2015. sze 22.

7.

írta: frími
7.

Végül is kifutott valahova a sztori, pedig közben olyan végtelennek tűnt az egész. Danika meg van elégedve magával, hiszen szinte végig röhögtem a performanszát. Hátrafordul, ami jelzi, hogy zenecsere következik. Clean Bandit és a „Rather Be” Jess Glynne közreműködésével pörög meglehetősen erős basszus alappal, de amíg a szomszédok nem verik ököllel az ajtót, addig Danikának esze ágában sincs visszavenni a hangerőből.

– Gyere, szívjunk el egy cigarettát, aztán fokozatosan készüljünk a következő dózisra. Dózis? Hihetetlen jó szavakat találok. Meg lehetsz elégedve velem.

- Te dózisnak hívod az alkoholt?

- Miért ne? Ne kötözködj, gyere pattintsunk!

Az utasításnak megfelelően követem a barátomat és viszem magammal a whiskymet. 

– Gerard Depardieu is így járt valamikor, csak őt nem merték leszállítani, ezért nem volt rest és odahugyozott a fedélzetre – mondom neki, mikor leülünk a kinn lévő székekre.

- Megteheti, bár melyik is az? Az a francia hájas zsírdisznó, aki az utóbbi időben úgy meghízott, hogy a saját családja sem ismerne rá?

– Jó felé kapiskálsz, bár már eltemette a fiát, úgyhogy nem lehet neki olyan könnyű.

– Biztos ivott, kábítószerezett, kicsinálta magát és jó dolgában észre sem vette, hogy az életét is gallyra vágta. Aztán hirtelen elvitte a szívinfarktus, vagy egy tüdőembólia.

– Szerintem azért kicsit leegyszerűsíted a történetet. Ez így nagyon fekete vagy fehér. Nincsenek árnyalatok. Valószínűleg nehezen viselte a népszerűséget, az apja tehetségének árnyékát, ezért a megfelelési kényszer duplán vagy triplán dolgozott benne. Az lehet, hogy gyenge volt, de hányan vagyunk még ilyenek? Ne viccelj, mi sem tudjuk letenni az alkoholt, éjszakázunk, cigizgetünk alig alszunk, eszünk. Igaz valószínűleg mi nem azért csináljuk, hogy szándékosan tönkretegyük magunkat, hanem inkább a hétköznapi stressz levezetéseként. De csak ebben van a kiút? Erkölcsös és morálisan elfogadható ez, hogy egy panelház…

- Téglaépítésű baszd meg! – szakítja félbe Dani a magasröptű elmélkedésemet, de nem hagyom eltántorítani magam, csak azért is folytatom:

- Jó akkor legyen téglaépítésű. Nem ez a lényeg. Szóval egy téglaépítésű ház erkélyén tivornyázunk, miközben holnap be kellene mennünk dolgozni és normálisan elvégezni azt a munkát amiért fizetnek. Nem az lenne erkölcsileg és morálisan elfogadható?

- Kicsit beszélgessünk már el az erkölcsről Ádám. – Danika jóindulatúan somolyog. Bemegy, bedobja a következő számot, lekeverve az előzőt. Mint valami elfuserált lemezlovas. A hetvennyolc éves Giorgio Morodert nyomatja. Három Oscar-díja is van az öregnek, de nem tud leállni, most éppen azt játssza, hogy kivénhedt Aviciiként zenélget valami koszos discopult mögött. Nem tudja abbahagyni. Nem szabad megöregedni, az évek múlásával egyre inkább elhomályosodik a realitásunk és képtelenek vagyunk eldönteni mit lehet és mit nem. Danika már a kezembe gyömöszöli az újabb cigarettát, egyet ad a saját paklijából. Hoz egy kis whiskyt is, meg hozzá a kötelező narancslevet. Vagy mi a szart? Kissé kótyagosnak érzem magam, ugyanakkor most nem szeretnék máshol lenni és máshol sem tudnék „boldogabb” lenni.

