A kocsmatúrák semmihez sem fogható hangulata kötött még a vészesen és fájón elmúló ifjúságomhoz. Ahhoz, ami sokszor már csak ilyenkor öltött testet bennem. Ez jelentette az alkohollal kéz a kézben járó akkor még felhőtlennek és szeplőtelennek képzelt gondtalanságot és szabadságot, a borgőzös gondolatokat, amik inkább tartoztak az álom világába, mint a realitásokéhoz. Azonban ez sem volt már a régi. Az egyetemi éveim alatt még lehetett ábrándozni, hogyha felnősz majd te fogod megváltani a világot. Ha lehetőséged lesz rá alkotni és építeni fogsz, ami jó esetben nemcsak a saját jövődre, hanem másokéra is befolyást gyakorolhat. Azok tarthattak akár másnap reggelig is, senki nem vont érte felelősségre, sehova nem siettél, ...

Mert vár egy nagy találkozás. Valahol, valamikor, valakivel. Persze így szokott ez kezdődni. Néha egy pillantással, néha egy szégyenlős mondattal, olykor valami nagymenő dumával, olykor csak a véletlennek köszönhetően. És ha ott van a szikra, esetleg a perzselő láng, amit sokan kémiának neveznek, akkor senki és semmi nem állhat útjába annak, hogy elinduljon a verkli, amit úgy hívnak: kapcsolat. Amit elvileg és sokszor a gyakorlatban is meg kell, hogy támogasson az érzés, amire mindenki vágyik, vagy legalábbis álmodozik róla, így aztán valamikor tövig benne van, valamikor kergeti, valamikor kerülgeti, valamikor készül rá, valamikor úgy gondolja; számára elveszett. Igen, ez a szerelem. És persze ez is különböző módon bontakozik ki, hol ...

Egyelőre nem költöztünk össze, nem hamarkodtuk el. Soha nem mondta ki, de azt gondolom, hogy Diána megbánta, hogy Bencével két hónap után összebútorozott. Nála is voltunk, nálam is voltunk, és ha egy kicsi szabadságra vágytunk, vagy önállóságra, akkor egy fél délután erejéig elvonult mindenki a saját kuckójába. Persze úgy van az ilyenkor, hogyha veled van az is jó, ha nincs veled talán úgyis jó, de a gondolataid mindig körülötte forognak. Egy meghatározott ideig biztosan. A munkahelyen nem vertük nagydobra, hogy együtt vagyunk. Nem is volt nehéz, mert ugyan egy emeleten voltunk, de szinte alig találkoztunk. Minden reggel Diána hozott be az autóján, de mivel elkezdtünk egészen korán munkába járni ez senkinek nem tűnt fel és nem is ...

Beszélni kellene egy nyúlfarknyit a szexről is, nem? És az első együttlétről. Nos, nem akkor történt meg. Nem azon a hosszú, elrejtett majd szabadjára engedett szenvedélyektől izzó és szerencsétlenkedésektől sem mentes nyári éjszakán. Azt meghagytuk az első csóknak. Diána egyszer azt mondta nem bánta volna, de nem akart frivolnak és könnyűvérűnek tűnni. Sose csinált olyat, hogy az első randin megadta volna magát, de nekem akkor sikerült felpiszkálnom benne a tüzet. Amikor rákérdeztem, hogy ezt a törpe magasságommal sikerült –e elérnem, csak legyintett és azt mondta, hogy a törpe magasságod ellenére, olyan széles a hátad, mint egy teniszpálya, inkább azzal. Ja széles és szőrös. Ez csak vicc volt. Gyantáztatom ugyanis. Nehogy ...

Minden elmúlik egyszer. Ordas nagy közhely, de ettől még igaz. Az éhezők viadala alól is kikerült a sámli, még ez alkalommal megnyitja a pénzverdét, aztán már csak vénülő fejjel és párás tekintettel a tévék előtt ülve állítunk emléket Katniss Everdeen forradalmi cselekedeteinek. Kifújt az alapanyag is és ez nem a Star Wars vagy az X-Men, amiket a jelen állás szerint életünk végéig, roskatag szemmel és egy bazi nagy hallókészülékkel bámulhatunk majd a vásznon, mert azokból nem engedik, hogy kifogyjon a szufla. Hogy ez mennyire jó vagy sem, azt el fogja dönteni a minőség, meg a közönség, az ezerfejű Caesar. Az éhezők viadala franchise jókor született meg jó helyen. Trendivé vált, mert arra bazírozott, amire mindenki hálás ...

