Ennek a társadalomnak igenis szüksége lenne egy jó erős filmes tükörre. Egy olyanra, amely tisztán, élesen, görbe alakzatok, elmosódott pacák és fonák képek nélkül mutatja meg azt, hogyan élünk jelen pillanatban ebben az országban. A radikalizálódás, az ezzel szorosan, kéz a kézben járó erőszak, az emberek sárba tiprása, hovatovább kiirtása globálisan terjed szerte a világban, olyan hévvel és tempóban, ami előre vetíthet egy újabb csúnya foltot a történelem eddig sem szeplőtelen lapjain. Gyűlölködünk, tehát vagyunk. És az, hogy ez hova vezet, milyen áldozatokkal jár, mennyire dúrja szét az emberek egyszeri és megismételhetetlen életét, az a kutyát sem érdekli már. A másikkal szembeni előítélet, a pocskondiázás, az utálat, az uszítás oly méreteket öltött, hogy lassan azt is nehéz elképzelni, hogy szép szavakkal és békés eszközökkel bárki megálljt tud parancsolni annak a mérhetetlen indulatfelhőnek, amely ellepi a szíveket és a lelkeket. Ebben pedig hatalmas felelőssége van azoknak a politikusoknak, akik talmi ígéretekkel, a realitással sokszor köszönőviszonyban sem lévő rózsaszín álmokkal, populista szólamokkal, jól hangzó mézes-mázas szavakkal, vagy alantas vágyakat felkorbácsolva púderezik a népet. És persze ott vagyunk mi is a körben, akik a boldogulás, az egyszer majd bizonyosan elérkező jólét, a mindenek felett álló boldogság ködös víziója miatt fenntartások nélkül benyeljük a vattacukorba ágyazott, illúziókkal teli porhintést és még akkor sem ellenkezünk, amikor látjuk, hogy összeomlóban van az a kártyavár. Mert velünk mindent meg lehet csinálni.

Goda Krisztina tudatos észjárással és megfelelő éleslátással érzékeli lokálisan a problémát és Czető Bernát László remek alapanyagának felhasználásával, helyes arányérzékkel kíméletlenül szembesíthetne is vele, de nem teszi. Talán megijed az alkotói felelősség súlyától, vagy fél attól, ha túlságosan marcangoló és lehangoló a kritika, akkor Vajna bácsi a vén kéjenc, a hivatásos aranyásóval az oldalán, szivarral a szájában, TV2-s lógóval a sapkáján az egyik kaszinójának széfjébe rejti a kasszakulcsot és nem nyitja meg a pénzcsapokat. Azzal viszont, hogy megalkuszik, úgy jár, mint a hamvas szűzlány, aki az első éjszakán, midőn meglátja barátja ágaskodó hímvesszejét, kiszalad a konyhába egy kesztyűért, mert csupasz kézzel ahhoz hozzá sem nyúl. Hiszen az büdös és mocskos. Még az is benne van a pakliban, csak azt ne mondja már senki, hogy a magyar közbeszéd, a honi közélet, a borsodi állapotok, a szegénység és az ebből fakadó agresszió olyan rózsaillatúak. Nem kell különösebben tájékozottnak és olvasottnak lenni ahhoz, hogy tudjuk; a magyar valóság sokszor büdös és mocskos. Nem is kicsit, nagyon.

A Veszettek két nehéz sorsú srác története, akiknek az apjuk börtönben van. Az egyik sportolással próbál kitörni a szorult helyzetéből, a másik pedig lop, csal, hazudik, ahogy szerinte mindenki csinálja. Aztán egy szép napon megjelenik a városban Ács János az újdonsült rendőrkapitány és megregulázza a rosszfiúkat, alapít nekik egy rendvédelmi szervezetként funkcionáló egyesületet. A céljuk a bűnözés felszámolása, a hely megtisztítása. Azonban egy valamivel nem számolnak; néha nagyon vékony a mezsgye aközött, hogy ki a bűnös és ki az áldozat. A film környezete; a szegénység és a nyomor, amelyből a kitörés közel lehetetlen vállalkozásnak tűnik és ehhez a rendezőnő autentikus helyszíneket talál, ami nem is megoldhatatlan feladat, hiszen Szabolcs-Szatmár, Borsod, Hajdú-Bihar, vagy Békés, mind olyan környék, ahol nem kell nagyítóval keresni az ilyeneket. A lepukkant épületek, a szocreál hangulatot árasztó intézmények, a budi nagyságú boltok, a koszos utcák, a sivár sportpálya, a diszkónak használt rozoga művelődési ház, mint a kilátástalanság kvintesszenciái, tökéletesen illeszkednek a cseppet sem vonzó, ugyanakkor felbecsülhetetlenül realisztikus összképbe.

