs itt Ági! Valahol elhagyhattuk útközben!!! Csak vicceltem. Hazament, elég fáradt volt, meg sokat is ivott. Egyébként Csilla vagyok!

Vigyorog, de már botladozik a nyelve.

- Figyelj, nem akarlak zavarba hozni, előbb bemutatkoztunk!

- Igen? Nem is emlékszem!

Ez meg mi az isten? Most erre mit lehet mondani?  Szórakozik, vagy ennyire részeg? Meg kéne ezt nekem fejtenem, hogy most adja itt a hülyét, vagy tényleg ennyire setét? Semennyire nem kívánom ezt a helyzetet, de a kényszer azt diktálja, hogy valamiképpen megoldjam. 

- Ádám vagyok még mindig. Meghívhatlak egy italra? Mit kérsz? – nem veszíthetem el a türelmem, úgyhogy a hangomat is meglágyítom.

- Vodkanarancsot, köszi.

Azonnal rávágta a választ, szinte nem is gondolkodott. Nem jó jel, természetesnek veszi a meghívást. Legalább egy picit szemérmesebb lett volna, de nem, csípőből dobta oda a kívánságát. Kelletlenül odavergődöm a pulthoz, onnan mustrálom fél szemmel Csillát, aki egyébként jó nő, nincs vele semmi baj. Az arcbőre nagyon szép, alig sminkeli magát és ez be kell vallanom tetszik.  A ruhája egyszerű, de nőies, mondhatnám azt is szexi, jól választott az alkalomra. Tudja mi áll jól neki.  Falra mászom azoktól a nőktől, akik képtelenek arra, hogy felmérjék testi adottságaikat, azok negatív és pozitív tényezőit és ennek valóságos ismeretében válasszanak ruhát. Neki sikerült, ezt el kell ismernem. A haja szőke, valószínűleg van benne eredeti is, de rásegít a hajfestékkel. Miután megkapom a két italt és kicsengetek további háromezret, visszaülök a helyemre. Ahogy felnézek, megint megpillantom Diánát, szerencsére még véletlenül sem felénk jön, leül egy asztalhoz jó messzire tőlünk, jó sokan takarják, úgyhogy ezt a problémát egyelőre kiikszelhetjük.

- Mit nézel?

Csillának gyönyörű nőies hangja van, taxis diszpécsernek beválna. Hülyén hangzik, de olyan selymes, olyan lágy és ez is tetszik.  

- Egy ismerőst láttam, kollégát, de nem szeretnék vele találkozni. Csilla te az élet mely területén bizonyítasz?

- Mit?

Ajjaj. Fel kell tennem neki még egyszer a kérdést, ez így túl kifinomult volt, nem érti. Ha így folytatja az ivást hamarosan közelről is megismerhetek egy valódi detoxikálót. Úgy iszik, mintha kötelező volna. Én kettőt kortyoltam, ő már majdnem lenyelte az egészet, mint kacsa a nokedlit. Ez ilyen ütemben drága mulatság lesz.

- Szóval csak azt akartam kérdezni, hogy mivel foglalkozol?

- PR asszisztens vagyok egy multinál.

- És szereted a munkád, élvezed azt, amit csinálsz, vagy csak kényszerből csinálod, merthogy meg kell élni valamiből?

- Is-is.

Ez meg milyen válasz? Is-is? Itt kellene hagyni az egészet, egyre inkább azt érzem, hogy nem beszélünk egy nyelvet, sőt úgy tűnik nem is figyel rám, elkalandoznak a gondolatai, akkor meg minek erőlködöm. Megint az önkontroll tart féken és figyelmeztet arra, hogy nem szabad feladnom, már csak Danika miatt sem. A morcos tekintet a legenyhébb kifejezés arra, amit Danika produkálna, ha Csillát most Évike közelébe engedném. Zavarná a „hódításban”. Miközben hervadozom ettől az egésztől, azért jó lesz Csillára figyelnem, mert mintha már csak az ülepe egyik fele lenne a széken. Bizonytalan vagyok abban a tekintetben, hogy azért mert álmos, vagy csak annyira részeg.

– Ha választhatnál, mit szeretnél csinálni, mit tanultál? 

- Kommunikációs szakot végeztem a Kodolányin. Az az álmom, hogy egyszer tévézni vagy rádiózni fogok.

