Van az úgy, hogy az ember nem azt kapja, amit vár. Mondjuk karácsonykor a fa alatt egy tűzpiros Porsche Carrera helyett, csak annak matchbox változatát találja. Hoppá, ez szívás! A Bíborhegy az előzetese alapján az ősz egyik nagy ígéretét hordozta magában, amit megdobott még a tehetségekben tobzódó szereplőgárda, élén korunk egyik legmeghatározóbb és legvonzóbb álomgyári színésznőjével, Jessica Chastainnel. Hogy is szokták ezt mondani, ennek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Elvileg filmünk horrornak van kalibrálva, de ez esetben ne dőljünk be ennek, inkább higgyünk Guillermo del Toro rendezőnek, aki gótikus románcnak aposztrofálta a moziját. Telitalálat, szerelmi dráma ez, semmi kétség, az a baj, hogy annak is egy silányabb verziója, amelynek talán egyetlen igaz tétele, hogy a mindannyiunk által vágyott és kívánt érzés olykor rengeteg könnyel, verejtékkel, fájdalommal és szenvedéssel jár együtt. Még egyszer jeleznénk, mindez egy horrornak becézett, valójában csak annak álcázott romantikus dráma konklúziójaként csapódik le bennünk.

A történet elején megismerjük Edith Cushingot (Mia Wasikowska), aki már gyerekkorában, anyja halála után szellemeket látott és most ambiciózus, kezdő írónőként egy kísértethistóriával házal a kiadók között. Hirtelen toppan be az életébe egy rejtélyes, álmai megvalósításáért küzdő idegen, Thomas Sharpe (Tom Hiddleston), akibe annak rendje és módja szerint beleszeret és ezzel kivívja a férfi nővérének (Jessica Chastain) utálatát és apja tiltakozását egyaránt. Miután a papa váratlanul és titokzatos körülmények között elhalálozik, a lány hozzámegy a férfihoz és Angliába költöznek, ahol furcsa, némiképp kísérteties események közepébe csöppen.

Guillermo del Toro mexikói direktor iránti bizalmunknak két ékköve lehetett. Az egyik az Ördöggerinc, amellyel tulajdonképpen berobbant a filmes köztudatba, a másik pedig A faun labirintusa, amit a britek a legjobb nem angol nyelvű filmnek kiáltottak ki 2007-ben és emellett a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában Oscar-díjra jelöltek. Mindkettőben voltak szellemek, kísértetek de ezek köré épkézláb történeteket és valódi érzelmeket, mondanivalót épített, amik egyszerre érintették meg az ember szívét és gondolkodtatták el az őt körülvevő világról, múltról, jelenről, jövőről, vagy csak egyszerűen a sorsszerűségről. Ez a két film különösen erős érzelmi hatásokkal operált és az életműbe még befértek ezen kívül olyan inkább fusi munkának nevezett tucat áruk, mint a Penge 2, a Tűzgyűrű, vagy a Hellboy két fejezete.

Ezek miatt is meglepő, hogy megelőlegezett bizalmunk, nemhogy a film végéig nem tart ki bennünk, hanem már az elején erősen megkérdőjeleződik, aztán később, körülbelül a közepe táján egyenesen dugába dől. Ilyen sablonos, erőltetett, papírízű szerelmi szálat legutoljára Romana füzetekben olvashattunk homokos tengerparton, vagy egy Nicholas Sparks regényben élhettünk át egy pajzán naplemente kellős közepén. Hát persze, hogy pont egy olyan lány lesz szerelmes, akinek minden porcikája tiltakozik ez ellen és persze nem abba, akit az apja szánt neki, hanem valaki olyanba, akinek a szeme sem áll jól, de elhalmozza puncsos közhelyekkel és hagymázas, inkább vágyat lelohasztó szavakkal. Merthogy ezek vannak itt szép számmal, meg ábrándos tekintetek, hatalmas sóhajok, egy konfliktusnak szánt mesterkélt pofon és még ezzel a körítéssel is a Mia Wasikowska és Tom Hiddleston között szárba szökkent románc olyan steril, mint egy kórházi szoba, ahova a fertőző betegeket különítik el. És hogy miért olyan kikerülhetetlenül fontos ez? Azért, mert del Toro ténylegesen erre fűzi fel a filmjét és ezt tartja a cselekmények főbb mozgatórugójának, ezáltal mindent ennek rendel alá. Melodráma könnyekkel, amiben a két ember közötti vonzalom a nullához konvergál, mert az érzelmeket kiölik belőle a gonosz szellemek, amik meg ott vannak, de, hogy minek, azt száz kereskedelmi tévék által protezsált látó sem tudná megmondani.

