A taxiban Danika viszi a prímet, szinte kötelességének érzi, hogy szóba elegyedjen a sofőrrel, az a teóriája, hogy így a bizalmukba férkőzik és kevés az esélye, hogy átvernek. Mióta kötött árasak és ilyetén egyformák a tarifák ennek a lehetősége szinte a nullával egyenlő, de nem akarok okoskodni, beledumálni meg végképp nem, úgyhogy ráhagyom. Hadd szórakoztassa magát, akkor édes a gyerek, ha játszik. Mivel egy kicsit sem érdekel miről folyik a csacsogás, inkább kifelé bámulok az ablakon. Imádom az éjszakai Pest fényeit, ha csörgedezne egy kis költői vér az ereimben egészen biztos, hogy ódákat írnék hozzá. Mindig újra és újra rácsodálkozom, hogy milyen gondosan eltörli néhány órára a nappali szennyet, mocskot, bűzt és kutyaszart. Felemelő, ahogy ebben a számomra különlegesnek ható fényárban úszva megszépülnek a más megvilágításban olyan romosnak látszó épületek, ahogy kivirulnak a megállók, az üzletek, a boltok, a gyrososok, a kocsmák, a szórakozóhelyek, ahogy más külcsínt kapnak a színházak, az artmozik, a múzeumok. Az éjszaka mámorát a fényekkel teli Pesten érezheted leginkább, amikor megpezsdül valami a lelkedben, ami behúz, ami vágyakozást indukál benned aziránt, hogy átéld ezt a csodás körforgást. Ha megfertőz, akkor pedig ott marad mélyen legbelül az örök ifjúság téves képzetével, a szabadság és a jókedv korlátok nélküli érzésével egyetemben. Idővel csitul, de végérvényesen nem szakadsz el tőle soha. A körutak, az utcák ilyenkor élnek igazán, persze nem kötelezően jó irányban. Már látok egy-két nagyon szédelgő srácot és az őket terelgető lányokat, nagyobb csoportokat, magányos embereket kutyapórázzal a kezükben. Tudják mi a hasonlóság bennük? Nevetnek, mosolyognak, tréfálkoznak, oké persze hangosak és olykor nem tudnak viselkedni, de legalább felszabadultak, legalább nem érzek rajtuk béklyót, vagy szájkosarat.

Nyilvánvalóan más ide születni, mint aztán az életed egy adott szakaszában ide jönni. Tizennyolc évesen kerültem fel vidékről. Más volt minden, nem találtam a helyem, kissé begubóztam, nehezen nyíltam meg és mindezt a város rovására írtam. Utáltam az örökké hömpölygő, sokszor masszává alakuló tömeget, hogy mindenütt nyomorognom kell, hogy nem férek fel a villamosra, metróra, buszra, hogy az emberek sokszor durvák, közönségesek, olyanok, mintha egy csordából szabadultak volna ki, hogy folyton lökdösődnek és dulakodnak, hogy az aluljáróból felfelé jövet soha nem találom el a megfelelő kijáratot, hogy hajléktalanok ólálkodnak körülöttem, hogy zaj van, hogy bűz van, hogy szemét van. Mivel a negatívumok gyakran felőröltek, szépen lassan elkezdtem keresni az értékeket, amik kiegyenlíthetik bennem a lehangoló összképet. Rátaláltam a kultúrára, a színházakra, ami gyerekkorom óta úgy szippantott be, mint a lefolyó, a mozira, ami a másik szenvedélyem, a kiállításokra, amikre laikusként tudtam rácsodálkozni, a koncertekre, amiken végre el tudtam ereszteni magam és ahol legyűrhettem a gátlásaimat és úgy ugrálhattam, csápolhattam, ahogy nem szégyelltem, a fesztiválokra, ahol úgy éreztem jól magam, hogy egy percig nem vitt el a hév egy általam nem kívánt helyzetbe vagy állapotba. És persze az élet magával hozta a kocsmatúrákat, az örökké zsibongó egyetemi vagy főiskolai társaságokkal, az akkor még jobb hangulattal, másabb közeggel megtelt szórakozóhelyeket, vagy diszkókat. Az egyetem végére nem éreztem már idegennek magam ebben a városban, megpróbáltam és azóta is próbálom kihasználni azt, amit adni tud. Megbékéltem az örökös nyüzsgéssel, a forgalommal, a zajjal, a tömeggel. Nem véletlenül nem használom a megszokás kifejezést, nem érzem idevalónak. Még mindig eltévedek egy aluljáróban, vagy mondjuk Rákospalotán, de már nem veszem a szívemre, sőt röhögök rajta. És még mindig szeretek hazamenni vidékre. Mert akkor tudok igazából pihenni, ellazulni, relaxálni, vagy csak egyszerűen kilépni egy kicsit a zsúfoltságból. Épp ezért sem látom értelmét mesterségesen szembeállítani a fővárost és a vidéket, csakhogy kreáljunk valami buta ellenétet. Mindegyik betöltheti a maga szerepét, és ahogy egy tősgyökeres pestinek élményt jelenthet a csendesebb, gondolkodtató vidéki életforma, úgy egy vidékinek is valami újdonságot, valami más revelációt nyújthat a zsibongó, nyüzsgő pesti.