Ebben az országban rettenetes ereje van a kommunikációs szakoknak, van olyan, aki elvégezte, van, aki most végzi és van olyan, aki el fogja végezni. Lehet, hogy emiatt sem tudunk össznépi szinten kommunikálni.

- Kereskedelmi vagy közszolgálati vonalon?

- Figyu, te valami kérdezőbiztos vagy?

Érzem, hogy valami megszakad bennem. „Figyu, kérdezőbiztos”. Innom kell még, ezt így lehetetlen elviselni. Ez már majdnem vállalhatatlan. Egy húzásra felhörpintem a maradék whisky-kólámat.

– Úgy nézek ki, mint valami kérdezőbiztos? Látsz nálam tollakat, vagy kérdőívet?

– Lehet eldugtad valahova.

A Punnany Massif dalában azt mondják, ha a „nap süti szemedet, mindegy a szereped, a lényeg a szeretet”. Ez így rendben van. Most viszont éjjel van, nap még hírmondóként sincs az égen, lehet, hogy ezért sem tartom egyelőre szimpatikusnak ezt a lányt, pedig előbb viszonylag szellemesen válaszolt. Vagy legalábbis törekedett rá. Perverz élvezet, de folytatom a beszélgetést egy más megközelítésből:

- Olvastad a Harry Pottert? Meghal a végén?

- Nem.

- Hanem?

- Szerinted, ha nem hal meg, akkor mi a megoldás? Inkább táncoljunk, mert ennek így nem sok értelme van!

Azért pislákol ott valami sápadt fénycsóva az alagút végén.

– Minek van értelme kedves Csilla? – már nem tagadom meg önmagam.

- Úristen menjünk már, vagy nem akarsz jönni? Akkor megyek mással.

Próbál kacsintani, de ez félig sem jön össze. Mind a két szemét lecsukja, és így mintha tikkelne egyet, én meg majdnem elröhögöm magam, de azt hiszem kicsit túlfeszítettem a húrokat az imént, úgyhogy megpróbálok rezzenéstelen arcot vágni. Kiadta az ukázt, engedelmeskedem, felpattanok a székről és nyújtom felé a kezem, előzékenynek szeretnék mutatkozni.

– Ugye most csak viccelsz?

Ennyit az udvariassági faktorról, erre úgy néz ki nem tart igényt. Erre sem. Megindulunk a tánctérre, persze Danikáék sehol, úgy sejtem, valahol egy zugban fürdőznek az érzelmek tengerében. Beállunk egymással szemben én a sztoikus egyet jobbra, egyet balra lépéssorral feszítek, míg Csilla azért erősebben diszponálja magát. Mivel a mozgásán látszik, hogy eltalálja az ütemeket, ez csöppet sem okoz gondot neki. Legalább az egyikünk jogosan van a táncparketten. Még véletlenül sem közeledünk szorosan egymáshoz, és a másik tekintetét is kerüljük, így inkább tűnünk két idegennek, mint partnereknek.

- Talán reménykedhetem holnap egy válaszban, mert így illik – egy hang suhan el a fülem mellett, a száj pedig olyan közel volt, hogy majdnem érintette azt. Mire feleszmélek már csak az illető hátát látom és alakjának egyre halványuló körvonalait. Így is felismerem: Diána volt. Persze nem tudom már felidézni mit írtam neki a munkaidő vége előtt néhány perccel, de jó tudni, hogy szakított még időt a válaszra. Nem mondom, hogy most csapot-papot itt hagyva rohannék haza, hogy megnézzem a laptopomon mit körmölt, de kíváncsivá, sőt egész izgatottá tett a mondatával. Csilla semmit nem vett észre az előbbi jelenetből, mert úgy táncol, hogy közben lehunyja a szemét. Határozottan érzékinek mondanám, és erről az a két srác is így vélekedethet, akiknek most már a hűvös és büdös keveredéséből származó leheletét a tarkómon illetve az orromban érzem. Visszafordulok és konstatálom, hogy mindkettőjük érdeklődését felkeltette a velem szemben táncoló lány. Danikáék így a legjobb pillanatban bukkannak fel, váratlanul a semmiből, merthogy a két idegen is szedi a sátorfáját a hátam mögül, a tarkóm és az orrom ezáltal friss levegőhöz jutnak. A két lány úgy üdvözli egymást, mintha két hete nem találkoztak volna, egymás nyakába ugranak. Kicsit lötyögünk még négyesben, de öt perc sem telik bele és Danika már húz kifelé a csajokkal együtt.

