- A barátom, uhmm, a volt barátom rendszeresen vezetett, amikor ivott, azért gondoltam, hogy neked sem jelenthet akadályt – mondja Csilla miközben sétálunk a célhoz.

- A jövőre nézve nem szerencsés, ha mindenkit a volt barátodhoz hasonlítasz. Egyébként egyszer ültem úgy volán mögé, hogy ittam. Akkor sem sokat, de a haverom többet, úgyhogy a szükség törvényt bontott. Az volt az utolsó alkalom, ilyen szinten nem kockáztatom az életem, sem a másokét.

- És hogyhogy nincs kocsid, ma már mindenkinek van kocsija? – Csilla nyelve megeredt.

- Lehet épp ezért nincs. Különc vagyok. Itt Pesten nincs rá szükségem, van taxi, meg tömegközlekedés.

- A taxi egy vagyon, a tömegközlekedés meg büdös és mocskos.

- Szerintem a kocsi fenntartása is sokba kerül, de hagyjuk ezt, állapodjunk meg egy döntetlenben.

- Én azért örülök, hogy van autóm.

Utolsó szó fetisiszta. Ráhagyom.

- Csilla te hány éves vagy?

- Szerinted mennyi vagyok?

- Olyan negyvennek nézlek, de jól tartod magad, ne izgulj – egy kicsit megüti a vállam, persze nem erőből, csak olyan gyerekesen. – De komolyan ne játsszuk már ezt az ósdi játékot, nem vagy te még olyan idős, hogy ezt tagadnod kéne. Szóval mennyi az annyi?

- Na mondj egy számot, nem harapom le a fejed, ha nagyon mellé lőssz! Ne legyél nyuszi!

- Jó, huszonnégy.

- Majdnem a közepébe. Huszonhárom vagyok.

Séta közben rágyújtok egy cigire. Megkínálom őt is, rázza a fejét.

- Mennyit szívsz?

- Rengeteget, folyamatosan szívok, néha úgy érzem az egész életem egy szívás.

- Cigarettára gondoltam – mondja és megint megüti a vállam.

- Tudom, hogy mire gondoltál, csak ez így hatásosabbnak tűnt. Naponta?

- Nem, évente. Persze, hogy naponta! – türelmetlenkedik.

- Egy dobozt, ha alkoholizálok, akkor két dobozt.

- Az sok.

- Mihez képest? Aki egyáltalán nem szív ahhoz képest valóban sok, aki naponta elszív két vagy három dobozt vagy esetleg még többet ahhoz képest meg kevés. Ez mindig relatív, attól függ, mihez viszonyítasz – kis szünetet tartok. – Te soha nem dohányoztál?

- Egyszer próbáltam, el is szívtam, aztán kiokádtam mindent, ami a szervezetemben addig felhalmozódott és ez a hányás meg is utáltatta velem. Mikor szakítottunk a volt barátommal, vettem egy dobozt, de még mindig ott van valahol a konyhaszekrényben, hozzá se nyúltam. Nem is kérdeztem, te hány éves vagy?

- Danikával egyidősek vagyunk. Majdnem harminchat.

- Elég öreg vagy.

- Mit is mondtam előbb a viszonyításról? Még mindig tartom. Egyébként néztek már negyvennek is.

- Az azért túlzás – és megint megböködi a vállam, aztán folytatja. – És hol laksz, van egy lakásod?

- Nem, egy nőtlen szálláson lakom, olyan, mint egy kolesz, ott van egy szobám, ami csak az enyém, ilyen idősen azért már nehezen alkalmazkodnék másokhoz, főleg egy fiúhoz.

- Jézusom, te harminchat évesen egy koleszban laksz? – Csillában valami eltört, megállás nélkül hüledezik, alig kap levegőt. – Egy koleszban?

- Nőtlen szállásnak hívnám inkább, de igen, ott. Miért? Baj? Nem megszokott?

- Végül is nem baj, legalább van konyhád, fürdőszobád, wc-d? – még mindig nehezen áll fel a sokk hatása alól.

- Fürdőszobám van, a konyha meg a budi közös.

- Mi? Ezt nem mondod komolyan? – a döbbenetére nincs szó. – Közös budi, meg konyha? Úristen!!! – Az talán megfelelő kifejezés erre, hogy köpni-nyelni nem tud.

- Van barátnőd? – kérdezi egy rövid szünet után.

- Most próbálkozol? – elhúzza a száját és megint megböködi a vállam. – Nincs.

- Már bocs, de nem is csodálom, hát hogy lehetne odavinni bárkit is!

- Csak szólni kell, hogy vendéged van és jöhet.

- Úristen, mint a kőkorszakban, basszus.

