Ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek még A csaj nem jár egyedül, a Spinédzserek vagy a 10 dolog, amit utálok benned jelentették az etalont a kamaszokról szóló mozik esetében. Most persze lehet, hogy pironkodnom kéne, vagy szégyellnem magam, de az igazság elől nincs értelme bujkálni. Ha mai fejjel véletlenül belebotlom valamelyikbe az ezernyi filmet kínáló tévécsatornák egyikén, már látom azokat a hiányosságokat, faramuci szituációkat, amiket akkor az ellenkezés legkisebb látszata nélkül bekajáltam. A habos-babos gimiket, ahol szó sem volt tanulásról, a jóképű ficsúrokat, a különc lányt, akit aztán a legszimpatikusabb lovagnak meg kellett hódítania, a vicces barátokat, akik segítették a románc kialakulását, az ellenségeket, akik pedig minden lehetséges eszközzel fúrták azt. Banálisak voltak a szövegek, kiszámíthatóak a fordulatok és persze minden a szerelemről szólt, de az élet azon szakaszában ennyi is elég volt a lelkek felmelegítéséhez vagy a hormonok beindításához.

A fent említett filmeknek semmilyen esélyük nem lett volna arra, hogy elvigyék a Sundance Fesztivál fődíját és egyben közönség díját. És nemcsak azért, mert a minőségük és mondanivalójuk megmaradt a felszínesnél, hanem azért is, mert azok egy nagy stúdió égisze alatt készülhettek. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, nem túl bizalomgerjesztő című produktumnak viszont sikerült ez a bravúr és nemcsak azért, mert független filmről van szó, hanem azért is mert színvonalát és erényeit tekintve mérföldekkel veri elődeit. Kamaszokról, tinikről szól ez is, de lényegesen túlnőve kereteit, átöleli a felnőtté válás nehézségeit, a barátság súlyát, a betegség megnyomorító erejét, egyáltalán a mindennapok sűrűjét és ezáltal egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az életben gázolunk. Nemcsak bokáig, hanem egyenesen nyakig. A Sundance Fesziválon ezt hosszú percekig tartó álló tapssal fogadták. Az elismerés ily mértéke talán túlzás volt, de az alkotás szellemessége, üdesége és elvitathatatlan bája mindenképpen figyelemre és díjazásra méltó.    

Főhősünk Greg egy meg nem értett kamasz, az ilyet különcnek szokás nevezni, aki létezésének abban a stádiumában van, amikor nagyon utálja önmagát, nincs tisztában a valódi személyiségével és senkivel sem akar közelebbi kapcsolatba lépni. Éppen ezért a suliban is mindenkivel megpróbál jóban lenni, csak annyira, hogy elvegyüljön a közegben, de egyúttal láthatatlan maradjon. Egyetlen barátja mégis akad – bár Greg nem nevezi annak – Earl, akivel szabadidejükben az európai és amerikai filmművészet korszakalkotó műveit forgatják újra kifordított címmel és nagy lelkesedéssel. Egy napon az édesanyja kiadja az ukázt Gregnek, hogy létesítsen kapcsolatot Rachellel, aki ugyanabba a suliba jár ugyan, de eddig szinte észre sem vették egymást. Rachelnél leukémiát diagnosztizáltak, Gregnek nem fűlik hozzá a foga, hogy kényszerből szórakoztassa a lányt, viszont az anyja parancsoló szavának sem mond ellent. Így hát átmegy hozzá és ezzel elkezdődik valami, ami nagyobb hatással lesz a hétköznapjaira, mint azt először gondolná. 

Kétségtelen, hogy a felütés nem túl eredeti, megint egy rákos lány, mint a Csillagainkban a hibánál, vagy a Most jó című kevésbé ismert mozinál. Itt azonban a szerelem ki van zárva, mert ez nem egy romantikus történet akar lenni, bár minden körülmény adott volna hozzá, ezt a tényt pedig Greg - aki végig kommentálja nekünk az eseményeket - többször az orrunkra köti, talán túl sokszor is. Ebben a filmben egy fiú és egy lány között a halál pusztító közelségében nem fizikai vonzódás kezd kialakulni, hanem annál jóval több, olyan barátok lesznek, akik egymásra hatással vannak, akik formálják a másikat, akik egymás személyiségét alakítják, akik kötöttségek nélkül beszélgetnek, olykor együtt sírnak és nevetnek, olykor pedig hallgatnak, amikor úgy érzik a csend jóval többet jelent minden feleslegesen kimondott szónál. Alfonso Gomez-Rejon kitűnően ábrázolja ezt a folyamatot és ehhez az sem szükséges, hogy túlzottan hangsúlyossá tegye számunkra a betegség megjelenítését, a Rachelt játszó Olivia Cooke tar feje anélkül is felkavaró, hogy a direktor kemoterápiáról kemoterápiára hurcolászná.