- Na számunkra véget ért a buli. Jössz vagy maradsz? – kérdezi némileg váratlanul.

Ösztönösen megint az órámra nézek, fél kettő van, tulajdonképpen most már mindegy, hogy négy órát alszom, vagy hármat, úgyhogy még nem megyek, meg különben is minek zavarjam ezt a láthatólag bimbózóan alakuló románcot.

- Még maradnék egy órát, nyugodtan menjetek csak!

- Biztos, hogy maradni akarsz? Nem lenne jobb, ha velünk jönnél? – Danika a meglehetősen rosszul sikerült kalandjaimra célozgat ezzel.

- Szerintem te is látod, annak, hogy bármilyen hülyeséget csináljak most nincs esélye, de kösz, hogy aggódsz – felelem magabiztos határozottsággal.

- Csilla, te gondolom velünk jössz? – kérdezi Évi Csillát. Kérdezz-felelek két felvonásban, miközben Danika Éva háta mögött forgatja a szemét, aggódik, hogy Csilla bezavarhat.

- Én még maradok Attilával – válaszolja és az általa valósnak gondolt keresztnevemet még kicsit meg is nyújtja, vélhetően Danika szívéről ezzel mázsás teher rakódik le, viszont nekem csak most kezd emelkedni a pulzusom.

- Még mindig Ádám vagyok.

- Jó akkor maradok Ádival! – úgy véli, ezzel helyesbít.

- Maradjunk az Ádámnál, ha kérhetem!

- Jaj de válogatós vagy, már az is baj, ha becézlek. Szerintem az Ádi sokkal cukibb, ha lenne egy kiskutyám, lehet, hogy ezt a nevet adnám neki: Ádi.

Na jó, félrevonom Dancuskát egy pillanatra, a lányoktól elnézést kérek.

- Vigyétek magatokkal ezt a lányt! Ugye nem gondolod, hogy itt fogom pesztrálni, rendesen be van rúgva, még a nevemet se tudja! – mondom neki szigorú arckifejezéssel, még talán a szemöldökömet is összébb húzva.

- Ádám, ne csináld már, valahogy kibírod, amikor lelépünk, hagyd itt! Vagy tudod mit, van egy jobb ötletem, dugd meg!? – néz rám, mintha még neki kéne felháborodnia.

- De hát alig bír beszélni, nem hallod, hogy harapja a szavakat, teljesen el van készülve!

- Annál könnyebben adja magát, hidd el most nem kell leimádkoznod róla a bugyit, csúszik az magától is. Különben is nem beszélgetned kell vele!

Látom, hogy ha tótágast állok, akkor is hajthatatlan marad.

- Na jó, menjetek a picsába, majd megoldom. Ezt is – azért szemrehányóan nézek rá, hogy érezze a törődést.

- Kösz, majd holnap hívlak.

Évi még távozóban azért odaböki.

- Ne veszítsd el légy szíves, vigyázz rá!

Félreértés ne essék, nem egy tízéves kislányról van szó.

A Csillával kettesben című műsoros estünk második etapja következik. Nem is tudom, mit akar, csak szenvedteti magát, látszik, hogy álmos, látszik, hogy eleget ivott, mégis minek marad itt?

- Menjünk táncolni? – kérdezem.

- Ne, inkább üljünk le, benn nagyon meleg van, szellőzzünk egy kicsit.

- Kérsz egy ásványvizet, vagy valamit?

- Inkább egy vodkanarancsot köszi.

- Már bocs, hogy szólok, de nem lesz az egy kicsit sok?

- Már bocs, de ki vagy te, az apám?

Nem baszd meg, nem vagyok az apád, ha az lennék, már régen hazavonszoltalak volna és bezárnálak egy kalodába vagy tíz napra minimális étel és italmennyiség mellett, hogy tanulj meg normálisan válaszolni egy aggódó kérdésre. Tajtékzom, a pultos csaj valamit enyhít ezen, hiszen már nem is kérdezi, mit kérek, automatikusan tölti az italokat. Egyáltalán miért foglalkozom én még vele, itt hagyhatnám, nem is ismerem, most találkoztam vele először és nem gondolnám, hogy még egyszer valaha látjuk egymást. Nem pályázom én semmilyen becsület érdemrendre és nem is vagyok Grál-lovag, de azért kiszolgálom, úgy viszem oda az italát, mint egy pincér. Lehet, hogy megőrültem?