Mivel a Nyugati Pályaudvarnál vagyunk, muszáj informálnom a szükségletemről az anyósülésen éppen vihogó barátomat.

- Danika, vennem kell le pénzt az automatából, úgyhogy álljunk meg a Jászai Mari téren.

- Ez most valami vicc? Miért nem szóltál eddig, ott van a közelünkben egy automata, mégis mit vársz, mit mondjak!

- Csinálhatjuk azt, hogy én egyedül kiugrom, és akkor a Holdudvarban találkozunk!

- Persze, hogy aztán elténferegj nekem, kereshetnélek égen-földön, úgyse találnálak meg, aztán jöhetnék haza egyedül. Na ezt nem játsszuk, együtt megyünk. Inkább megállunk akkor a Jászainál.

Lenyeli a békát, de azért dörmög még egy kicsit, a taxis meg röhög és közben odakanyarodik az egyik buszmegállóhoz, ahol ki tudunk szállni. Azonnal kipattanok, majd kifizeti a taxit, ha már elhozott „gardedámnak”. Ennyi nekem is jár. Nem is biztos, hogy együtt megyünk haza, csak azért kellek neki, hogy lefoglaljam azt a két lányt, amíg ő véglegesen sínre teszi az éjszakai projektjét Évivel.

Miután csatlakozik hozzám gyorsan átszaladunk a közeli zebrán, majdnem piroson, az egyik autós ránk is dudál, de ez egyikünket sem hozza lázba. Megittunk ugyan legalább egy üveg whisky-t, de nem érzem olyan részegnek magam, sőt kifejezetten éber állapotban vagyok. Biztos az is segít, hogy tegnap elértem a nirvánát, és másnaposan mindig jobban bírom. Danikával van egy megállapodásunk arra vonatkozóan, hogy a kevésbé ittas állapotban leledző személy kisegíti és nem hagyja cserben a másikat. Most azt hiszem erre nem lesz szükség, jönnek a csajok és emiatt Danikán érezni a kontrollt, nagyon jól tartja magát, igaz az is, hogy a taxiban már vagy kétszer összeakadt a nyelve, de ez inkább csak a fáradtság hozadéka. Odaérünk az automatához.

- Te nem jössz be? – kérdezem felé fordulva.

- Nem, én már elintéztem délután, és különben is én más banknál vagyok. Vegyél fel bőven, ne sajnáld! – teszi még hozzá.