- Ádámka te most a mundér becsületét véded és megpróbálsz a jó fiú szerepében tetszelegni Mi is történt nem olyan régen Papucsek Tomival, aki régebben osztályvezetőd volt?

- Leváltották – mondom kissé megtörten.

- Miért is?

- Pusztán erőfitogtatásból, meg emberi irigységből, féltékenységből azért mert kellett egy bűnbak, mert riválist láttak benne és mert az, hogy valaki normálisan viselkedik vezetőként a beosztottakkal és közben hozza az elvárt eredményeket, az nálunk nem dívik – hadarom, mintha középiskolában felelnék szóban történelemből.

- Pontosan. De itt nincs vége a történetnek. Kit neveztek ki a helyére?

- Most vizsgáztatsz? Kinőttem már az iskolából, te gyökér!

- Mindjárt meglátod hova akarok kilyukadni, úgyhogy felelj szépen a tanár bácsi kérdésére és ne púposkodj feleslegesen. Szóval kit neveztek ki a helyére Ádámka?

- Egy nőt egy másik cégtől – felelek jó tanuló módjára.

 - De milyen nőt? Kérlek szépen egy olyan nőt, aki előtte a főnöke farkát szopogatta az irodájában. Mit kapott cserébe? Egy osztályvezetői helyet. Egy kurva, egy ribanc, egy sarki lotyó. Nem küldték el vidékre, vagy valami lepratelepre, osztályvezetőt csináltak belőle. Erkölcsről beszélsz? Ezeknek? Akik soha nem változnak meg. Mindegy hogy hol dolgozol, mindegy milyen munkahelyet választasz, ezek mindig találnak egy jóképű seggnyaló hányingert, nulla ésszel, vagy egy büdös kurvát, aki ingyen, bérmentve egy ici-pici karrierért cserébe tövig szopja őket. Így működik a rendszer akár akarod, akár nem, bedarál.  Azt gondolod, hogy élen kell járnod a változásban? Olyan akarsz lenni, mint Don Quijote? Harcolni akarsz a szélmalmok ellen? Minek? Kinek? És legfőképpen miért? Senki nem akar itt példát mutatni. Miért pont nekünk vagy neked kellene?

- Pont Don Quijotéval jössz, aki maga is „kívül áll a valóság korlátain, tilosban él a fantázia tilosában” – idézem Babitsot és egy pillanatra elmerengek.

- Ezt ki mondta?

- Babits írta.

- Mi a faszom vagy te, valami élő lexikon?

- Bárcsak az lennék, már régen nem itt dolgoznék és nem ezt az életet élném.

- Már megint elégetlenkedsz, füstölögsz, panaszkodsz, nem unod néha saját magad?

- Ahogy most mondod, be kell valljam egyre gyakrabban. Valahogy nehezen bírom ezeket a társadalmi elvárásokat, ezeket a mesterségesen rád erőltetett kötöttségeket. Legyen egy lakásod, legyen két vagy három gyereked, mert egy az még véletlenül sem elég, legyen egy kocsid, legyen pénzed, tartsd el a családodat, közben gondoskodj a szüleidről, mert tényleg megérdemlik, járj be rendesen dolgozni, élj úgy mint egy droid. Ez lenne az élet értelme? Ennyi? Nincs más? Nem olyan ez, mint a ringlispíl?  Egyszer beszállsz, de onnantól végig kell menned, mert önszántadból nem tudsz onnan lemászni? Nem akarsz néha kitörni? Nem vágysz valami másra?

- Mégis szélmalomharcos vagy te baszd meg! Ez arról szól, hogy előbb-utóbb mindenkinek igazodni kell, tényleg ez az élet Ádámka, szépen betagozódsz a társadalomba és annak az egyik hasznos vagy nem hasznos tagja leszel. Különben is mi még nem tartunk ott. Mi még bulihuligánok vagyunk. Van barátnőd, akit most azonnal feleségül vennél?

- Nincs és a közeljövőben valószínűleg nem is lesz.

- Van gyereked?

- Nem tudok róla, hogy lenne.