- Mit szeretsz csinálni szabadidődben Csilla, ha éppen nem dolgozol? – próbálok megnyitni egy újabb fejezetet, hátha ezúttal még beszélgetni is tudunk, eddig nem nagyon sikerült.

- Eljárok néhanapján jógázni, meg futni, szeretek főzni, vagy sütni és olvasok is. Leginkább könyveket.

Na innen már el lehet indulni.

- Azt tudom, hogy a Harry Pottert olvastad – vigyorgok egyet, de nem veszi a lapot, inkább nyalogatja a vodkanarancsát, nézi a pohár alját. – Mi volt a legutóbbi könyvélményed?

- Mit olvastam legutoljára?

Ha én csinálom ezt, az kevésbé idegesít. Nem válaszolok, csak bólogatok.

- A szürke ötven árnyalatát - folytatja és rajtam valami nagyon erős borzongás vesz erőt.

- És hogy tetszett?

- Elment, szerintem a főhősnő nagyon buta és idegesítően naiv, a férfi pedig szellemileg defektes, a történet helyenként lyukas, de azért elolvastam, ha már belekezdtem. Te olvastad esetleg?

- Igen.

- Férfi létedre?

- Mire akarsz ezzel célozni?

- Semmire csak ez olyan csajos könyv, nem találkoztam még olyan fiúval, aki olvasta.

- Még mielőtt megkérdeznéd, nagyon tisztelem a melegeket, de a lányokat szeretem.

- Nem gondoltam, hogy meleg lennél.

- Csak olyan furcsán méregettél, azért mondtam.

Egy pillanatra elhallgatunk, de most Csilla lendíti tovább az elkezdett eszmecserét.

- Nem mondtad még, hogy tetszett a könyv?

- A húgom vette meg, de mivel nagy volt a felhajtás körülötte gondoltam elolvasom. Borzasztó volt, több esetben falhoz akartam vágni, pedig nagyon ellene vagyok az ilyeneknek, de ez szabályosan feldühített. Művilág, nagyon alacsony színvonalú pongyola fogalmazásmód, gyenge karakterek, hiányos történetvezetés, semmi köze a valósághoz, csupa jóképű, gyönyörű ember, úgy hamis az egész, ahogy van. És tudod mi a legnagyobb probléma vele?

 - Micsoda?

Nem vagyok biztos benne, hogy érdekli, vagy figyel, de most már csak elmondom, ha visszakérdezett.

- Az az óriási nagy gond, hogy ez a könyv és még néhány ehhez hasonlatos fércmű bizonyos női olvasókban hiú, nem létező reményeket, ábrándokat ébreszt ezzel a világgal kapcsolatban és most nem a szexről beszélek, amúgy azok a részek is elég ramatyul lettek megírva, hanem arra gondolok, hogy ilyen képzeletbeli dúsgazdag milliárdosokról álmodoznak, akik elviszik őket a nem létező Kánaánba. Persze ezért cserébe alárendelik magukat nekik testileg és lelkileg és közben feladják az önazonosságukat. Na ilyen szerelemről álmodoznak egyesek ennek a könyvnek a hatására. Ez az igazi átverés.

- Szerintem ez csak egy közepes könyv és én úgy is kezelem – válaszol Csilla, miután türelmesen végighallgatta a puffogásomat.

- Ezek szerint nem nézted meg a könyvből készült filmet?

- Nem és nem is tervezem, ennyire azért nem érdekel. Te mit olvastál legutóbb? Egyáltalán szeretsz olvasni?

Csilla érdeklődik, ha jól emlékszem ez egy új fejlemény.

- Kifejezetten szeretek, de nemcsak könyveket, elég sok újságot is olvasok, napit, hetit és havit. Legutóbb Charles Bukovski kötete került a kezembe, Posta a címe.

- Az ki? Nem is hallottam róla.

- Egy amerikai író. Hedonista volt, a pillanatnak élt, szerette a nőket és az alkoholt, folyton rájuk költötte az összes pénzét. Nagyon természetesen írt, nincs semmi cicoma, alig használt írói eszközöket, kialakított egy sajátos irodalmi nyelvezetet, a stílusa közel áll a hétköznapi beszédhez. A kritikusok eleinte nem szerették, de az élete vége felé már elég jelentős rajongótáborra tett szert a hazájában, és elismert lett, aztán mikor meghalt még inkább. Úgy járt, mint ahogy a festők szoktak. Általában ők is akkor lesznek igazán megbecsültek, amikor távoznak az élők sorából.