Persze még a csajokat is én hívjam meg, és amilyen mákom van, szeretik a méregdrága piákat. Döntenem kell, hogy mennyit veszek fel, a kódot már beütöttem, legyen negyvenezer, ennyi elég kell, hogy legyen, sőt még holnap reggel sem azzal akarom kezdeni a napot, hogy megint keresem az automatát, pénzfelvétel végett. Megnézem az egyenleget és kicsit megnyugszom a végösszeget illetően, nyakára hágtam ugyan a hónapnak, de azt valószínűleg tudom tartani, hogy mindig másfél havi fizetésemnek megfelelő tartalékom maradjon.

- Mivel menjünk, gyalog, vagy villamossal? – kérdezem Danikát.

- Most jön egy villamos, gyere Ádámka!

Danika elkezd futni, én meg utána, szlalomozunk az emberek között, kerülgetjük őket, csakhogy elérjük azt a nyamvadt villamost. Ilyenkor már nem jár olyan sűrűn, úgyhogy egy-egy érkező járatot nagyon meg kell becsülni.

- Ahhoz képest, hogy milyen lusta vagy, elég gyorsan szaporáztad – mondom már a villamoson.

- Nem várok tíz percet a következőre, nem hülyültem meg.

- Sétálhattunk volna, nem nagy távolság.

- Valóban nem lenne az, ha nem kéne hugyoznom! Nem tudom meddig bírom tartani!

Tényleg úgy mozog, mint akinek nem sok van hátra a csorgásig, keresztbe teszi a lábát, kicsit izzad a homloka is. Inkább nem nézek rá és nem mondom azt neki, hogy otthon is elvégezhette volna a dolgát, hiszen alig félórája jöttünk el. Nem frusztrálom, adok neki egy kis egérutat, mégis kínos lenne, ha bevizelne harmincöt éves létére, úgyhogy még csak azt sem mondhatja magáról, hogy hajléktalan. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy itt vagyunk a margitszigeti megállónál. Ahogy kilépünk, megint elkezd futni.

- Gyere Ádámka, utánam!

Milyen gyorsan tudja szedni a lábát, az akinek már csak másodpercei vannak hátra addig, amíg össze nem vizeli magát. Nem rohanok, hagyom hadd keressen valami bokros vagy fás területet, ahol elvégezheti a dolgát, talán nélkülem is megy. Azért nem akarom szem elől téveszteni, tényleg gyakran előfordult velem, hogy leráztam őt. Nem volt szándékos, egyszerűen annyit ittam, hogy elvesztettem a realitásérzékemet és azt is, hogy kikkel vagy kivel jöttem. Ha belegondolok csoda az, hogy én még itt vagyok épen és egészségesen, csoda, hogy nem vertek péppé, hogy nem raboltak ki. Pedig mennyi esélyt adtam ezekre. Kétszer vesztettem el a bankkártyámat, kétszer a pénztárcámat, számtalan esetben fogalmam sincs hogyan jutottam haza, legtöbbször az ágyamban ébredtem ruhában. Na jó, valamikor a fürdőszoba padlóján és olyan is megtörtént, hogy a konyhakövön. Sőt a legmeredekebb az volt, amikor a hűtőben volt a fél fejem, illetve az egyik kezem. Persze a hűtő ki volt húzva, hogy miért azt ne kérdezzék, sűrű homály borítja mind a mai napig. Felrepedt kétszer a szemöldököm, háromszor a szám, a rengeteg sáros ruháról, kiégett, elszakított ingről még nem is beszéltem. Egy helyen azért még nem jártam, és ezáltal nem is ébredtem: detoxikálóban. Biztos voltam olyan állapotban, de egy taxis, az éjszakai járat, Danika, vagy valami ördögi szerencse mindig megmentett attól a helytől. Egy a lejárathoz nagyon közeli susnyásnál rátalálok az elveszett báránykára, éppen a sliccét igazítja.

- Ezek szerint sikerült? – kérdezem lélegzetvisszafojtva méltón a helyzethez.

- A másodperc tört részén múlt kiskomám, már majdnem bőgtem, nem hiszem el, hogy kis híján behugyoztam – még mindig riadt a hangja.

- Azért az meglehetősen furcsa lett volna, ha összevizelt gatyával vártad volna a kolléganőt!