- Na látod, akkor mit papolsz, van autód?

- Nincs, feleslegesnek tartom.

- Van állásod?

- Az van, de minek?

- Ennyi, messze vagy te még attól, hogy az elvárások szerint élj, de már többet akarsz. Végül is mi a célod?

- Valamit letenni az asztalra, valamit, ami után azt mondhatom, hogy érdemes volt megszületnem, hogy nem éltem hiába!

- Hát akkor cselekedj, ne mindig a szád jártasd, hanem valósítsd meg önmagad és cselekedj. Egyébként, amit mondtál, az ráillik a gyerekre és családra is!

- Lehet.

- Na jó, elég volt ebből a komolykodásból, ne kúrd el itt a hangulatom. Mindjárt keverek egy zenét, és hozok egy kis chipset is. Látom felzabáltad az egészet! – mutogatja az üres tálkát és közben mosolyog.

Komolykodom és gondolkodom, most például a barátság jut eszembe. A titka, a mibenléte, az például, hogy ezzel az emberrel, aki bent egy laptop előtt idétlenül, kezeivel lassan kalimpálva, ormótlan mozdulatokkal megspékelve mozog és közben szakadatlanul a képernyőt lesi, mitől vagyunk azok. Talán azért, mert számíthatok rá. Talán azért, mert mindig elmondhatom neki őszintén a véleményemet és ez fordítva is igaz. Talán azért, mert nem feltétlenül értek egyet azzal, amit mond és merek vitatkozni vele, ahogy ezt ő is teszi adott esetben. Talán azért, mert nem vagyok irigy, féltékeny rá. Talán azért, mert képes átsegíteni a legnagyobb csalódásokon, a legnehezebb pillanatokon is. Talán azért, mert meghallgat. Talán azért mert kemény, ugyanakkor nem bántó, inkább kijózanító. Talán, mert toleráljuk egymás hibáit, hülyeségeit. Talán azért mert kíváncsi rám, ahogy én is rá. Talán, mert felhív, keres, akkor is, ha ezt éppen nem igényelném, mert legszívesebben elbújnék a világ elől. Talán, mert megnevettet és nem kinevet. Talán, mert megvigasztal, ha szar napom van. Talán, mert támaszt nyújt. Talán, mert van stílusa, még ha az olykor nem is túlságosan finomkodó. Talán mert egyszerűen csak a barátom. Megdöbbentő, hogy olyan mintha egy hozzám közel álló nőről beszélnék. Amíg azonban a nő iránt érzett szerelmed törvényszerűen elmúlik, vagy adott esetben átalakul, a barátság jó esetben megmarad, a lelked legmélyén biztosan. Ha olykor nem is intenzíven élitek meg, mert mondjuk elsodródtok egymástól, de mégis számíthattok a másikra, a mondataira, a véleményére, ami úgyis bennetek van, amit úgysem tudtok elfelejteni.

- Na mi van tökfej? Betettem egy kis Punannyt. Élvezd érted? Ne kérdezz, ne gondolkodj, ne spekulálj folyton, élvezd! Most láttam ezt a Fekete Lacit a tévében. Nem is tudom mi a foglalkozása? Erőemelő világbajnok, bodybuilder? Tegyük fel, hogy Pista bácsi megkérdezi a közértben, hogy te miből élsz Lacikám, miből veszed a reggelidhez, ebédedhez, vacsorádhoz szükséges ötven kiló csirkét, negyven kiló marhát, harminc kiló lapockát, a tíz rúd felvágottat, a hatvan pár virslit, a negyven kiló paradicsomot, húsz kiló paprikát? Mert ennyivel talán jól lakik. Laci azt válaszolja Pista bácsinak, hogy erőemelő vagyok bátyám. Képzeld magad elé egy pillanatra Pista bácsi ábrázatát, és a jogos kérdést mellé: ebből meg lehet élni Lacikám és ilyen fejedelmien lehet kajálni? Hát meg baszd meg, úgy, hogy még a fia is ezt csinálja.