És ezzel elérkeztünk a lényeghez, ugyanis Jesse Andrews forgatókönyvíró - aki a saját könyvéből dolgozott - és Gomez-Rejon rendező a leukémiát, mint betegséget, inkább egyfajta háttérként szolgáltatják ahhoz, hogy bemutassák, kiemeljék a felnőtté válás irdatlanul nehéz, ugyanakkor felemelő folyamatát, egy fiatal kamasz személyiségének és egyéniségének alakulását a felmerülő gondok, problémák, emberi viszonyok, kihívások tükrében. Ez pedig attól lesz friss és üdítő, hogy szinte végig a dráma és komédia határvonalán egyensúlyoz, nem nélkülözve a szarkasztikus, cinikus, csípős poénokat, végtelenségig fokozott abszurd szituációkat és a nehéz, fajsúlyos beszélgetéseket sem, mint Rachel és Greg utolsó nagy vitája vagy Greg és Earl barátságának próbája.

Gomez-Rejon minden eszközt bevet, hogy különlegessé tegye filmjét, talán néha túl sok is lesz a hozzávalóból. Az animációs betétek szellemesek és csak akkor válnak kissé fárasztóvá, amikor körülbelül harmadszorra süti el ugyanazt a szellemesnek szánt fordulatot. A kamera beállítások változtatásával többször operál, néha felülről fotóztatja a szereplőket, néha oldalra billenteti az objektívot. Ezek azonban ad-hoc jellegűnek tűnnek és a céljukat sem igazán lehet megfejteni, azon kívül, hogy valami mást akart csinálni, eltérőt a megszokottól. Az, hogy minden rezdülést Greg szemszögéből látunk, tapasztalunk az, hogy ő van a fókuszban tudatos koncepció, viszont így marad némi hiányérzetünk a másik két főszereplővel kapcsolatban. Azt vesszük észre, hogy Earl és Rachel karakterei több esetben mintha elsikkadnának Greg mellett, pedig legalább annyira érdekesek és értékesek, mint a főhős, sőt a rákos csaj egy külön misét is megérne.

A befejezés konvenciózus, szem nem maradhat szárazon, de tudjuk, hogy a rák egy szívás, az élni akarás küzdelme pedig rengeteg könnyel, fájdalommal és lemondással jár, az elmúlás akkor is kegyetlen, ha együtt kell vele élnünk, ha ennek elfogadása a részünkké kell, hogy váljon. Amikor pedig Gregben tudatosul az, hogy egy embert nem is biztos, hogy sikerül teljesen megismernünk az életében, abba a pillanatba beleborzongunk. Thomas Mann - nem tévedés így hívják a Greget alakító színészt -, csaknem huszonnégy évesen élethűen bújik egy végzős kamasz bőrébe, ahogy RJ Cyler Earl megtestesítőjeként is remekel első játékfilmes kalandjában. Az igazi kincs a vásznon azonban a rákos csajt, Rachelt játszó Olivia Cooke. Leplezetlenül őszinte érzelmei, a fájdalma, a szomorúsága, a vidámsága úgy ül ki az arcára, hogy meg sem kell szólalnia. Semmi manír, semmi álca, hihetetlen eszköztelenséggel és olyan biztonsággal tartja kézben a karaktert, mintha nem is egy filmben, hanem a valóságban lenne. És az csak hab a tortán, hogy még a hajától is megszabadult a szerep kedvéért. Az epizódszereplők elementáris humorbombákat tartogatnak. Nick Offerman (Családi üzelmek, A nyár királyai) emlékezetes Greg apjának külön pszichológiai tanulmányt érdemlő szerepében, csakúgy, mint Jon Bernthal (The Walking Dead, Wall Street farkasa, Harag) agyontetovált tanárként.

Évek óta ott van a tudatunkban, hogy a Sundance-re figyelni kell, mert a független filmesek képesek követ dobni Hollywood egyre jobban apadó állóvizébe. Tavaly a zseniális Whiplasht, idén pedig a lélek húrjain szintén okosan játszó Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című alkotást övezte megérdemelt és lelkes ováció. Alfonso Gomez-Rejon filmje ha nem is tökéletes remekmű, de mindenképpen kötelező csemege, mert közelebb visz, ahhoz amit mindennap csinálunk, hol jól, hol rosszul. Éljünk az életünket, ahogy tudjuk. 

8/10