- Azt mondtam volna, hogy leöntöttem vízzel! Nehogy már emiatt kútba essen a randi! – mondja miközben már a Holdudvar felé tartunk.

Az a furcsa, hogy nappal még nem is voltam a Margitszigeten, pedig jó helynek tűnik, valahogy kimaradt és még mennyi minden. Múltkor sétáltam a Teréz körúton, illetve az Oktogon környékén és azon gondolkoztam, hogy mennyi lehetőséget szalajtottam el itt Pesten, hány kávézóba, galériába, vagy könyvesboltba nem jutottam el. Amikor azt hallom a korosztályom valamelyik tagjától, vagy fiatalabbaktól, hogy unatkoznak, szívesen figyelmükbe ajánlanám, hogy ebben a városban azért mindig lehet találni alkalmat arra, hogy elüssük az időt, hogy programokat szervezzünk. Itt nem lehet unatkozni.

- Végül is hogy néz ki ez az Évike? – kérdezem így kutyafuttában Danikától.

- Barna hajú, barna szemű, akkora, mint én és iszonyatosan jó segge van.

- És belsőleg milyen?

- Ádámka jelen pillanatban szarok a belsejére, nem érdekel.

- De hát csak beszélgettél vele, nem?

- Mindenkivel beszélgetek, de nem fürkészem állandóan azt, hogy milyenek, az a te reszortod. Kedves, néha kifejezetten vicces, ennyi elég. És jó a segge.

A bejárattól nem messzire egy pillanatra megállunk, Danika előadja a kötelezőt.

- Ádám, egyenes járás, húzd ki a hátad, ne görnyedj, nézz előre, ne imbolyogj, ne adjunk felesleges felületet a kidobóknak.

Tudom, hogy nem lesz gond, nem is lehet – dobtak már ki néhányszor egy-két helyről, talán ismerem az ilyen szituációkat -, legfeljebb a szemünkön látszódna, hogy nem vagyunk józanok, azt viszont senki nem vizsgálja.

Átmegyünk, mint kés a vajon, a kidobók nem is figyelnek, ránk se bagóznak.

- Ez az én játszóterem! – kiabálja Danika.

Ha nyáron mentünk szórakozni, akkor általában a Romkertre szavaztunk, de az utóbbi időben azt elhanyagolták, vagy csak mindig akkor voltunk, amikor a személyzeten kívül csupán néhányan lézengtek ott. Megváltozott a hangulata, vagy pusztán meguntam, kiszerettem belőle. A Holdudvar panorámája voltaképpen meggyőző. Van egy kinti rész sok asztallal és székkel, külső terasznak nevezhetjük és van egy belső tágasnak mondható táncrész, nem is egy, kettő, és persze legalább három bárpult, amelyek hívogatnak, gyere hozzánk, költsd itt a pénzedet. Ennek megfelelően odafordulok Danikához, akinek izgatottan csillog a szeme:

- Mit iszol?

- Nem kéne nagyon elintézni magam, egy whisky-kóla belefér. Megnézem benn vannak –e, majd ülj le valamelyik asztalhoz, úgy látom még van szabad hely.

Danika nem smucig, de azért szereti, ha én fizetem az első kört. Persze aztán mindig visszahív, erre nagyon kényes, azt szokta mondani, hogy minden barátság alapja a pontos elszámolás. Odamegyek a kinti pulthoz és mivel nem kell tülekedni, kérek két whisky-kólát.

- Háromezer-ötszázat szeretnék – mondja a pultos kiscsaj.

