Nagyon hamar kiszúrom Andrást és a kétfős társaságát. Kicsit talán meg kellene dörzsölnöm a szemem, lehet, hogy a Visine miatt nem jól látok, ugyanis jól ismerem a barátait. Valóban nem hazudott akkor, amikor azt mondta, hogy olyanokkal találkozom, akik nem lesznek idegenek számomra. Olyannyira nem, hogy tulajdonképpen egykoron tényleg a barátaimnak mondtam volna őket, de lehet, hogy még most is azok.

- Sziasztok! – köszönök illendőn, miután odaérkezem és mivel mindegyik feláll, kezet fogok velük egyenként.

- Ugye nem kell bemutatnom senkit? – vigyorog András. – Most már hogy a saját két szemeddel látod, ugye elhiszed, hogy nem ismeretlenekkel vagy együtt.

- Erre, hogy őszinte legyek nem számítottam – és most kivételesen tényleg az vagyok, a csodálkozás ugyanis valószínűleg az arcomra is kiül, még talán a szám is tátva marad.

- Ilyen képet vágott akkor is, amikor elhívtad? – kérdezi Péter Andrást.

- Nem, még rosszabbat, szerintem azt hitte, meg akarom dugni. Úgy be volt szarva, hogy még én is megrémültem – válaszolja András és mindannyian röhögnek, kivéve engem. Nekem még a mosoly sem akar az arcomra fagyni.

András közben magához kéreti a pincért

- Mit iszol Adám? Egy whisky-kóla mehet? Azt szereted nem?

Valami rémlik neki, sajnos volt már olyan céges buli, ahol egymás közelébe keveredtünk.

- Szerintem kettő sem árt neki, hadd oldódjon egy kicsit – mondja Marci, miközben András megrendeli az italaimat, rögtön kettőt is.