- Olyan ez, mint régen a szakmát tanulóknál. Az apa mondjuk kőműves volt, akkor a fia biztos, hogy ugyanazt választotta már csak a tisztelet miatt is és ment a faterral, házról-házra, míg a fater aztán a kora miatt kikopott és már a gyereket hívták. Aztán a gyereknek is lett egy gyereke és minő véletlen ő is kőműves lett és így tovább és tovább, generációkon át vitték a mesterséget. Ma már nem ez működik, ma az erőemelőknél van így. Fekete Laci volt a világ legerősebb embere. Holnap a fia lesz az. Aztán majd az ő fia. Generációról-generációra. 

- Te mennyit szarhat ez az ember? – Danika grimaszán úgy röhögök, hogy majdnem kiesik a cigaretta a kezemből. – Hallod, a szippantós kocsik nem győznek odajárni. Szerintem külön fizet nekik, hogy a csatornájából minden nap elhordják a felgyülemlett ganét, máskülönben belefulladnának. És még kérkedik azzal, hogy ő neki négy-öt csirke az ebédje, annál lejjebb nem adja. Vajon Mari néni, aki felnevelt három gyereket, vitte a háztartást, mellette még dolgozott és most épp, hogy meg tudja venni a vacsorájához elegendő májast, merthogy alig jön ki a szerény nyugdíjából, mit szól ehhez?  Jól van, Lacikám egyél sokat, igaz, hogy nekünk nem jut, de te zabáld halálra magad nyugodtan seggfej. Legalább kussban maradna és nem dicsekedne.

- Ez egy ilyen világ Danika. Itt mostanában sikk dicsekedni azzal, amid van. Mindegy miből, hogyan szerezted, milyen kapcsolatok révén jutottál hozzá, a lényeg, hogy kőgazdag vagy és bármit megtehetsz, aki meg szegény az dögöljön éhen, miért nem volt ügyesebb és helyezkedett jobban – érzem, bennem marad még néhány gondolat, de most nem akarom hergelni magam és nem vállalom fel a buligyilkos hálátlan szerepkörét. - Azt hiszem Fekete Lacit meg az újgazdag dzsentriket kiveséztük. Javasolnék egy nosztalgia tripet öreg, zene gyanánt. Kezdjük a The Ronettes „Be My Baby”-jével, aztán legyen Petula Clark és a „Downtown”, végül zárjunk a Mamas and Papas „California Dreamin”-jével.

- Ezeket én nem ismerem. Milyen buzeráns hallgat még ilyen zenéket? Menj oda és rakd be mit bánom én. De előre szólok, ha szarok, lekeverem őket.

Bemegyek és berakom a Be My Baby-t, de már az első taktusoknál integet, hogy tovább, még a refrént sem várjuk meg. Teszek egy próbát Petula Clarkkal is, de nem járok több sikerrel ezzel sem, már a zongora hangjainál rázza a fejét és engedelmeskedve neki a békesség kedvéért lekeverem. Nem adom fel, csak azért is tovább pörgetem a Mamas and Papasra, itt viszont mintha felcsillanna a szeme, jelzi a kezével, hogy ez maradhat.

- Te nekem ez ismerős, de nem ez a verzió. Biztos, hogy ez az eredeti? – kiabálja az erkélyről Pepin bácsi.

- Ezer százalék, de számtalan előadó feldolgozta, úgyhogy lehet azok közül hallottad valamelyiket. A Beach Boystól Bobby Womackig sokan hozzányúltak már – kiabálom vissza és beteszem még a Beach Boys-os variációt is, hadd szokja, majd visszamegyek az erkélyre.

- Furcsa vagy nekem Ádámka, miért hallgatsz te ilyen zenéket? Figyelj, te buzi vagy? – a kérdést még erőteljesebb hangsúllyal teszi fel, és a végén úgy röhög, hogy majdnem lecsúszik a székről. Kénytelen-kelletlen én is elmosolyodom.

- Azért mert néha hallgatok más generációs zenéket és ezáltal megpróbálom szélesíteni az ismereteimet ezen a téren, már az lennék?