Majdnem rábököm, hogy aranyáron méritek, lehet, hogy ez a whisky még beszélni is tud, de kontroll alatt tartom magam, aminek hatására természetesen nem feleselek, kifizetem a kért összeget és leülök egy asztalhoz, ami távolabb van a belső tánctértől és figyelek. Egyrészt Danikát, másrészt az embereket. Sokan vannak, de az igazi mozgás majd éjfél után lesz, na meg hétvégén, azért ne feledjük még csütörtök van, ez csak a nulladik nap. Viccesen festhetek egy négyszemélyes asztalnál egyedül, ahogy egy rózsaszín szívószállal szopogatom az italomat. A vendégsereg jó része húsz és harminc közé tehető, de azért a magam korabeliek is megtalálhatók, sőt még idősebbeket is kiszúrok. Azt tervezem, ha majd nyugdíjas leszek néhányszor egyedül, vagy valami asszonyféleséggel ki tudja, hogy alakul, majd ellátogatok a pesti éjszakába, csak a hecc kedvéért, hogy lássam az akkori fiatalok arcukra kiülő reakcióját. Ahogy körülnézek és jobban szemügyre veszem a szórakozni vágyókat, elég sok a zsúrpubi, meg a cicababa. A pénz szaga kísért a levegőben, itt az mondja meg ki vagy. Egyes lányoknak íncsiklandó hívó szó, ezek azok akik bankjegyekkel a szemükben mászkálnak, akik minden fukszban, tömött pénztárcában kihívást látnak, akiket nem zavarja ha női mivoltukban megalázkodnak cserébe az anyagi biztonságért. Ők az aranyásók, a „gold diggerek”. Lelkük rajta.

Másfél éve december környékén volt egy munkahelyi buli, ami után az egyik kollégával, Attilával, aki ma reggel a sofőröm volt, még úgy gondoltuk nekünk nem osztottak pizsamát éjféltájban, irány a jól megszokott habzsi-dőzsi valamelyik diszkóklub kellős közepén. Az egyik kolléganőm persze ugyanígy gondolta ezt, úgyhogy némi italmennyiség elfogyasztása után közölte, hogy velünk tart. Kitaláltuk, hogy nekünk most pont megfelel a Morrison’s 2, ott benn is lehetett dohányozni, tél van, hideg van, közel van. A csaj már ekkor fintorgott, hogy ez neki túl proli, mondtam, hogy akkor menjen valami puccosabb helyre, senki nem tartja vissza. Nyafogott még egy pöttyet, aztán mégis velünk jött. Bementünk a diszkóba, szokás szerint első utam a pulthoz vezetett, vettem egy piát. Mire visszafordultam már megdöbbenve észleltem, hogy a kolléganő ráugrott egy öltönyösre, rázta magát neki, dörgölőzött hozzá, tuszkolta a nyelvét a pasi szájába, majd aztán azon keresztül egyenesen a  torkába, kis híján megerőszakolta őt. Ez igen! A kolléganő egy szempillantás alatt riheronggyá, cédává, mindenki babájává változott. A pasi bűn randa volt, de az este folyamán fizetett, mint a katonatiszt, úgyhogy a csaj számára ő lett a fehér paripán vágtató herceg. A folytatásról nincsenek információim, a kolléganő már nem dolgozik nálunk, merem remélni, hogy az öltönyösben megtalálta az igazit. Ha pedig mégsem akkor egy estére jó volt.

Az egyik munkatársam Béla esete még pompásabb volt. Egy futballistával múlatta az időt egy szombat éjszakán a Romkertben. A csávónál két vastag köteg húszezres volt, úgyhogy megvehette volna a fél italpultot, hanem az egészet. A buli vége felé hozzájuk csapódott két huszonöt körüli hölgy. Béla jó magyar szokás szerint örült a potyának, amíg a focista fizetett, az egyik lánnyal azt csinált, amit akart, fogdosta ahol érte, éppen csak hanyatt nem döntötte. Mivel az idő már hajnal körül járt és a helyen szinte senki nem volt, főhőseink úgy határoztak, tovább mennek a Belvárosba. Béci és a lányok beültek egy taxiba, de a futballista, a pénzember lemaradt, valahova elkószált. A csajok a taxiban is tették a dolgukat, maszatolgattak az egy szem fiúval, de a fiú érezte, hogy gáz lesz, mert éppen annyi pénze maradt, hogy kifizesse a taxit. Amikor a lányok számára is világossá vált, hogy ő nem a dollárpapa, boszorkányokká avanzsálódtak, leállították a kocsit és míves, egészen cifra káromkodások kíséretében küldték el a jó büdös picsába az én kollégámat. Béla azt mondta később, mikor mesélte a történetet, hogy az életben nem alázták még meg ennyire, mint akkor.