Szóval ők azok: Péter és Marci. Péterrel egyetemen kerültünk viszonylag közeli viszonyba, úgy, hogy eleinte ki nem állhattuk egymást. Saját bevallása szerint is nagyképű és lenéző volt akkoriban, gazdag szülők gyermekeként abban a hiszemben létezett, hogy mindent megengedhet magának másokkal szemben, sokszor olyan megjegyzéseket is, ami esetleg sértheti a csoporttársai, vagy a barátai önérzetét. Egyszer visszaszóltam neki és ebből olyan vita keletkezett, aminek az lett a végkicsengése, hogy egy évig nem beszéltünk egymással. Aztán benőtt a fejünk lágya, megenyhültünk és ő is talán megváltozott egy hangyányit, száznyolcvan fokos fordulatról azért nem beszélhettünk, de már ennyi is elég volt, hogy újra dumáljunk. Az egyetem után aztán kissé elvesztettük egymást, ő azonnal meredek karrierépítésbe kezdett a benne erőteljesen dolgozó szülői elvárásoknak megfelelően, én pedig egy kicsit eltűntem a szeme elől. Aztán amikor igazgatói pozícióba került, valahogy megtalálta a telefonszámomat, felhívott és közölte, hogy adjam be az önéletrajzomat, valószínűleg felvesznek. Akkor éppen munka nélkül voltam és már kirajzolódott az, hogy a magánéletem is romokba kerül hamarosan, hisz ahogy már jeleztem, abban az időben a szakítás küszöbén voltunk a párommal. Péter tehát segítő kezet és baráti jobbot nyújtott. Nem kivételezett velem, amikor beosztottja lettem, talán többször társalogtunk egymással, de ezt a viszonylag régebbi ismeretségünk számlájára írtuk. Aztán minden kérésem és rimánkodásom ellenére kinevezett valamiféle vezető pótléknek, kis inasnak. Na ekkor buktam meg, de ennek ő már nem volt részese, mert egy ideig feljebb tolták azon a bizonyos ranglétrán, aztán egy váratlan mozdulattal lerúgták onnan, ő meg válaszul erre megsértődött és kilépett. Péter felemás vezető volt, és akkor megengedő vagyok vele szemben és enyhén fogalmazok, nagyon hamar került a hatalom közelébe, és ez az igazgatói tevékenységén is meglehetősen vaskos nyomot hagyott. Forrófejű volt és néha olyan agresszíven beszélt a beosztottjaival, mint a kutyával, sokszor megalázott, megsértett embereket, akikben emiatt nagyon erős tüske maradt a személyével szemben. Ugyanakkor a fiatalkora ellenére elég jól menedzselte a céget, még ha rengeteg hibás és kapkodó döntést hozott is, főleg a személyzeti politikáját illetően, ami betudható a tapasztalat és a rutin hiányának. Na ő az a tipikus karrierista, aki mindent egyből akar, akinek semmi nem elég, aki törtet és addig harcol, áskálódik, amíg alá nem tesz másoknak, míg meg nem szerzi, amit akar, amíg el nem éri a célját. Bármi áron, nem számít semmilyen eszköz. Aztán persze megsértődik, ha vele is ugyanazt csinálják. Ezek azok a fiatal vezetők, akik másféle szerepkörben el sem tudják képzelni magukat, csak akkor érzik, hogy a helyükön vannak, ha dirigálhatnak, ha parancsolgathatnak, ha ész nélkül diktálhatják a tempót, ha ők szarhatják a spanyolviaszt. És ami még fontos; hogy náluk nem is lehet senki okosabb, mert ha az akarsz lenni egy szempillantás alatt tönkretesznek, kicsinálnak, megsemmisítenek és az sem számít, ha esetleg előtte jóban voltatok. Kizárólagosan azt fogadják el, ha hozzájuk simulsz, ha dörgölőzöl, ha nyájas szavakat suttogsz a fülükbe, ha meghunyászkodsz, ha lábtörlőként használhatnak, ha felmoshatják veled a padlót. Már az elején sem csináltam titkot a kollégák előtt abból, hogy az ő hívására jöttem ide, felvállalva annak ódiumát, hogy lesz olyan, aki megbélyegez és kiátkoz emiatt. Voltak persze negatív felhangok, mondván, hogy én mindent megengedhetek magamnak, nekem mindent lehet, de a többség talán elismerve, hogy nem árultam kezdettől fogva zsákbamacskát, elfogadott, vagy legalábbis úgy tett, mint aki elfogad. Ambivalensen viszonyultam Péterhez. Hálás voltam neki, hogy nem hagyott az utcán, ugyanakkor nagyon sok döntése értetlenséget szült bennem. Azt hiszem, hogy nem lehetett viszont egy rossz szava se rám, mindent megcsináltam, amit kért, sokszor olyat is, amivel már a feladat, a munka elején sem értettem egyet, megjegyeztem ugyan neki, de mintha a falnak beszéltem volna, csak a saját feje után ment. Talán ez lett később a veszte is, az, hogy nem hallgatott másokra, az óvó szavakra, nem vette észre a figyelmeztető jelek sokaságát. Aztán amikor lelépett, többször találkoztunk, mindig pedzegette, hogy dolgozzunk együtt és ha még egyszer-kétszer meg is inogtam, végül soha nem álltam kötélnek és mindig udvariasan ugyan, de elutasítottam az ajánlatát.