- De ha véletlenül az vagy, szólj már nekem, leszek a menedzsered. Először is celebet csinálok belőled! Ehhez most elég az is, ha kimész a Blahára és nyilvánosan kivered a farkad. Aztán végighaknizzuk az összes bulvárújságot azzal, hogy Te igazából meleg vagy, a Bors meg a Blikk újságírói mind a tíz ujjukat megnyalnák ezért a sztoriért. Már látom a címlapokat: Tegnap még nyilvánosan önkielégített a Blahán, most kiderül, hogy a fiúkat szereti. Mit szólsz ehhez kiskomám? – Danika úgy ordít, hogy szinte remeg a padló, az elviselhetetlen decibeltől, még a hangszórókat is jelentősen túlharsogja.

- Danika te beteg vagy, kezeltesd magad, melegen ajánlom a Nyírőt, feküdj be oda pár napra.

Veszek egy kis chipset, meg kortyolok két cent whisky-t aztán folytatom.

- És ha az lennék, akkor innentől fogva nem állnál szóba velem? George Michael homoszexuális, Elton John is az, Freddie Mercury az volt, Ian McKellen szintén.

- Az meg ki a lófasz?

- Gandalf a Gyűrűk Urából.

- Utálom a Gyűrűk Urát.

- Mindegy is. A lényeg, hogy ők nagyszerű művészek, méltán elismertek. Unom már ezt a sok megbélyegzést, címkézést. Ó ez homokos, akkor biztos, hogy nem anya szülte. Akkor mégis kicsoda? Nem az számít, hogy milyen ember vagy, hogy a magad erejéből mit értél el az életben, hogy mit teljesítesz függetlenül attól, hogy éppen a fiúkat, vagy a lányokat szereted? Régóta nem értékeljük az egyéniséget, a személyiséget, a teljesítményt helyette ítélkezünk, vagdalkozunk, sarat dobálunk, mert azt sokkal könnyebb.

- De erre az a megoldás, hogy fogjuk magunkat, bérelünk vagy tizenkét kamiont és belőve meg bekokózva, félpucéran, vagy teljesen végigvonulunk az Andrássy úton azzal, hogy nesztek mi melegek vagyunk, fogadjatok el minket, még akkor is, ha ezzel a parádéval idegesítünk benneteket? És akkor csodálkoznak, ha fejbebasszák őket egy kiló tojással, vagy paradicsommal. Vagy itt van ez a kolbász, Conchita, ez a szakállas nő, aki nyekergett valami szart azon az Eurovíziós akármicsodán, muszáj, hogy ilyenekkel provokálják a népeket. És még meg is nyeretik vele a versenyt, nem mintha nem lenne mindegy, ki győz.

- Tény, hogy az eszközök sajátságosak és néhol talán túl provokatívak, és nem is biztos, hogy szerencsések, de a cél szempontjából szerintem másodlagosak.

 - De milyen célokat lehet elérni egy ilyen bohóccal, egy szakállas kolbásszal?

- Értsd meg azt, hogy nekik nap, mint nap tényleg küzdeniük kell az elfogadásért, azért, hogy szabadon felvállalhassák önmagukat, az érzelmeiket és ne kelljen bujkálniuk vagy retorzióktól tartaniuk, vagy attól, hogy emiatt jól megverik őket az utcán. Nem biztos, hogy ez a leghelyesebb út, de azt gondolom, hogy a kényszer és a félelem szüli ezt a helyzetet.

- Ne dobáld a buzit hé! – Danika egy pillanatra kizökkent a gondolatmenetemből a maga által szerfelett poénosnak gondolt mondatával, de most mégsem hagyom magam.

- Tegyük fel, ha egy villamoson mondjuk megcsókolod a barátnődet, mert éppen úgy tartja kedved, azt mindenki természetesnek veszi, rátok se néznek, aranyos szerelmespár, mi történne ha két fiú tenné meg ugyanezt? Az a minimum, hogy szúrós tekintetekkel kéne szembenézniük. Pedig a kettő között nincs is különbség, csak az egyik hetero a másik homokos pár. Őket megdobálják, nektek taps jár, de hol itt az egyenlőségjel?