Integetek Daninak, mert sokadjára sem vesz észre, a telefonját adjusztálja, nehogy elkezdjen hívogatni, úgyhogy elordítom a nevét, mire a körülöttem lévők engem néznek, de legalább ő is elindul felém.

- Közelebb nem találtál valami helyet? – kérdezi elégedetlenkedve.

- Örülök, hogy ezt találtam, remélem azért észrevetted, hogy nem ketten vagyunk. Na mi van megtaláltad a lányokat?

- Nincsenek még itt, majd jönnek, ne izgulj, kicsit váratnak, ez a női taktika része.

- Nem lehet, hogy annyira berúgtak, hogy azt sem tudják hova kell menni, ezért otthon maradtak.

- Örökké károgsz, mint egy vészmadár! Igyad a whiskydet, vagy nézz szét a tánctéren, mire visszaérsz, itt lesznek!

Már felállnék, amikor egy nyurga, húsz körüli srác átesik az asztalunkon, felborítva azt, a két itallal együtt, majdnem elsodorva engem is. Matt részeg, a koordinációs problémáin kívül azzal is gondja lehet, hogy éppen melyik rendezvényen van.

- Na kiskomám most szépen megveszed az italunkat, amit kiborítottál! – Danika felhúzza a srácot, fogja a tarkóját, az égi meszelő nem tiltakozik, állapotából eredendően sincs nagy esélye rá és Danika határozottsága is meggyőző érv lehet számára, hogy ne hadakozzon.

Elindulnak kettesben a pult felé, a barátom még mindig fogja a tarkóját, ami azért hat nevetségesnek, mert legalább egy fejjel kisebb nála, így eléggé nyújtózkodnia kell, szinte pipiskedve megy. Folyamatosan magyaráz neki, okítja, úgy gesztikulál, mint egy modoros középiskolai tanár, majd miután végeztek, elengedi és útjára bocsátja.

- Nem hiszem el, hogy megvettetted vele! Mire volt ez jó?

- Majd legközelebb megtanul viselkedni. Különben is kifizettük, az a minimum, hogy kárpótol!

- Azt se tudja hol van szerencsétlen.

- Mondtam neki, hogy menjen haza, túlitta magát.

- Miért te hazamész olyankor?

- Nem, de nem is lököm fel mások asztalát, és még az a jó, ha csak én szólok neki és nem a kidobók fogják kibaszni, hogy a lába nem éri a földet!

Éjfél is elmúlt már egy kicsivel, a lányok csak nem jönnek, a tánctérre nincs kedvem bemenni, unom és fáradt vagyok. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyivel jobban respektálok már egy kellemes kocsmázást, mint egy ilyen sehova nem vezető, hiábavalónak tűnő diszkózást.

- Ádám mielőtt betoppannak a csajok, tisztázzunk egy-két dolgot – szólal meg hirtelen Danika.

- Milyen dolgot, miről beszélsz? – arcom torz tekintete jelzi értetlenségemet.

- Ugye nem akarod, hogy egyedül töltsem az éjszakát?

Most már tudom, hogy mire akar itt homályosan célozgatni.

- Még véletlenül sem szeretném keresztül húzni a számításaidat! – és ártatlan őzike szemekkel pislogok rá.

- Na akkor légy szíves legyél kedves ezekkel a lányokkal, még akkor is ha ez éppen nehezedre esik. Kérlek ne kötözködj feleslegesen, ne vágj bele minden szavukba, ne javítsd ki őket folyamatosan, ne okoskodj, ne égesd őket és próbálj meg velük társalogni, még akkor is, ha nem szimpatikusak. Legyél megértő, vicces, aranyos, hevesen bólogass mindenre, amit mondanak, mert azt nagyon szeretik….