Marci más tészta. Őt is az egyetemi éveim kezdete után közvetlenül ismertem meg, de ő nem a jogra járt, hanem bölcsésznek készült. Talán nem véletlen, hogy Péter mutatta be nekem, ők gyerekkori barátok voltak, már gimnáziumban is együtt koptatták az iskolapadokat. Alapvetően különböző személyiségekkel van dolgunk. Marci kisujjából kirázott mindent, nem biflázott, nem erőlködött, még azt is megkockáztatom, hogy minimális erőfeszítéssel tanult, hiszen elég volt neki odafigyelni az órán és mindent rögzített az agyában, ahhoz már nem volt mit hozzátenni, vagy csak keveset. Péter ezzel szemben inkább szorgalmas volt, neki nem volt ilyen készsége, neki muszáj volt seggelni, ha érvényesülni akart, ha a legjobb szeretett volna lenni. Talán emiatt volt is egy kis irigység benne Marci felé, amit mindig valamilyen ócska viccel vagy megjegyzéssel ütött el. Marci csak röhögött ezen. Amikor Péterrel eltávolodtunk egymástól, akkor kerültem én meglehetősen jó viszonyba Marcival. Kedveltem az egyéniségét, azt, hogy sok mindenben hasonlóan gondolkodtunk, hogy átszellemült beszélgetéseket folytattunk, életről, halálról, filmekről, nőkről vagy csak egyszerűen azokról a dolgokról, amik akkor foglalkoztattak bennünket. Aztán amikor elfogadtam Péter ajánlatát, kicsit kiröhögött, azt mondta, hogy ő soha nem adná fel a függetlenségét, a szellemi szabadságát egy ilyen cég és egy ilyen állás kedvéért. Másfél évvel ezután azonban kénytelen volt elfogadni az állam bácsi képében tündöklő Péter ajánlatát. Ő is oda jött, azt mondta pénzszűkében van, kénytelen feladni az elveit. Marcival továbbra is együtt lógtunk, rengeteget kocsmáztunk, sokat csavarogtunk, volt olyan időszak is, amikor szinte mindig kerestük egymás társaságát. Azt gondoltunk, hogy mi jó barátok vagyunk, és lehet, hogy azok is voltunk, nem volt éppen egyikünknek sem barátnője és nem is tartoztunk senki felé elszámolással. Aztán persze belépett a képbe egy lány. Nagyon hosszú idő elteltével, kiböjtölte. Marci mindig félénk volt a nőkkel szemben, amire tulajdonképpen semmi oka nem volt, mert magas és jóképű fiú lévén azért teremhetett volna babér neki, ha nagyon kapálózott volna. A türelme végül rózsát termett egy volt egyetemi csoporttársnője képében. Talán már ott elkezdődött valami, aztán egy időre szem elől tévesztették egymást, végül egy buli alkalmával fellángoltak az érzelmek és onnantól fogva nem eresztették el a másikat, Marci apait-anyait beleadott a kapcsolatba és ezt nem is róttam fel neki, talán kissé begubóztak, egymásnak éltek ők is. Nem akartam bezavarni, így azután nem kerestem egy ideig, amit Marci sérelmezett is egy levélváltásunk alkalmával. Ezért felajánlottam, hogy menjünk el kocsmázni a régi idők emlékére, amit egy nappal előtte persze lemondott. Akkor már számítottam rá, nem is haragudtam emiatt, talán volt bennem egy kis rossz érzés, de hamar elmúlt és megbékéltem vele, hogy a barátságunk egy más, tompább periódusa veszi kezdetét. Egy darabig nem is nagyon kommunikáltunk, aztán ő gyorsan osztályvezető lett és nem is amiatt, mert csókja volt, Marci tényleg kiemelkedő tudással rendelkezett és megérdemelten került pozícióba. Nem is vitatta ezt senki, csak az irigyei, de hát ez megszokott volt. Marci most is ezt a beosztást viszi. Ezután már gyakrabban beszélgettünk, a feladataink ellátása végett is de olyan mélyen, mint azelőtt soha többet. Jellemző, hogy miután Péter otthagyta a céget és rákérdeztem, hogy tartják –e még a kapcsolatot, még a feltételezést is kategorikusan visszautasította. Valószínűleg ezt kellett mondania, ez volt az ő verziója, mert közben nekem Péter kikotyogta, hogy rendszeresen beszélnek egymással. Marcival tehát még láttuk egymást, mivel egy munkahelyen dolgoztunk, de Péterrel már egy éve nem találkoztam. A legfurcsább momentum, ami miatt némi csodálkozás is lopakodhatott az arcomra, az Andrással kiegészült triumvirátusuk. András egy félévvel azután került az igazgatói székbe, hogy Péter feljebb lépett. Azt tudtam, hogy nem voltak rossz viszonyban, sőt meglehetősen nagy érdekbarátságban sütkéreztek, de azt hittem és hallomásból úgy értesültem, hogy az utóbbi időben már kígyót-békát kiabáltak egymásra és elhidegült a kapcsolatuk. Ennyire érdemes hinni a mendemondáknak. Marciról viszont tudtam, hogy az osztályvezetői pozíciójának megtartása érdekében kénytelen jobban lenni Andrással, pedig a háta mögött, négyszemközt nincs valami fényes véleménnyel róla. Az előttem álló kihívás az lesz ezen az estén, hogy feltérképezzem az ebben a trojkában fennálló viszonyrendszert, úgyhogy mégse tévedjek el az útvesztőben. Azért sem lesz könnyű feladat, mert nagyon eltérő kaliberekről van szó. Legalábbis eddig azt hittem, hogy eléggé mások, de lehet ez is csak egy szemfényvesztés volt, egy álca, egy bűvésztrükk, amit senki előtt nem volt szabad leleplezniük.