Kicsit soknak érzem magam, Csilla megissza ezt a vodkanarancsát is, úgy néz ki, nem akar visszavenni a tempóból.

- És a mozival hogy állsz? – érdeklődöm tovább.

- Nem szeretek moziba járni, ha filmeket akarok nézni, akkor letöltöm.

- Nem olyan élmény – akadékoskodom.

- Lehet, de nem szeretem, ahogy zörögnek a zacskóval, ahogy esznek, isznak, ha késnek felállítják a sorokat, beszélgetnek, nem is értem miért nem ülnek be akkor inkább egy kávézóba. A tömegért sem vagyok oda.

- Van igazság abban, amit mondasz, de a mozinak szerintem létezik egy olyan varázsa, ami semmivel nem pótolható és most nem is csak a hangzásról, a nagyobb vászonról beszélek. Egyszerűen jobban elmerülhetsz a részletekben, figyelhetsz az apróságokra, jobban át tudod élni és ezáltal magadévá tenni az élményt. Akár pozitív, akár negatív értelemben.

- Lehet, de én ezután is inkább letöltök, ha nem haragszol.

Hát nem győztem meg, mondjuk nem is ez volt a célom, Csilla körbetekintget, valószínűleg elege lehet a bájcsevelyből.

- Egyébként van barátod?

- Most próbálkozol?

Megérkeztünk oda, ahonnan elkezdtük. Egy kör megint bezárult.

- Szerintem, hogy ha egy lánytól megkérdezem, hogy van -e barátja, még nem jelent próbálkozást, pusztán szimpla érdeklődést, de ha nem akarsz, nem válaszolsz, nem akarok lelki sebeket okozni neked – és ezt még egészen komolyan is gondolom, neki viszont nem biztos, hogy így tűnik.

- Három hónapja szakítottunk, már az eljegyzés is megvolt.

- És mi történt, ha nem vagyok túl indiszkrét?

- Az vagy, de végül is nem titok. Megcsalt. A legjobb barátnőmmel, aki most már nem az.

- Erre nagyon nehéz mit mondani, mennyire fáj még, ki tudtad már heverni?

- Lefeküdtem a legjobb barátjával.

- Szóval bosszút álltál, segített?

- Azt gondoltam, hogy majd fog, de inkább rosszabb lett, elszakítottam őket egymástól, megbántam, de már nem tudom visszafordítani.

- És most a legjobb barátja a barátod?

- Nem, dehogyis, az csak egy éjszaka volt, egy átbulizott mocskos éjszaka. Közvetlenül utána megbeszéltük, hogy ez nagy marhaság volt, egyikünknek sem volt jó. A szex sem.

- Meddig voltatok együtt?

- Négy évig, ő volt az első komolyabb szerelem az életemben. Valamit nagyon elbasztunk.

Na itt az ideje kimenekülni ebből a diskurzusból, mert ezzel egy olyan érzékeny területre érkeztünk, amit jelen pillanatban és ilyen állapotban nem fogok tudni kezelni.

- Szerintem most kéne bemennünk még egy kicsit táncolni - javaslom és válaszra várván nézek a szemébe.

- Azt hiszem, az most tényleg jót tenne.