Amikor már nem vett észre rágyújtottam egy cigire. Most sem tudom, hogy miért játszottam ezt, hiszen amikor látta, nem szólt egy szót sem, nem emelt kifogást. Azon töprengtem, hogy nem kellett volna elmondanom neki még. Várhattam volna, csak aztán olyan ügyesen terelgetett a kelepcéjébe, hogy ha akartam se tudtam volna menekülni. Nem voltam egészen biztos, hogy megérti a kisebbségi komplexusaimat, amik már nagyon régóta üldöznek, lehet, hogy a születésem óta. Nem vagyok magas és nem vagyok jóképű. Megbarátkoztam már vele, vagy ki tudja, lehet, hogy soha nem fogok, de ha kapcsolatot kell teremtenem egy lánnyal, holtbiztos, hogy ott motoszkál a fejemben és nem hagy nyugodni. Nem volt önbizalmam a csajozáshoz és ezért választottam a könnyebbik ...

Nem fogyott ki a szó belőlünk. Kíváncsiak voltunk egymásra. Talán túlságosan is. Mindent meg akartunk beszélni, minden témát érinteni akartunk. Persze ezzel egyenes arányban fogytak az italok is. Nagyon figyeltem, tudtam, hogy észnél kell lennem, tudtam, hogy nem ihatom le magam, nem mintha Diána nem látott volna még részeg embert, egyszerűen csak emlékezni akartam a fontos pillanatokra, arra, hogy miről mit mondott, meg akartam jegyezni a gondolatait és figyelni arra, amire nagyon sokszor nem tudtam, ha be voltam állva, mint a gereblye, hogy egy kérdést ne tegyek fel kétszer. Elidőztünk az egyetemi évein, a bulikon, arról szívesen csicsergett, elmondott egy-két sikamlós történetet, és még arról az egyetemi csoporttársáról is megosztott velem ...

Néha jól esik elrugaszkodni a valóságtól, elmenekülni azoktól a borzalmaktól, amik a hétköznapok képében mardossák, rágják a lelkünket, szívünket és keserítik meg az életünket. Pláne ezekben a vészterhes időkben. Ilyenkor pedig a képzeletünk és a fantáziánk segítségével repülhetünk egy alternatív világba, ahonnan egy időre száműzni lehet a racionális, józan gondolatokat és ahol hagyni kell azt, hogy elmerüljünk a bizarr, álomszerű képekben, a kissé provokatív, keresztényi tanításokat arcul csapó mondanivalóban, a meghökkentő, néhol vaskos, néhol csak egyszerűen abszurd poénokban, az olykor túláradó, talán a giccs határait súrolgató, olykor viszont finoman ábrázolt érzelmekben. Jaco van Dormael Legújabb testamentum ...

Gyertyafényes asztal várt kettőnket. Imádtam ezt a helyet. Régimódi kávéházi hangulata volt, ami iránt mindig sóvárogtam, de úgy igazán soha nem tapasztaltam meg. Az életkoromból adódóan csak filmeken láttam. Mindig udvarias és előzékeny volt a kiszolgálás, ízletesek voltak az ételek és minőségiek az italok, szóval ár-érték arányban verdeste a magasabb csúcsokat. Amikor legutóbb itt jártam, azt határoztam el, hogyha egyszer komolyabb érzéseket kezdek táplálni egy lány irányában, kizárólag ide hozom, ezt akarom megmutatni neki, ha pedig már ismeri, annál jobb, mert tudni fogja, hogy ugyan nem a New York kávéházba viszem, de nem is valami lerobbant putriba a város szélén. Ha kávézóban, vagy étteremben gondolkoztam, akkor nekem ez ...

Nagy volt a sunnyogás Angelina Jolie Pitt legújabb filmje körül. Alig volt beharangozva, Amerikában is csak egy hete kezdték vetíteni, volt ugyan egy-két interjú, meg egy fekete-fehér képsorozat, de az igazán bombasztikus hajcihő és az azt megtámogató óriási reklámkampány elmaradt. Ha pedig megnézzük a végeredményt, azt is érteni véljük, miért volt ez a bújócskázás. Az ugyanis minden köntörfalazás és különösebb teketóriázás nélkül kijelenthető, hogy A tengernél című film: semmilyen. Gyönyörű pasztellszínekkel dolgozik, csodálatos képeket mutat egy mesebeli helyszínről, de mint mozi üres, vontatott, poroszkáló és enyhén szólva sincs megírva, legfeljebb felskiccelve. És aki arra számít, hogy a most már házaspárként ...