Mivel András és Marci egymást tartják szóval, Péter mintegy kötelességszerűen felém fordul.

- Mi van veled? Régen nem találkoztunk. Megint nagyon eltűntél.

- Szokásom, tudod milyen vagyok, ismersz. Megvagyok. Ugyanazt csinálom, nem sok változás van az életemben. Hajtok, mint az igás szamarak.

- Nem akarsz eljönni? – erre a kérdésére egy pillanatra meghűl a levegő, úgy néz ki András és Marci is képesek egyszerre több dologra figyelni.

- Mindig el akar menni, de szerencsére eddig csak szájhősködött – András válaszol helyettem és erre mindannyian nevetnek, kivéve engem.

- Egy őskövület, csak akkor megy, ha már az épület omlik – Marci persze rákontráz.

Ezt már én sem állom meg szó nélkül.

- Csakúgy, mint te, pedig nem is akartál a cégnél dolgozni, hogy is mondtad, neked elveid vannak, meg függetlenséged! – és közben Marcival farkasszemet nézünk.

- Az elv sajnos olyan, mint a fing szépen lassan elpárolog a levegőben és egy idő után már szag sem marad utána – mondja Marci és erre már én sem vágok morcos képet, sőt egymásra röhögünk.

- Van már csajod, vagy még mindig azt gondolod, hogy neked még nem osztottak lapot ezen a téren? – kérdezi Péter, miközben András és Marci tovább folytatják a megszakított társalgásukat.

- Egy barátom azt mondta nekem a minap, hogy minden szar árunak eljön a maga szar vevője – egy hálás köszönetet gyorsan elmormolok magamban Diának.

- Magadra vetted? – és közben egy semmihez sem hasonlítható ravasz vigyor jelenik meg a szája szélén.

- Végül is megfelelek a kritériumoknak. Majdcsak jön valaki, nem sürgetem, ha keres, megtalál.

- Nem neked kéne keresned? – még mindig ezen rúgózik, mint mindenki.

- Kerestem már eleget, nem találtam, valószínűleg rossz helyen mozogtam, nem nekem való közegekben akartam választani. Ez van, ne csináljunk nagy ügyet belőle! – és ezzel arra akartam célozni, hogy elég volt az ezirányú tapogatózásból és ezért gyorsan vissza is kérdezek. - Veled mi van?

- Betársultam egy ügyvédi irodába, tudod a Vinkó Szabihoz, kettővel járt felettünk, megkerestem és nem volt ellenére a dolog, úgyhogy ügyvédkedem – válaszol határozott magabiztossággal.

- Csak köszönőviszonyban voltunk, nem nagyon ismerem őt. És bejött az üzlet? Kialakult az ügyfél köröd?

- Persze alakulgat, egyre jobb ügyeket csinálok.

- Mindent vállalsz, polgárit, büntetőt, ami csak jön, vagy specializálódsz?

- A büntető fizet a legjobban, ezt neked nem is kell mondanom talán, de azért becsúszik egy-egy kisebb polgári ügy. Még nem nagyon akarok válogatni, majd később rámegyek a nagy halakra. Már most is akad egy-kettő.

- És megéri? – anélkül, hogy kimondanám, természetesen a piszkos anyagiakra célozgatok.

- Ádám a lakásom egy havi rezsije százötvenezer, azt ki kell termelni, most megyünk nyaralni Thaiföldre, egy hónap múlva pedig Amerikába utazom. Szerinted megéri?