A tánctéren talán már kisebb a tömeg, de azért jócskán vannak, ugyanazt a felállást nyomjuk, mint az előbb. A zenében valamelyest előre léptünk. Calvin Harris és a „Summer” süvölt az éterben. Furcsa de azt veszem észre, hogy Csilla egyre közelebb jön hozzám, amire úgy reagálok, hogy elkezdek hátrálni, egy kicsit olyan, mintha valami táncparódiában lennénk, ő jön előre, én meg lépek hátra. Aztán arra leszek figyelmes, hogy elkapja a kezemet és egyre közelebb húz magához, egyszerre nem érdekli a távolság, a teste közelében akar tudni. Most már közvetlenül előttem rázza a csípőjét, elképesztően érzi a zenét, és én megpróbálok vele együtt mozogni, elkapni a lendületét, hirtelen kilépek a komfort zónámból, ami nem is annyira zavar. A következő csavar amikor megfordul és a fenekét, már közvetlenül a lágyékomhoz dörgöli, és ugye mondanom sem kell, hogy ezen fizikai interakció hatására feláll a farkam, amit valószínűleg a ruhán keresztül Csilla is érzékel. Erre rátesz még egy lapáttal, simul, mint egy macska, árnyékként igyekszem követni a mozgását, több-kevesebb sikerrel. Egy mozdulattal átteszi a hosszú szőke haját az egyik vállára és így a nyakának egy része szabadon marad. Mivel fétisem a nyak, ahogy észreveszem, azonnal elkezdem csókolgatni, miközben a kezeim végérvényesen Csilla derekára tapadnak. Ez már így elég érzéki, de azért ne tessenek egy Elemi ösztönt elképzelni, azt nem tudom és nem is akarom űberelni. Még mindig lógok a nyakán, mint egy denevér nem eresztem, lehet, hogy egy kicsit ki is szívom. Csilla arca felé közeledek, amikor hirtelen megfordul és kiszabadul a szorításomból. Már velem szemben helyezkedik el, lehunyja a szemét, úgy riszálja magát és megint szorosabban húz magához. Ismét egyre közelebb kerülünk egymáshoz, már majdnem a szánk is találkozik, amikor Csilla elhajol:

- El kell mennem wc-re, várj meg légy szíves! – súgja a fülembe és abban a pillanatban, úgy iszkol el, hogy szinte a nyomát sem látom.

Azért annak örülök, hogy nem hányt le és volt annyi lélekjelenléte, hogy kimenjen a budira. Most el kezdhetnék azon filozofálni, hogy mi történt az előbb a táncparketten, de nem érzem azt, hogy túl sok értelme volna. Talán felbolygatta az, hogy a volt barátjáról beszéltünk, még erőteljesen dolgozik benne a sértettség, nem is a kompenzálási vágy, hiszen azon már túlesett, inkább az erős dac. Azt hiszem, kell még idő, hogy túllépjen ezen a kudarcon. Jó, ha már budin van, gyorsan kimegyek én is. A piszoároknál szinte telt ház, nem furakszom oda, különben is van egyfajta fóbiám velük szemben. Egyszerűen frusztrál, hogy ott állnak körülöttem és ha nem azt lesik, hogy mekkora a farkam, akkor azt várják, hogy mikor végzek. Így nem lehet pisálni. Hiába próbálom én magam elé képzelni a víz csobogását, vagy a tengert, ahogy zubog, még ha nagyon feszít a hólyagom és akkora a hasam ennek következtében, mint egy kosárlabda, akkor sem megy. Várhatom én alkonyatig, hogy meginduljon, ha bennem van a gát, ami ennek határt szab. Némileg csodálkozva veszem észre a nyurga gyereket az egyik piszoárnál, tudják, akivel Danika megvetette az italokat, a nadrágja a földig tolva, két keze a csempén és úgy rakja az egyensúlyát az egyik lábáról a másikra, mintha táncolna. Egészen abszurd látvány, fiatalkori önmagamat idézi. Meglátok egy szabad angol wc-t, bereteszelem, lesöprök a deszkáról valami fehér port, nem érne meglepetésként, ha kokain volna, de nem érdekel és teret engedek a megkönnyebbülés örömének. Kifelé megnézem az arcom a tükörben, holnapra össze kellene kapnom magam, a szemgolyóim vérben tapicskolnak. Majd a Visine megoldja.

Csilla még nem végzett, veszek két ásványvizet, megnézem az órám, fél három, kimegyek az asztalokhoz és rendelek egy taxit háromra a Jászai Mari térhez, addigra kisétálunk, nem magam miatt, nekem ez csak kerülő lesz, felesleges pénzpocsékolás. Amikor lerakom a telefont, mellettem terem a lány.

- Minden rendben? Vettem neked egy ásványvizet.

- Igen jól vagyok, kösz a vizet, nagyon rendes vagy.

- Vodkanarancsot akartam, de szerintem most már tényleg tele vagy! – azért odaszúrok egyet, nézzenek oda, erre már kicsit elmosolyogja magát.

- Csilla én hazamegyek, holnap dolgoznom kell, hazavigyelek, vagy maradsz még?

- Nem, elég volt, ha hazaviszel, azt megköszönném. Hol a kocsid?

- Milyen kocsim?

- Azt mondtad hazaviszel, nem?

- Taxival gondoltam, most rendeltem meg, ott lesz a Jászain, mire kiérünk. Egyébként nincs is kocsim.