„Danika kioktat, szajkózza a tanait, a bevált formuláit még mindig, csak közben már kevésbé figyelek. Szereti a hangját, hadd fecsegjen, a nyelve pörög, a szavakat hadarja, mint valami cséplőgép. Lehet, hogy most lazulok el kellőképpen, de ebben a pillanatban és ennek a varázsában  azt képzelem, ahogy a feje közepén megjelenik egy hatalmas száj, ami óriásira van tátva és, hogy ne csukódjon be két pálcikával ki van peckelve. Mondjuk olyan kínai evőpálcikákkal. Ebben a szájban a nyelve helyén egy propeller forog szakadatlanul, nagyon gyors ütemben, úgy, mint egy szélkerék és miközben engesztelhetetlenül pörög, szórja ki felém a betűket, a szavakat, amik mintha valami papírból lennének kivágva. Egészen furcsa képzavar, mint valami Michel Gondry filmben.”

- Figyelsz? Olyan kornyadtan bámulsz, mint egy megsebzett hintaló – fejezi be Danika.

- Megsebzett hintaló? Te hülye vagy, ez meg már milyen hasonlat? Megsebzett hintaló! – nyalogatom a kissé cserepes, kiszáradt ajkamat és azt hiszem valami vigyorgás félét produkálok.

- Most találtam ki, csak azt teszteltem, hogy mennyire vagy képben! – mondja elégedetten.

-  Nyugalom tanár bácsi, megtanultam a leckét, most pedig ha megengeded, elmennék megnézni a táncteret és közben még jobban beleverem a fejembe a szavaidat, hogy még véletlenül se akadályozzalak semmiben! – ezzel a végszóval felállok, viszem az italom és otthagyom, persze hallom, ahogy még utánam kiabál.

- Most megsértődtél? Ádám! Ádám!

Nem fordulok vissza, nem válaszolok, megyek előre, egye csak egy kicsit a penész, noha eszem ágában sem volt megsértődni, nem is vagyok ilyen típus, és az is igaz, sok mindenben igaza van. Tényleg sokszor vitatkozom, tényleg sokszor kijavítok egyeseket, ha éppen hülyeséget mondanak, és ez nem csak a csajokra vonatkozik. Tényleg van olyan, hogy okoskodom, még azt is elfogadom, hogy a kelleténél többször és azt is, hogy olykor tök hasztalanul, bár égetni vagy megalázni senkit nem szoktam. Legalábbis szándékosan biztosan nem. De nem akarom elhinni, hogy azok a lányok, akikben lakozik egy egészen csöppnyi értelem is – és töretlenül bízom abban, hogy vannak ilyenek - ezt akarják. Bólogató Jánosokat, pincsikutyákat, talpnyalókat, olyanokat, akiknek nincs véleményük, akik nem mernek velük vitatkozni, akiknek ehhez nincsen saját érvrendszerük, akik kiszolgálják őket, lesik minden mozdulatukat és egész együttlétük során tulajdonképpen semmi mást nem csinálnak, csak  nyáladzanak utánuk. Jó tudom, van erre példa dögivel és lehet ezért is lesznek tartósak az ilyen kapcsolatok. Vagy nem. Danika nem tartozik ebbe a kategóriába, most viszont átkozottul teperni fog és ehhez az is hozzátartozik, hogy megjátssza magát. Felveszi a kötelező álarcot, kicsit ugyan farizeus a kép, de hatásos. Ennek következtében számára elfogadható ez a magatartás, és - mivel eljöttem vele, mint másodhegedűs, mint valami „untermann”, - ezúttal számomra is. Visszafogom magam és támogatom őt, annak ellenére, hogy nem értek vele egyet. Ez elvárható egy baráttól és remélem, sőt bízom benne, hogy tőle is ezt kapnám, ha adott esetben szükségem lenne rá. Ez férfiak esetében, mintha evidensebb lenne, tapasztalataim szerint a lányoknál már rezeg a léc, ők talán irigyebbek, féltékenyebbek egymásra és ez a női barátságokra is erős hatással bír. Ezért talán azok törékenyebbeknek, képlékenyebbeknek tűnnek nekem és ezt nem a hímsovinizmus mondatja velem.