Azt tudni kell, hogy Péter sohasem szenvedett pénzszűkében. Egyrészt a szülei miatt sem, de később önállósodott, teljesen el akart szakadni tőlük. Még hivatali ideje alatt vett Budán házat, amiért készpénzzel fizetett negyven milliót. Joggal kérdezhetnék, hogy ennyi megtakarítása volt? Vagy ahogy a politikusaink szokták mondani, összeadták családilag? Nos kétségtelen, hogy volt tartaléka, de nem ennyi. Péter mindig nagy játékos volt, annak is tartja magát mind a mai napig. Úgy fogalmaznék, hogy megszedte magát. Leginkább másokon, leginkább különféle kétes üzleteken, ami neki jól jövedelmezett, másokat kissé megnyomorított. Azokat sem kell sajnálni ám, ők sem legális úton jutottak hozzá a pénzhez. Péter a machinációi révén ezektől szerzett kisebb vagyont. Szinte semmit nem tudtam róla és nem is különösebben firtattam, nem akartam beleártani magam, talán ezért sem kerestem vele a kapcsolatot. Nem érte meg.

- Együtt vagy még Karinával? – faggatom tovább Pétert.

- Persze, nemsokára hárman leszünk, négy hónapos terhes.

- Gratulálok! Össze is házasodtatok, valamiről lemaradtam?

- Nem ragaszkodik a papírhoz, én meg nem erőltetem, most minek dobjak ki az ablakon öt milliót?

- Már bocs, hogy közbeszólok Peti, de Thaiföldre mész nyaralni, most veszel egy új Mercit és nincs felesleges öt milliód egy lagzira! Kicsit sóher vagy nem? – Marci most is idefigyelt inkább, mint Andrásra.

- A kérdésedben benne van a válasz kisfiam! Inkább költök egy új Mercire, meg megyek Thaiföldre abból a pénzből, amit egy csiricsáré, puccos, hülye lagzira költenék, baszd meg!

Már milliókkal dobálózik, pedig még csak most hozták ki a piáimat.

- És azt nem lehetne, hogy megveszed a Mercit, elmész Thaiföldre és tartasz egy lagzit? – Marci akadékoskodik, ami szemmel láthatóan feszélyezi Pétert, de ezt Marci mindig is élvezte, szerette piszkálni, zrikálni, és azt is tudta meddig mehet el. Most valószínűleg eljött az a pont.

- Nem. Csak az lehet, hogy nincs lagzi, van helyette autó, nyaralás, meg ami kell. Karinának nem hiányzik és nekem is csak púp lenne a hátamon azzal az idióta rokonságommal együtt – Péter hozza szokásos stílusát, ő diktál és senki más. Marci rám néz és vigyorog, elment a végső határig, addig, amíg lehetett.

- Klassz volt a jelentésed Ádám, nem égtem le az értekezleten, pedig Kókai nagyon rám szállt, az a hülye paraszt mindig megtalál, igazán választhatna más célpontot magának. – András már égett a vágytól, hogy megszólaljon, jelezvén, hogy mégiscsak itt van ő is.

- Mindig a te helyedre pályázott és azóta se tud megfúrni, így meg még inkább a bögyében vagy – Péter úgy is képben van a munkahelyi viszonyokkal, hogy már egy éve lelépett. Most is vannak besúgói.

- Na jó, de így is feljebb van baszki, miért pont ez a szaros szék kell neki? – András továbbra sem száll le a témáról, erőlteti, én meg már egyre hevesebben kortyolgatok és Marcit nézem, aki szintén iszik, forgatja a szemét és játszik a szalvétával, ebből érzem, hogy neki sincs ínyére ez a téma.

- Valamiért az a szék kell neki Andris, azt hiszem, van is egy tippem. Ott kevésbé lenne előtérben, nem hárulna rá annyi figyelem, nyugodtabban csinálhatná a kis játékait. – Péter most is vezérürü szerepben tetszeleg.

- Hallottad, hogy Horváth főosztályvezető úr épp az íróasztalán kúrta Rozgonyi Katikát, amikor benyitott hozzá az elnökhelyettes úr! – András röhögve meséli a sztorit Péternek.

- Horváth, az is ott ártott nekem, ahol tudott, persze amikor négyszemközt beszéltünk én voltam a cég legtehetségesebb vezetője. – jegyzi meg Péter, majd folytatja – Azonnal kirúgták mi?