Még a karaktereket is úgy, ahogy elfogadjuk, főként a két srácot és a cimboráikat, akik próbálnak felszínen maradni a nihil kellős közepén. Az egyesület mindenható urával, aki önkéntes, igazságosztó Terminárorként osztja az észt, már akadnak gondjaink. Érthetetlen a motivációja, nincs meg az a háttér története, ami legalizálná az elvakult gyűlöletéből és ostoba lózungjaiból álló szösszeneteit és azt a cselekedetét sem, hogy ő majd felcsap városvédőnek az erőszak fellegvárában. A többiekről meg ne is beszéljünk, azok szinte csak árnyak, fecsegő poszáták és szokványos karakterrajzok, beleértve az edzőt, annak a lányát és a polgármestert is. Lehet, hogy a papíron jól mutatnak Divinyi Réka párbeszédei, ebben nincs okunk kételkedni, de ahogy ez a szereplők szájába van adva az továbbra is mesterkélt, izzadtságszagú és végtelenül elrugaszkodott az élő dialógusok hangzásvilágától vagy szóhasználatától, kivéve a cifra káromkodásokat. A fordulatok kiszámíthatóan alakulnak és beleillenek azokba a sémákba, amiket egykoron lefektettek a filmesek kötelezően használt sablonjairól összeállított nagy enciklopédiába. Ennek középpontjában egy szerelem áll, de van árulás és pálfordulás is a repertoáron.

A Veszettek azonban nem is ezek miatt veszett oda. Lehet ezt tagadni, vagy azt mondani, hogy túlzás, de a lényeg, hogy ez a mozi egy Magyar Gárda parafrázis. Ha akarjuk, ha nem. Akkor viszont legyen valóságos és legyen élő, ne köntörfalazzunk, ne hamisítsunk, ne óvatoskodjunk és legfőképpen ne féljünk. Mert ez így kérem szépen a valóság egy kilúgozott, átfésült, szappanoperásított változata. Ne csináljunk már úgy, mintha az internetes fórumokon, vagy a közbeszédben nem cigányoznának, buziznának vagy zsidóznának folyamatosan. Legyen bátorsága már egy filmesnek néven nevezni a gyereket. Itt tartunk, lehet vele egyetérteni és lehet vitatkozni, sőt kell is, de a helyzet ettől még változatlan. És attól sem fog fordulni száznyolcvan fokot, ha úgy, mint itt, csak mismásolunk, kerüljük a konfliktust, hogy mindenki védve maradjon, ezért telepieknek nevezzük a romákat és függetlennek egy olyan pártos formációt, ami nagyon is létezik. Ha egy társadalmilag érzékeny témát választunk, akkor nem lehet politikailag korrektnek maradni, akkor nem lehet távolságot tartani és azt mondani, hogy ez csak egy művészeti alkotás, ilyen a vásznon van, nyugodjatok meg, gondolkozzatok ugyan róla, ha van kedvetek, de szigorúan a négy fal között otthon, mert egyébként béke honol mindenhol és különben is mi kizárólag szórakoztatni akarunk. Vagy ha igen, akkor, mint oly sokszor, elmarad a szembenézés és marad a hazug látszat. Valóságos érvek kellenének pro és kontra, világítsuk meg az önkényes rendteremtők álláspontját, mert az kevés, hogy unatkoznak és tegyük mellé a humanistább felfogás szempontjait. Lehet ezt izgalmasan, érvényesen és érdekfeszítően tálalni, mondjuk, ahogy az Amerikai História X-ben csinálták az óceán túlsó partján. Abban is voltak hibák és voltak szájbarágós, okítós momentumok, de azt semmiféleképpen nem tudjuk ráfogni, hogy gyáva volt.

Persze azért észre kell venni a nagyszerű színészi teljesítményeket, mert azok akadnak itt szép számmal. Ifj. Vidnyánszky Attiláé kiemelkedik közülük. Őserő lakozik a srácban ezt bárki megmondhatja, még úgy is hiteles tud maradni, hogy a mondatai sokszor nevetségesek. Természetesen érzékeny, a grimaszai nem túlzóak, pont annyira használja a színészi eszközeit, amennyire a vászon megkívánja. Tényleg nagy tehetség és azt meg hatalmas ívben leszarom, hogy ki fia borja, mert a játéka a meggyőzőnél is jobb. Klem Viktor a bátyus szerepében csak az agresszívebb részeknél esik túlzásba, a Vidnyánszkyval való közös jelenetekben viszont remekül helytáll. Fenyő Ivánnak kétségtelenül testre szabottabb a rendőrfőnök kemény alakja, mint a hősszerelmesé és látszólag jobban is érzi magát benne. Csak azért nem lubickol, mert néhányszor küszködik azzal, hogy a fegyelmező mondatai kilépjenek a papír árnyékából. Törőcsik Franciska gyönyörű, sajnos a szerepe nem igazán ad lehetőséget a nagyobb ívű kibontakozásra, inkább marad a sematikusnál, de amennyit tud, azt kihozza belőle. Györgyi Anna polgármesteréből egy jobb forgatókönyv árnyaltabb figurát faraghatott volna, így abból dolgozott, amilye volt és Nyári Oszkár edzője sem több, mint a jó idealizált megtestesítője.

Goda Krisztina rendezőnő vakmerősége, buzgósága és bátorsága addig tartott, míg felvállalta a témát, ehhez felkutatott tökéletesen passzoló helyszíneket, bemutatott néhány karaktert, megkoreografált egy-két verekedést, bár azok, olyanok voltak, mintha Nemecsek Ernő birkózott volna a grundon Áts Ferivel és ezzel a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet, tovább nem merészkedett. Meg lehet nézni ezt így is, elsősorban a színészek és főleg ifj. Vidnyánszky miatt, de azért marad az emberben némi csalódottsággal vegyes indulat a kihagyott ziccer végett. Ebben ugyanis sokkal, de sokkal több volt. Meg kellene már érinteni valakinek csupasz kézzel is azt a faszt, elvégre a miénk. Még ha büdös és mocskos, akkor is.

5/10