Nem tudom normális –e, hogy rohamos léptekkel közelítve a negyven felé az ember izguljon egy lánnyal való találkozás miatt? Vagy az lenne a normális, ha nem így történne? Azért egy találkozás előtt, mindig zabszem van az ember seggében, nem? Ha húsz éves vagy, ha harminc, ha negyven de még idősebb korban is. Ezt így tartom természetesnek, annak mégiscsak megvan az a bizsergése, hogy valakit meg kellene hódítanod, el kéne kápráztatnod, úgy, hogy a nő, a kiszemelt lány ne akarjon többet elereszteni. Valamit mutatnod kell, ahhoz, hogy véglegesen vonzóvá válj a szemében, amivel lekörözöd azokat, akikkel eddig találkozott, amivel magad mögé utasíthatsz mindenkit, aki nála próbálkozott. Persze nem verseny ez sem, de azért a drukk ennek ...

A szembenézés fájdalmas. Főként akkor, ha önmagunkkal szemben kellene alkalmaznunk és még inkább abban az esetben, ha azt hazudjuk magunknak, hogy mi elvszerűen éljük az életünket, becsületesen, tisztességgel, minden rossz és általunk megvetendő tulajdonságtól, kellemetlen, korrupt körülménytől mentesen, patyolattisztán és ezt várjuk el másoktól is, mert ha mi sziklaszilárdan képviseljük a nézeteinket és aszerint cselekszünk, akkor ettől a többiek sem tágíthatnak; a mérce mindenki számára ugyanaz. Csak hát egy baj van, az élet nem ilyen, nem fekete és fehér, nem rózsaszín és betonszürke, mert állandóan kihívásokkal szembesít, mert nap, mint nap tetemre hív, mert olyan helyzeteket teremt, amikor az erkölcsi prédikációk egy perc ...

Általában péntekenként kaptam meg a pénzt és néha ott az irodában intéztük el Andrással. Szörnyű volt. Mindig teátrális és mindig túlzottan édeskés. Örökké ugyanazokat a frázisokat puffogtatta, sokszor kívülről tudtam mit fog mondani. Röpködött a levegőben, hogy „csak így tovább”, „meg vagyunk elégedve veled”, „megdolgoztál érte és sokat is kockáztatsz.” Bespájzolt belőlük egy életre és kifogyhatatlanul durrogtatta a közhely petárdáit. Ő is egy közhelyfőzelék volt, csak abban reménykedtem, hogy abból a fajtából, amelyik már régen, valahol odakozmált. Lehet, hogy csak magamat nyugtattam ezzel, így kevésbé frusztrált, kevéssé idegesített a személye és az, hogy ebben az összefüggésben egy kis analógiát ...

Sam Mendesnek hiányzott egy aranyburkolat a jacuzzijából. Vagy rosszabb esetben ráunt az ötezer forintos, tescos, kacsaúsztatónak használt gumimedencéjére és valami nagyobbat álmodott helyette. Más magyarázatot nem találunk arra, hogy rábólintott az újabb Bond kalandra, látván a kész produkciót. Miért volt szüksége erre a blamázsra, hiszen legutóbb egész pofásan megmutatta főhőse sebezhetőségét, sötét oldalát, elővarázsolt egy remek gonoszt a cilinderéből, kinyírta Judi Denchet, a végére pedig a sorozat hagyományainak megfelelően teremtett a káoszból rendet. A Skyfallért besöpörte a megérdemelt hozsannákat, Adele kapott egy Oscar-díjat a betétdalért, így mint aki jól végezte dolgát, emelt fővel távozhatott volna, átadva a ...

A bizonytalanságom ezzel tünedezni kezdett. Diána itt volt, de nem jelentkezett. Azt éreztem, hogy nagy valószínűséggel nincs ebben több. Emlékeznek, hogy hányszor hittem ezt? Remélem, eljön majd az a nap az életemben, ha nem is egyhamar, amikor a kishitűségemet végre kordában tudom tartani. Mivel törölni sosem leszek képes, ideje lenne már valami határt szabni neki. Nem próbálkoztam, inkább nem írtam semmit, aznap legalábbis nem. Az elkövetkezendő napokban pedig azt játszottam, hogy kisebbítettem, vagy még inkább elnyomtam magamban az egész levelezést. Arra gondoltam, hogy végül is nem történt semmi, két kolléga egy másnapos délelőttön ahelyett, hogy erőteljesebben nekifeküdt volna a munkának, inkább megosztotta egymással a gondolatait. ...