- Nem, elküldték nyugdíjba, diszkréten akarták kezelni, persze most már mindenki tud róla, a felesége is, de nem hallottam, hogy elválnának, vagy csak külön költöznének – András élvezettel pletykálkodik, láthatóan nem okoz neki nehézséget, hogy másokon köszörülje a nyelvét és ebben méltó partnerre akad Péterben.

- Mégis mit csinálna az az asszony Andris? Tudod, hogy néz ki, le van robbanva, legalább száz kiló, olyan combjai vannak, amivel farönköket lehetne hasogatni. Ráadásul tengernyi rosszindulat van benne, még bottal sem piszkálnám meg! – Péter olyan mozdulatot tesz, mintha kirázná a hideg.

- Horváth is inkább Katikát piszkálgatta, tudta már az egész igazgatóság, de azért ez így is csúnya bukta volt.

Most két olyan ember csámcsog ezen a kétségkívül kínos eseten, akik maguk is nagy trófea gyűjtőnek bizonyultak, illetve az egyik még most is bizonyít egy asszony és két gyerek mellett. Azt, hogy megúszták, csak a szerencsének köszönhették, mondjuk annak, hogy inflangranti helyzetben sohasem kapták el őket. Na ennyire komolyan vehető ez a cég, meg sok más is, ahol ugyanez folyik. Egy vezető beosztású embernek azért illene csomót kötni a farkára, legalább a női beosztottjait illetően. Máshol kiélhetné az ilyen irányú ösztöneit, de pont egy olyan cégnél, aminek ő az első számú embere, az irányítója? Azonban ahogy észrevehették ez sem itt, sem máshol nem evidencia. Muszáj valamennyire témát váltanom, mert ezek úgy elmerülnek a munkahely adta iszapban, hogy soha nem lehet kihúzni belőle őket.

- Még mindig bírod a nagyi pornókat? – kínálom meg a cseppet sem finomkodó kérdéssel Pétert, tudván azt, hogy előszeretettel fürdőzik ebben a témában. Marci viszont majdnem kiköpi az italát, András pedig úgy felhorkan, hogy a fél kávézó felénk néz egy fél pillanat erejéig. Péternek felcsillan a szeme.

- Most az orosz nagyikra gerjedek, találtam egy netes felületet, ahol kedvemre csemegézhetek a választékból. Minél szőrösebb a muffja annál jobb.

Nyugi mindjárt hányok és Marci is. Egy időben azon szórakoztam, hogy Péter szinte megtévesztő hasonlóságot mutat A hivatal című sorozat amerikai verziójában szereplő Michael Scott figurájával, akit Steve Carell alakított brilliánsan. Azonos gesztusok, azonos hanghordozás, azonos mimikák, csak az arcberendezés eltérő.

- Azt hittem már leszoktál erről – mondja Marci

- Leszokni? Miért ez szerinted valami függőség, baszd meg? – Péter most is úgy tesz, mintha ez egy normális dolog lenne és ezzel hozza helyzetbe Marcit, aki nem is türtőzteti magát.

- Peti ez akkor lenne normális, ha te valami hetvenéves tata lennél, aki otthon unatkozik és kikapcsolódásképpen orosz nagyikra veri a szottyadt farkát, mert az asszony már sehogy sem tudja felizgatni. Akkor még valahogy elfogadnám, habár akkor sem kizárt, hogy szétrókáznám az agyam. Ez így nem normális, ez így beteges. A normális az lenne, ha a veled egykorúakat stírölnéd.

- Azokat is nézegetem, de a nagyik egy másfajta szexuális kielégülést jelentenek nekem.

- Ez nem szexuális kielégülés, ez aberráció. Miféle élvezetet lehet találni egy nagymamában, aki a kamera előtt nyalogatja a száját és kéjes vigyorral magához nyúl, ahelyett, hogy eltenné a befőttet télire?

Marci egyre inkább belemelegedik a vitába, Péter meggyőződéssel védekezik, András néhol hangosan felröhög, én meg szemlélődöm és a disputa ezen pontján eldöntöm, hogy ma nem vacsorázom, valahogy elment az étvágyam. Tudom, saját magamnak köszönhetem, de legalább elkerüljük a munkát.