Gótikus horror? Ez inkább egy áprilisi tréfa október közepén! Van itt egy csontvázszerű, vérbe mártott szellem, meg valami fekete, koszlott boszorkányszerűség, akik körülbelül olyan színvonalon szambáznak a vásznon, mint amikor Kemény Henrik, a csodálatos bábművész életre keltette Vitéz Lászlót, vagy Hakapeszi Makit. Már csak egy drótkötél hiányzik a nosztalgikus beteljesüléshez. Ez a CGI korában igazi mélyrepülés. Nemcsak látványban, hanem az illúzió megteremtésében is. Mit kapunk még, cserébe a jegyünk áráért? Magától mozgó kilincset, féktelenül csikorgó, nyikorgó padlókat, zegzugos folyosókat, ijesztőnek szánt hanghatásokat. Ezek lennének a félelemkeltés eszközei, ezektől kellene, hogy az arcunkra fagyjon a mosoly, ehelyett azon kapjuk magunkat, hogy inkább előcsalogatja azt. Két ásítás és vigyorgás között azon merengünk, hogy miért is kapott a Bíborhegy 18-as karikát? Nos a végén van egy kis vérfürdő, ami már egy mai tizenévesnek meg se kottyan, bár kétségtelenül döfködnek itt rendesen, mellbe, arcba, hasba, talán még hónaljba is. A Sikoly filmekben sem csinálták különben, kár, hogy a végén itt kínunkban röhögünk a paródiába illő túlzások láttán. Vagy ez lenne a csel és ez volt a cél?  

A forgatókönyv hihetetlen impotenciáját tetézi az a fajta nyílegyenes cselekménysor, amit ebben a filmben minden kisebb csavar, vagy szellemi fejtörő nélkül végig visznek. Nincs semmiféle sejtelmes útvesztő, itt mindenki olyan, amilyennek látszik, a bújó már a legelején önmagától kidugja a fejét a sarokból, nem is kell megkeresni, a hunyó könnyedén rátalálhat. Pontról pontra ki lehet sakkozni a fordulatokat, még hírmondóként sincsenek vargabetűk. Nekünk ehhez képest másfél órát kell kibírnunk, hogy kiderüljön az, ami már az elejétől világos, mint a nap. A végtelen mennyiségűnek tűnő szenvedéssel teli percet némileg árnyalja a pompázatos szín, díszlet és jelmez kavalkád. Gyönyörű aranybarna színekkel nyitunk, amelyet egy idő után felvált a piros, mint központi elem, ami azután a film végéig domináns marad. A kastély belseje mesébe illően van felépítve, mintha egy klasszikus festmény került volna filmvászonra, a jelmezek pedig csodásan autentikusak. Ezek a hangulati, vizuális összetevők csökkentik valamelyest, azt az így sem kevés fejrángást, amit a Bíborhegy okoz.

Mivel a karakterek fekete-fehérek, ezért különösebb jellemformálásra itt sem lehetőség, sem igény nincs. Jessica Chastaint valószínűleg a rideg, kőkemény személyiség varázsa vonzotta és nem is teljesít rosszul, hozza azt, ami elvárható, a végét meg nem ő írta, nem hiszem el, hogy nem röhögte el magát, miközben csinálta. Mia Wasikowska egy porcelán törékenységű nádszálat alakít, akiből az események kifacsarják a vadállatot. Nos, az elsőt nagyobb döccenők nélkül előkapja színészi tarsolyából, a másodikat meg hagyjuk, tekintsük őt is a forgatókönyv áldozatának, mert különben tehetsége elvitathatatlan. Nem az a varázslatos szépség, mégis erős belső kisugárzása van, ami a vásznon keresztül is érződik olykor. Sajnálatos, hogy ebből most nagyon keveset láthatunk. Tom Hiddleston rendkívüli karizmával bír, ami a Halhatatlan szeretők című Jim Jarmush filmben volt a legáthatóbb, de Loki szerepéből sem hiányzott. Del Toro nem az a kaliberű rendező, aki ezt ki tudta volna belőle hozni. Charlie Hunnam pedig kóvályog, mint gólyafos a légüres térben, ezt a Szürke ötven árnyalatában is gond nélkül prezentálta volna, ha a rajongók nem utálták volna ki onnan. 

Guillermo del Toro addig kóborolt csukott szemmel a műfaji ösvényeken, míg kisvártatva eltévedt, megvezették a szellemek és nem találta a kijáratot, mivel még egy vakvezető kutya sem bandukolt arra, segítség gyanánt. Ez romantikus drámának sekélyes és átlátszó, horrornak meg inkább csak egy vicc, amely a B kategória alját verdesi. A Bíborhegy tipikusan az a film, amit DVD-n már az első hét után leárazva kínálnak a hipermarketek polcain, hogy valaki végre rátaláljon és haza vigye. Bár nekem öt hitvány forintért se kéne. Még porfogónak sem.  

4/10