Most ballagunk a Margit-hídon a Jászai Mari tér felé és Csilla torkán megakadt a szó. Lehet, hogy többé meg se szólal.

- Érzem, hogy padlót fogtál. Neked van lakásod?

- Ne haragudj, de ez döbbenet. Ilyen rosszul keresel, a szüleid nem tudnak segíteni?

- Nem keresek rosszul, nem síelek Aspenben és nem nyaralok Honolulun, de nem éhezek, viszont még spórolnom kell egy normális lakásra. De volt egy kérdésem nekem is, szaladjunk már vissza oda!

- Mit is kérdeztél, egy picit meg vagyok zavarodva.

- Azt látom, de nem adom fel, szóval neked van lakásod?

- A szüleim vettek egy lakást nagymamámnak, miután a nagypapám meghalt. Tavaly viszont meghalt a nagyi, úgyhogy miután szétmentünk, odaköltöztem.

- És akkor most egyedül élsz?

- Igen.

- És milyen, hogy érzed így magad?

- Jó, hogy nem kell alkalmazkodni senkihez és ezt kezdem megszokni, de esténként azért szívesen odabújnék valakihez.

- Vegyél egy macskát, ahhoz bujkálhatsz!

Ha most nem lenne itt a taxi, nagy kalamajkában lennék. Csilla ölni tudna a szemével és ebben semmi túlzás nincsen, gyorsan ellenőrzöm a nevet, oké, kinyitom neki a hátsó ajtót, már rám sem néz, én pedig beülök előre a sofőr mellé, jobb a békesség alapon.

- Hova parancsolja? – kérdezi a taxis.

- Csilla hol is laksz?

- Tatai utca 4 – láthatóan nem enyhül, a visszapillantó tükörből látom, hogy az arcán még ott lapul az a gyilkos indulat.

- Nos először a Tatai utca 4 szám alá, majd onnan a Szállás utcára legyen szíves.

- Kőbánya?

- Ja a kínai negyed.

- Nemcsak azok vannak ott, elég széles a kisebbségek köre. Nem jó környék.

Erre már nem válaszolok, a taxis pedig érzi, hogy a mi beszélgetésünk egyelőre véget ért, úgyhogy elindul Csilla lakása felé.

Soha nem találkoztam még olyan taxissal, aki Meat Loafot hallgatott volna az autójában, márpedig itt ebben a kocsiban a Bat Out Off Hell 3. része szól. Nem annyira jó, mint az első kettő, kevésbé rockos, kevésbé jól hangszerelt és néhol már a hang sem az igazi, de a dallamok íve még mindig átlag felettivé teszi a lemezt. Legalábbis számomra. Megmártózom a zenében és arra gondolok, hogy ha az utolsó mondatomat figyelmen kívül hagyjuk, itt a vége felé már egészen üdítő, kellemes hangnemben cseverésztünk Csillával. Nehezen indult, de aztán felengedett, amihez talán az is kellett, hogy ne adjam fel azt a törekvésemet, hogy ha már ezt szülte a helyzet, legalább egy kultúrált társalgás legyen közöttünk. A Westend körül hátrafordulok, Csilla lehúzta egy résnyire az ablakot, a szeme le van csukva, de az az érzésem nem alszik, sőt még lehet azt is érzékeli, hogy figyelem. A nyíláson át a lágy szellő fuvallata megborzolja a haját, úgyhogy arcformája tisztán kivehetővé válik számomra. Ez Csilla nagyszerű pillanata. Meggyőződésem, hogy mindenkinek legalább egy ilyen adódik, amit az ember megőrizhet az emlékezetében. Csilláról ez fog eszembe jutni, ha hosszú évek múlva előtör belőlem ez a találkozás, ettől lesz megkülönböztethető, ettől lesz az emlékem. Persze az ember egoista és önző, meglehetősen énközpontú lény, így hát az is felvillan bennem, hogy ő majd hogyan emlékezik vissza rám, egyáltalán belőlem válhat –e valamilyen emlék az agyában. Senkit nem hagy hidegen, hogy milyen benyomásokat ébreszt a másikban. Az élet egy korai szakaszán, például a kamaszkorban biztos nem. Aztán elképzelhető, hogy könnyedén túllendülünk rajta és legyintünk, hogy csak saját magunknak akarunk megfelelni, csak az a fontos, hogy én mit gondolok magamról. Vajon le lehet söpörni valaha a másoknak történő megfelelést, az erre való vágyat, lehet -e csillapítani a másoktól várt szeretetet és elfogadást? Mitől nem marad ez meg örökké bennünk? Mitől tudunk túllépni rajta? És ha úgy gondoljuk, hogy negligáltuk a problémát, mitől lehetünk biztosak abban, hogy később nem tér vissza? Mitől érzem úgy, hogy bennem ez mindig ott fog rejtőzni, a tudatom egy kis szegletében bizonyosan, akkor is, ha erről nem akarok tudomást venni?