A tánctéren zsibvásár és meleg, pont, mint az 1-es villamoson, hétköznapokon öt óra magasságban. Beállok egy sötét sarokba és szemlélődöm. Még véletlenül sem akarok bemenni egyedül, azt hiszem, nem vagyok elég ittas hozzá. A disc-jockey unottan keveri a zenéket, mozog persze a számokra, illegeti magát, de látszik a rutin, látszik, hogy ez neki már nem okoz nagy örömet. Nem is biztos, hogy dj-knek kellene neveznem őket, inkább már rezidensek, ez talán jobban illeszkedik a mostanság használatos szófordulatokhoz. A 70-es, 80-as években Dévényi Tibi bácsi, vagy B. Tóth László még lemezlovasok voltak, felkonferálták a számokat, idétlenkedtek és pöttyös labdákat dobálgattak. Elmúlt, ma senki nem igényel ehhez hasonló bűvészmutatványokat, nincs szükség rájuk. Beszéd sem kell, csak menjenek egymás után a zenék, amik néha meg sem különböztethetők egymástól, annyira egyformák. Nem éltem akkor, nem tudom az milyen volt, ez más az biztos, talán kicsit személytelenebb, de úgy egyébként csak erre lenne ez igaz? Most épp Gigi D’Agostino és „L’Amours Toujours” van soron, lehet, hogy tényleg valami retro partit fogtunk ki, hiszen a szám ma már nem nevezhető aktuálisnak, attól függetlenül, hogy nem sokban különbözik a napjainkban játszott dance zenéktől, azok alapjaitól. A táncolók többsége – főleg a hímnemű egyedek – koordinálatlanul dobálja a végtagjait. Mindig csodáltam ezeket az önjelölt Travoltákat. Mi fűti őket az alkoholon kívül, merthogy az világosan látszik, hogy nem szomjasak? Az excibicionizmus? A bizonyítási vágy? A szenvedély? A tánc eksztázisa? Egy diszkóban? Ne már! Hogy is tanította Will Smith Kevin James-t A randiguruban. Egyet jobbra, egyet balra. Ez bevallom férfiasan - és lehet, hogy emiatt szégyenkeznem kéne -, számomra tökéletesen kielégítő. Anyám nyolcadikos koromban beíratott egy tánctanfolyamra Tuska Béla bácsihoz a helyi művelődési központban. Ott elég hamar rájöttem, hogy nem én leszek az új Michael Flatley, de még annak a szekundánsa sem. Béla bácsi vért izzadt, mire elsajátíttatta velem a bécsi keringő, a csárdás meg a szamba alapjait. Amikor véletlenül megláttam, hogy az öreg a szünetben rendesen megszopálja a lapos üveget, felém fordult és azt mondta:”csak miattad iszom”. Aztán persze elvégeztem az alapfokú vizsgát – hozzáteszem az illendőség kedvéért, azt mindenki megcsinálja, a bukás, mint olyan ott ismeretlen fogalomnak számít -, ami után Béla bácsi szenvtelen hangon közölte velem, hogy „ha lehet egy tanácsom, táncterem közelébe még véletlenül se mászkálj, és a középfokú tanfolyamra se jelentkezz légy szíves, mert megrövidíted az életem”. De azért megsimogatta a fejem búbját. Na én ehhez igazodom, ez jelenti nekem a sorvezetőt azóta, úgyhogy ha táncra kerül a sor, marad az egyet jobbra, egyet balra, azt is csak kevés érzelmet sugározva. Kényszeresen nézegetem ilyenkor az órámat, fél egy van, most már kinézek, hátha megérkeztek a vendégeink, megtalálták végre a helyet, úgyhogy Modjo „Lady”-je közben kislisszolok.