Ha rangsorolni kellene azokat a dolgokat, amelyeket értelmetlennek, vagy érthetetlennek találunk az életben, akkor a hegymászás az a tevékenység, ami biztosan az élbolyban végezne. Mégis mi hajtja az embert, amikor elhatározza, hogy meghódítja a világ legmagasabb csúcsát dacolva a természet kegyetlen törvényeivel, az emberi test fizikai korlátaival, a halál folyamatosan leselkedő és vészjóslóan lebegő árnyékában? A dicsőség? Az akarat? A szenvedély? A határok feszegetése? Az elérni kívánt cél megvalósítása felett aratott győzelmi tor? Aki az Everesttől válaszokat vár, csalódni fog, sőt a film megtekintése után a kérdések talán még hatványozottabban munkálkodnak bennünk.

A történet 1996-ban játszódik, amikor a Mount Everest meghódítása köré már különböző vállalkozások szerveződtek. Rob Hall (Jason Clarke) egy olyan expedíciót vezet, amelynek tagjai a pénzük fejében lehetőséget kapnak, hogy maguk is feljussanak a csúcsra. A valós eseményeken alapuló sztorit már feldolgozták tévéfilm formájában Halál a Himaláján címmel, de elkészült egy IMAX-dokumentumfilm is a témában. Hollywood azonban még hírből sem ismeri a lerágott csont effektust, vagy ha igen, kikerüli azzal, hogy két nagyszerű forgatókönyvírót bíz meg a történet újragombolásával. William Nicholson többek között a Gladiátor és A nyomorultak, míg Simon Beaufoy a Gettómilliomos és a 127 óra szkriptjeit hozta tető alá. Egyedül a rendező Baltasar Kormákur személyét övezhette némi óvatos bazsalygás, ugyanis az izlandi direktornak hazájában még sikerült valamennyi izgalmat és eredetiséget csempészni a munkáiba (Vérvonal, Fehér nászéjszaka), ahogy azonban ellepte az álomgyár oly sokszor híg masszája, már csak langyos középszerre futotta (2 kaliber, Csempészek).

A különleges képességek kiaknázása vagy a tehetség szárnyalásának kibontakozása márpedig elengedhetetlenül szükséges lett volna ahhoz, hogy az Everest olyan monumentális mozivá váljon a szemünkben, amire nemcsak a vizuális látványorgia, hanem a karakterek drámai sorsával történő azonosulás és a mozgatórugóikat legalább halványan feltáró válaszok gyanánt is jó szívvel emlékezhetnénk. Kormákur tisztes dokumentarista stílusban felvázolja az eseményeket, naplószerűen az időpontokra nagy hangsúlyt fektetve elmeséli, hogyan jut a csapat egyre feljebb és éri el az alaptábort, ahol több lépcsőfokban felkészül a Mount Everest megszelídítésére. Ezeket a képsorokat belephetné az unalom hálója, hiszen abban nem sok látványosság van, hogy egy csapat éppen gyalogol a hegy felé, azonban a rendező egy-egy fontosabbnak tartott dialógus előtérbe helyezésével és az ügyes vágások segítségével uralja a tempót.

Az elején viszont már feltűnik az, ami később az Everest egyik legnagyobb hiányosságát okozza: túl sok a karakter. Kormákur és a forgatókönyvírók sem próbáltak ezek mögé személyiségeket varázsolni, így a jellemek meglehetősen felszínesek és egysíkúak maradnak. A hátterük bemutatása szegényes, elnagyolt és ezáltal az azonosulás is jelentős nehézségeket hordoz magában. A film egy pontján az újságíró Jon Krakauer (Michael Kelly) az egyik táborbeli beszélgetés alakalmával, megkérdezi, hogy miért csinálják ezt és ekkor lehetőség nyílna egy mélyebb lélektani elemzésre, a diskurzus által felszínre kerülhetnének a valódi motivációk, a rejtett indítékok, azonban a levegőben lógó válaszok és a tétova mismásolás miatt az esély csak esély marad.

Talán ez az oka annak, hogy a kezdeti feszültség egy idő után tompulni kezd. Elmerülünk ugyan a látványos képekben, a pompázatos és profin kivitelezett trükkökben, de az igazi beleéléstől, az átlényegüléstől már nagyon messze vagyunk. Inkább csak amolyan hűvös távolságtartással követjük az eseményeket, konstatáljuk azt, hogy nem mindenki kapja meg azt ettől az úttól, amit szeretett volna, de közben ott motoszkál bennünk az, hogy mi közünk van nekünk mindehhez. Az elvileg főszereplő Rob Hall karakterének vázlatossága miatt pedig azt sem igazán értjük, hogy mi az, ami felülírta benne azt a racionalitást, ami okán egy józan ítélőképességet mellőző döntést hozott, megpecsételve ezzel sorsának alakulását. Kormákur javára írhatjuk viszont, hogy a kötelező sírásfaktort visszafogottan és kifinomult eleganciával kezeli, az érzékenyebb lelkületűeknek még így is teret enged arra, hogy papírzsebkendőbe fojtsák túlhevült érzelmeiket. 

A túl sok karakter a színészeknek egyfajta átok lehetett, mert mélyebb és árnyaltabb jellemábrázolásra vajmi kevés sanszuk adódott. Jason Clarke Rob Hall szerepében így is megmutatta azt, hogy érdemesebb lenne komolyabban számolni vele és nemcsak az aktuális gonosz, vagy lelki roncs megtestesítőjeként gondolni rá. Josh Brolinnak annyival könnyebb talán a dolga, hogy az ő karaktere az elején nagyképűnek tűnik, aztán szinte nulla átmenet nélkül hirtelen szimpatikussá válik. Nos Brolin hozza a kötelezőt, de sok pluszra neki sincsen szüksége. Jake Gyllenhaal pedig itt a piros hol a pirost játszik, hol eltűnik, hol feltűnik. Ő sem rossz, de nem ezért a moziért fogják díjazni, pedig már kijárna neki a megdicsőülés eme formája. A női szereplők csak percekre vannak kárhoztatva. Keira Knightley többnyire telefonál, Robin Wright a vége felé kap néhány momentumot alamizsnául, Emily Watson osztályrészéül pedig az aggódás jut. Érte tényleg kár, már régen láttuk egy hozzáillő jó szerepben.

Baltasar Kormákur Roland Emnmerich (2012, A függetlenség napja) csapdájába esett. Nagyszerű, egyszer nézős látványpornót tett le az asztalra, a tériszonyosoknak különösen jó móka lesz, viszont egy dolgot elfelejtett hozzátenni, ami nélkül élet sincsen, mégpedig szívet. És szív valamint lélek hiányában a lehetőség csak lehetőség maradt arra, hogy az Everest több legyen egy vizuális gyönyört okozó kataszrófafilmnél. A várható dollármilliók ellenére is. Vagy éppen azért.

6/10