- Mondtam már, hogy utálok csókolózni, nyilvános helyen meg soha sem szoktam, meg is tiltanám mindenkinek, ha meleg, ha hetero. Menjen haza, tőlem a négy fal között azt csinál amit akar, de nekem ne teregesse ezt ki ott, ahol én is látom. Most pedig bemegyek és keverek egy kis zenét, te meg tölts whisky-t, meg valami löttyöt hozzá.

Danika nem mondott nagy hülyeséget az imént. Amikor még volt csajom mindig az volt a probléma, hogy miért nem tudatom vele gyakrabban mások előtt, hogy én mennyire szeretem. Most is azt mondom, amit akkor és ebben nem változtam: ez magánügy. A négy fal között azt csináltam vele, amit akart, de társaságban ez felettébb zavart. Nem rájuk tartozik. Ezt szerettem volna mindig is megtartani magamnak és a páromnak. Azt gondoltam, hogy azzal ahogy a négy fal között éreztetem vele a szeretetemet, meggyőzőm arról, hogy ez a szerelem onnan kilépve sem változik meg egy varázsütésre. Nem mindig sikerült.

A „By The Way” kezdő motívumai szólnak bentről a Red Hot Chili Peppers tolmácsolásában.

- Ádámka vannak neked egyáltalán buzi barátaid?

- Nincsenek, ismerősöm van egy-kettő, azokról tudom, hogy melegek de soha nem zavart. Tizenhat évesen Spanyolországba utaztam egy ifjúsági kézilabda csapattal. Ne nézz rám ilyen hülyén, nem sportoló voltam, én rögzítettem a meccseiket, volt videokamerám, meg mikrofonom, akkor még nem nagyon volt elterjedt, megkértek rá, elmentem velük. Valószínűleg te is örültél volna, mint majom a farkának. Egyik este elmentünk egy vidám parkba, akkora már nagyon jóban lettem a srácokkal, tényleg majdnem úgy kezeltek, mint a játékostársukat. A fiúk kiszagolták, hogy a dodzsemnél lévő munkás meleg. Beültem az egyik gépbe, ők meg vélhetően elmagyarázták neki, hogy én is az vagyok. Na több sem kellett a gyereknek odaugrott a dodzsememhez és elkezdett simogatni. Úgy megijedtem, hogy kiszálltam a járműből és úgy futottam, mint a nyúl a puska elől. Legalább két sarokkal arrébb voltam már mikorra utolértek. Természetesen fuldokoltak a röhögéstől. Ez volt az első találkozásom egy meleg emberrel. Ma már azért nem futnék el, inkább közölném vele, hogy nem játszunk egy csapatban, úgyhogy máshol kellene próbálkoznia, sajnálom.

- Azért nehogy már te kérj elnézést! – ripakodik rám Danika, majd folytatja – Végül is arra jutottam, hogy nekem semmi bajom nincs a melegekkel. Ha van egy barátnőm azt nyugodtan rábízhatom egy buzira, hogy vigyázzon rá, attól nem kell félnem, hogy egy óvatlan pillanatban beakasztja a lompost. Az meg alap, hogy egy leszbikus szeretkezést szívesen végignéznék, csak attól tartok, hogy annyira állna a faszom, hogy nem tudnám fékezni magam közéjük ugranék és mind a kettőt ott helyben megkefélném.

- De egy meleg fiúval nem aludnál azért egy ágyban? – kérdezem cinikusan.

- Te perverz disznó, hülye vagy? Egyébként meg fogadd el, hogy ez a társadalom homofób Ádámka, és valószínűleg az is marad. Itt nem szeretik a melegeket, mindig ferde szemmel fognak nézni rájuk, mindig kívülállóként lesznek elkönyvelve. Ez nem Amerika, ahol már kézen fogva járkálhatnak a strandon, meg örökbe fogadhatnak egy gyereket. Nálunk ez nem fog működni soha, vagy legalábbis amíg mi élünk, biztosan nem.