- Marci, mi az Emmanuelle korszakban nőttünk fel, azon szocializálódtunk, nekem a szőrös sokkal inkább beindítja a fantáziámat, mint a borotvált, hamvas barack.

- Először is hagyjuk ezt a többes számot Peti, én nem azon nőttem fel, szerintem nem is láttam belőle egy darabot sem. Másodszor: akkor nézegess szőrös sunákat, miért kell ehhez nagymamáknak lenniük?

- A nagymamaság is lényeges szempont, az éltes kor, ami bennem szexuális vonzerőt ébreszt, annak is megvan a maga szépsége.

- Az öregedés ráncokat és redőket hoz magával, egyre csúnyább leszel, májfoltos lesz a bőröd, ősz a hajad, elgémberednek a csontjaid, és alig bírsz járni. Mi ebben a szép? Lelkileg és értelmileg jól tarthatod magad, de külsőleg még száz botox injekció sem segít rajtad! 

- Azért a botox még valamicskét tartósíthat, nézd meg Madonnát, most van ereje teljében.

- Peti láttad már őt smink nélkül, amikor nincs tíz kiló vakolat az arcán, körülbelül úgy néz ki, mint Lenke néni a gyógyszertárban. Különben is Horváth feleségét megcsinálnád?

- A faszt, de az nem nagymama és annak is rusnya lesz. Szívesen megmutatom nektek az oldalt, ott azért gusztusos nagyik kínálgatják a testüket.

- Én köszönöm, nem kérek belőle, de neked jó szórakozást.

Miután Marci hevesen rázza a fejét, biztatólag Andrásra néz, aki szintén kikosarazza, természetesen maradok én a kalapban.

- Ádám, neked még csajod sincs.

- Péter, még ha lelki törést is okoz neked, be kell vallanom, hogy én maradnék a húszas, harmincas korosztálynál. Nem vagyok még ehhez elég érett.

Marci röhög, Péter legyint.

- Nem tudjátok ti, mi a jó.

- Lefogadom, hogy a Loveboxon is rajta vagy még. – mondja András Péternek, akkor, amikor már úgy gondoltuk lerágtuk a csontról a maradék húst is. András még érvényesülni akar, úgy érzi ő még nem bontakoztathatta ki kellően a szárnyait ezen az estén. Péter élvezi, hogy a középpontban van, az excibicionizmusa határtalan és most pont olyan fejet vág, mint Steve Carell a már említett sorozatban.

- Úriember biztosra nem fogad Andris, mit gondoltál, de kizárt dolog, hogy megtalálsz.

- Hidd el nem is keresnélek, de ha már mondtad, miért nem találnálak?

- Kicsit más a nevem, azért Karinára is gondolnom kell a terhesség féltékenyebbé tette, folyton ellenőrizget az utóbbi időben, de az én eszemen nem járhat túl.

- És mi az álneved? James Bond?

Ugye érzik, hogy ez milyen kínos? Legalább önök igen, mert András gurgulázva nevet a saját retardált humorán.

- Rimanóczi Csaba.

- Ki az?

- Az egyik haverom, de ő nem tudja, hogy rajta van a társkeresőn. Nem is kell tudnia, én majd intézem.

- Biztos vagyok benne, hogy ott sem a húszas borotvált hamvas barackok a zsánereid - szól közbe Marci.

- Hát nem de egy múltkori kalandomnál majdnem megégettem magam, azóta azért elővigyázatosabb vagyok.

Nem is kell kérdeznünk, úgyis folytatja magától, csak előbb iszik az italából, nehogy kiszáradjon a szája.