Dicsérni akartam a Macbethet és nem temetni. Nem sikerült. Az istennek se. Pedig Michael Fassbender és Marion Cotillard lélekszakadva és becsülettel teszik a dolgukat, szinte izzanak a vásznon, de mindez hiábavalónak bizonyul, mert Justin Kurzel rendező belefullad a szépelgésbe. Kurzel folyamatosan azon ügyködik ugyanis, hogy néhány percnyi, látványosnak mondott és kimerevített képekkel teletömködött csatajelenettel, valamint a ködös, párás, esős, egyébként csodás skót környezettel kipótolja azt, hogy mondjon is valamit a filmjével, ne csak eszközként tekintsen rá, hogy megvalósítsa mocskosnak és véresnek szánt vizuálorgiáját. Mert szépek és gyönyörűek azok a helyszínek, élesek és csodálatosak azok a felvételek, de önmagukban ...

Háromnegyed évvel az ominózus péntek esti találka után már jobban látok és ennyi idő távlatából, higgadt fejjel az ember talán könnyebben szortírozza és értékeli az utána történteket. Ha azt mondanám, hogy a fene se gondolta volna, hogy az a két nyári nap átrendezi az addigi életemet és fenekestül felforgatja a világot körülöttem, megint a hazugság csapdájába esnék. Nem mintha ki tudnék kerülni onnan, valamilyen szinten úgyis benne ragadok örökre, mint valamennyien, de tartozom annyival másoknak, és kicsit önmagamnak, hogy megpróbálom a lehető legpontosabban feleleveníteni azokat a fejleményeket, amik ide vezettek, ahol most tartok. Soha nem akartam elkerülni a felelősség kérdését, nem akartam áthárítani senkire, ha hibáztam, ha ...

Epét hányok a menekültválság kezelésétől. És nem azért, mert a kérdés ne lenne életbevágó, hanem azért, mert megint hatványozottan és gőzerővel tör utat magának az emberi kisszerűség, önzőség és az a fajta pitiánerség, ami ugyan lassan már megszokottá válik, de egy-két görcsöt még mindig okoz az ember gyomrának. Európa impotens öregemberként rugdalózik, a vezetői naponta elmondják a szokásos lózungokat, segítünk, segíteni akarunk, csak sajnos váratlanul ért minket ez a mennyiségű népvándorlás - aha a titkosszolgálatok világában, amikor mindenki lehallgat, mindenkit -, meg hát pénz is kéne hozzá, meg egyébként hely sincs nagyon, meg hát nem mondjuk ki, de utálunk benneteket, ezért inkább azokra hallgatunk, akik ...

- Ízlik a vacsora?– kérdezem miután visszatértem.

- Ez a kacsa csak a felszínén lett átsütve, a közepe tiszta vér, meg mócsingos is, alig bírom megrágni. Nem kell Ádám? – Péter olybá tűnik tényleg elégedetlen, úgy fitymálja az ételt, ahogy csak bírja, lehet, hogy a kevesebb borravalóra hajt?

- Nem köszönöm, nem vagyok éhes, a cigi elveszi az étvágyamat.

- Azt azért ne mondd, hogy a bagóval jól laksz – Péter vigyorog, én meg viszonzom.

- Ehettél volna csirkét, azzal biztos nem lett volna ilyen jellegű gondod – Marci megint sorozza egy kicsit Pétert, de csak olyan vehemenciával, ami megengedett.

- Ez a cézár saláta finom volt – mondja rezignáltan András –, de azt hiszem igazad volt, ettől még éhesebb vagyok, mint ...

Fekete-fehér, westernbe oltott road-movie egy szinte elfeledett korról, amelyben bizonyos emberek csak könnyen adható, vehető, cserélhető tárgyakként funkcionáltak, a jó és a rossz közötti határvonal pedig majdnem láthatatlan maradt. És a tetejébe még román is. Vajon hányan menekülnének fejvesztve, hogy ebből bizony még kuriózum gyanánt sem kérnek egy percnél többet, vagy ha lehet, még annyit se? Segítek; egy százas reprezentatív minta alapján valószínűleg a kilencvenkilenc érné a legkisebb szorzót az erről szóló fogadás során. Az Aferim! (ami magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „bravó”) azonban a mában felnőtté vált, vagy felnövőben lévő nemzedékeknek is üzen - ha nem is direkten -, erkölcsi mércékről, egymás mellett ...