Danika ezzel a zárszóval tudtomra adja, hogy a témát lezártnak tekinti. Egyszerre nyúlunk a chipsért, egy pillanatra összeér a kezünk, Danika szélsebesen visszahúzza, én meg játszom egy kicsit, rákacsintok és hozzá csücsörítem a szám, gyorsan megtörli a kezét a nadrágjába és egész testében megrázkódik. Csörög a mobilja, úgyhogy hirtelen felpattan és elviharzik, mintha az elmúlt másodpercekben ott sem lett volna. Majdnem félrenyelem a chipset úgy röhögök. Tartok tőle, hogy Danika megint nem trafált mellé az utolsó megállapításával. Azt pontosan tudom, hogy milyen társadalmi állapotokról álmodom, de abban már bizonytalan vagyok, hogy az megfelelne –e bárkinek is. Amikor felhozom az elfogadást, a toleranciát, a kompromisszumkészséget, a kommunikációt, az őszinteséget, akkor nagyon sokan csak legyintenek: ez egy idea. Aztán megjegyzik azt is, hogy milyen unalmas lenne, ha csupa jó, őszinte, makulátlan ember mászkálna az utcákon, ott is felütnék a fejüket előbb-utóbb a konfliktusok, lehet, hogy éppen az egysíkú magatartásformák vezetnének oda. Azt mondják a feszültség minden közegben kódolva van, a kérdés, hogy a felszínre engedjük, vagy képesek vagyunk túllépni rajta és akkor otthagyhatjuk a mélyben. Most úgy érzem, hogy nagyon sok feszültség és gyűlölet van bennünk. Ha pedig nem ezek az érzések uralkodnak felettünk, akkor marad a közöny. Egy kicsit elfelejtettünk emberekként nézni egymásra. Elfelejtettünk emberekként egymás mellett élni, érdeklődni és meghallgatni egymást, talán néha azt is elfelejtjük, hogy emberek vagyunk. A Nirvana és a „Smells Teen Like Spirit” szól a hangszórókból. Egy átmenet a mainstream és az alternatív között. Még mindig milyen jól szól. Cobain a zseni, Cobain a meg nem értett, Cobain a kívülálló, Cobain a szerelmes. Huszonhét év alatt többet élt, mint más egy egész életen keresztül. Törvényszerű volt, hogy ezzel az önpusztító életmóddal nem húzhatja sokáig? Igen és ezt valószínűleg ő is tudta, még sem változtatott, mégsem hagyta, hogy segítsenek neki. Inkább feladta, neki elég volt ennyi.

- Na mi van, ki volt az? – kérdezem Danit, miután kidugja az arca egyik felét az erkélyajtón.

- Egy ismerős – feleli szinte azonnal és tölt magának egy kis whisky-t, meg valami piros színű löttyöt, ha tippelnem kéne akkor meggy ízesítésűre szavaznék.

- Nagyon rejtélyes vagy. Ez valami titok, ne faggassalak?

- Mindent a maga idejében Ádám, tudni fogod, tudnod kell, de még igyunk egy kicsit.

- Ez már rosszabb, mint egy rejtvény a Füles újságból. Tényleg az még létezik? – persze egy kicsit sem érdekel. Ezek azok a bizonyos töltelékkérdések, amivel akkor hozakodsz elő, ha oldani akarod valamivel a beszélgetést, vagy tovább akarod görgetni a kissé megakadt fonalát.

- Honnan a kékeres, vérvörös farkamból tudjam? Életemben nem fejtettem egy rejtvényt sem, nekem az magas, meg két perc után megunnám, boldog másképpen, kilenc betű. Őszintén kit érdekel?

Nem válaszolok, végül is tényleg kit érdekel, inkább töltök magamnak egy kis whisky-t, majd rágyújtok egy cigire, amit most nagyon megkívántam.

Szólj hozzá

atortenet