- Egyik délután olyan három körül rám tört egy nagyon erős érzés, hogy ma este meg kell dugnom egy milfet, nem nagyit, inkább olyan ötvenest. Karina az anyjáékhoz ment, különben is mióta terhes nem igazán kívánja a szexet, én meg nem tudok meglenni nélküle, már csak a feszültség levezetése miatt sem. Nekem ez létszükséglet, úgyhogy felmentem a Loveboxra és bejelöltem egy ötvenkét éves nyanyát, aki egész jól nézett ki fehérneműben. Tíz perc múlva visszajelölt és elkezdtünk beszélgetni. Megegyeztünk az időpontban, abban is, hogy hol veszem fel. Gondoltam majd megkúrom az irodában, hét körül már úgysincs ott senki. Van egy kanapém, tök jól megszerveztem. Odamentem érte a megbeszélt helyre, beült mellém a kocsiba és megijedtem, annyira, hogy majdnem fel is kiáltottam. Ami a képen egy jól szituált negyvenesnek nézett ki, az a valóságban egy ötvenet bőven elhagyó lepukkant háziasszony volt. Legalább negyven kilóval volt dagadtabb, a haja szálkás volt és ocsmány aranyszínű, a szája rúzsozott, a ruha meg majdnem szétszakadt rajta, olyan volt, mint egy kötözött sonka. Megkérdezte, hogy jól néz –e ki, megfelel –e. Már nagyon rajtam volt az, hogy kefélnem kell, úgyhogy azt mondtam, hogy egész jó, de azért megjegyeztem, hogy a képen másképp festett. Erre azt válaszolta, hogy kicsit meghízott, meg az egy régebbi kép, hazudozott ott össze-vissza, szerintem nem is ő volt rajta. Mindegy odaértünk az irodához, még be sem léptünk már dobálta le a ruháját, ami amúgy is szétszakadt volna. Azt mondta készült egy meglepetéssel, aztán lekapta a bugyiját, én meg a hájtól nem láttam semmit. Kérdeztem mi az, erre begurult és azt visította, hogy leborotválta a nunáját, ha nem venném észre. Nem akartam mondani, hogy a hájtól nem látok semmit baszd meg, és azt se, hogy neked mindegy, mert szinte mindenedet benőtte a zsír, sejtésem sincsen, hogy tudta lekaparni a szőrt, egyébként is a bozontosat szeretem. Itt már gondoltam, hogy bajok lesznek, alig akart felállni a szerszámom. Akkor elkezdte csócsálni a szájával, de valami ordenáré módon, még röfögött is hozzá, mint egy varacskos disznó. Valahogy feltornázta fél árbocra, állt is, meg nem is, ránéztem nem ilyen szokott ez lenni, de mindegy, akkor nekiestünk végre, de hát annyira rengett a hasa, hogy szinte alig tudtam megmozdulni. Akkor mondta, hogy menjek felülre, de ott sem volt jobb a helyzet. Érezte, hogy puhulok és erre rájött a hoppáré, elkapta a nyakamat és üvöltötte, hogy dugjál már meg és elkezdett fojtogatni. Már kékült a fejem, kapálóztam, hogy megfulladok, de olyan erős volt, mint a bivaly, mire aztán egy ponton, amikor már tényleg érzékelte, hogy szinte alig mozgok, szerencsére észbe kapott és elengedett a szorításból. Kivettem a lankadt farkam, miközben egyfolytában köhögtem és mondtam neki, hogy öltözzön fel, nekem ez most nem fog menni. Erre gyorsan ráncba szedte magát, lekevert egy pofont és közölte, hogy egy puha pöcs vagyok, még a fojtogatós szexre se állt fel a farkam, nem is kell, hogy hazavigyem, majd megoldja. Én meg leültem a kanapéra és azon gondolkoztam, hogy kis híján tepsiben vittek el innen és még a szex sem sikerült. Este azért szorosan átöleltem Karinát, és még azt sem akartam, hogy szeretkezzünk.

- És még ez sem vette el a kedved ettől a társkeresős szarakodástól? – kérdezi András, miközben többször úgy beleröhögött Péter monológjába, hogy a fél kávézó, megint azt konstatálhatta, hogy van egy hülye a társaságunkban.

- Én ezt egy kalandnak fogom fel – Péter nagyzolva válaszol.

- Ebbe a kalandba azért lássuk be volt kockázat, majdnem otthagytad a fogad – figyelmeztetem Pétert.

- Azóta már helyrehoztam a dolgot és legutóbb sikerült kifognom egy kellemesebb negyvenest – és vigyorog ránk, majd elmegy telefonálni, András pedig, mintha lélekben még mindig óvodás maradt volna, szinte kikéredzkedik tőlünk a wc-re.