- Kiszállnál egy kicsit? – kéri Csilla, miután megérkezünk a lakása elé és látja, hogy nem mozdulok egy tapodtat sem.

- Persze – majd a taxisnak is odaszólok.– Mindjárt megyünk tovább, várjon, legyen szíves.

- Csak nyugodtan, én ráérek – válaszolja lakonikus könnyedséggel.

Még jó, hogy nyugodt, úgyis fizetek, ha a taxiórát nézem, akkor nem is keveset. Csilla kotorászik a táskájában és előveszi a pénztárcáját.

- Hadd szálljak be a fuvarba legalább, itt van egy ötezres, egyébként is elég sokat fizettél nekem, azért ha nem is tűnt úgy, figyeltem – a kezében ott a pénz.

- Csilla kaptál te tőlem ma eleget ahhoz, hogy azt mondjam, tekintsd ajándéknak az estét és hagyjuk most ezt a fizetős dolgot. Nem akarlak megbántani, ne érezd rosszul magad, nekem apukám azt tanította, hogy egy nőt ne hagyj fizetni, ha nem muszáj – és elhárítom az ötezresét.

- Te egy palimadár vagy! – és nevet.

- Mondták már mások is.

- Minden kiscsaj ilyenről ábrándozik.

- Azt azért erősen kétlem.

- Hát jó, bár örültem volna, ha elfogadod a pénzt, de ha apukád ezt tanította, akkor rendben. Hát köszönöm az estét, végül is jól éreztem magam, a macskát még meggondolom.

- Csak, hogy ne érezd magad olyan egyedül!

Most először összenevetünk, kicsit talán zavarban is vagyunk.

- Akkor szia!

- Szia!

Megfordul és megy az ajtó felé, én pedig visszaballagok a taxihoz, még megnézem, hogy bement –e, de már a kapuban sem látom, úgyhogy beülök a helyemre. A taxis azonnal elindul, ideje szólnom neki arról, hogy merre menjünk valójában.

- Lesz egy kis műsorváltozás, felejtse el a Szállás utcát, a Rózsa utcába vigyen legyen szíves. Bocs a kellemetlenségért!

- Most akkor VI. kerület Rózsa utca lesz?

- Pontosan.

- Nekem végül is édes mindegy, de ez magának hatalmas kerülő volt.

- Tudom, nem akartam otthagyni a lányt.

- És miért mondta először a Szállás utcát, ha megkérdezhetem?

- Blöfföltem egyet neki.

A taxis nem kérdez többet, nem is baj. Megint hazudtam. Igen a Rózsa utcában lakom egy garzonban, már két éve, előtte valóban éltem nőtlen szállón is, de annak a korszaknak vége, azt sikerült lezárnom, némi segítséggel, amit köznapi nyelven egyszerűen csak hitelnek hívunk. Volt egy kis megtakarításom, amennyit spórolni lehetett azon, hogy évekig tulajdonképpen egy koleszben csöveztem, valamennyit támogattak a szüleim, de a nagy részét a bank adta. Másképp nem ment. Miért kellett ezt, kérdezhetnék teljes joggal. Ki fognak nevetni. Egyszerűen Csilla reakciója érdekelt, hogy mit szól hozzá, mennyire hőköl meg, mennyire esik kétségbe, mennyire akar elszaladni, mennyire néz le. Felemás a végeredmény. Mindenképpen ledöbbent, de hogy emiatt megvetett volna, azt nem gondolnám, inkább csak különcnek tarthat, egy hóbortos baleknek, vagy lúzernek, ahogy tetszik. Tudom, hogy nem szép dolog, de annyira kétségbeesetten szeretném minden mögött az embert, az egyéniséget vagy a személyiséget látni és láttatni, hogy néha elfelejtkezem arról, hogy az is egy érték, ha nem hazudozol örökké. Gyűlölöm az anyagi különbségtételt, gyűlölöm ezt a túlzásba vitt materializmust, ezt az örökös kivagyiságot, ezt a pökhendiséget és magamutogatást, amit a túlzott vagyoni felhalmozódás okoz. Másnak látlak, mert nem tudsz venni egy lakást, és csak mondjuk egy nőtlen szállón laksz. Nem, te még attól ugyanolyan ember vagy barátom a Rózsadombon és a Szállás utcán is. Legfeljebb az egyiknek szerencséje volt és kapcsolatai, míg a másiknak nem. A taxis manőverei az éjszakai forgalomhoz simulnak. Annyira ügyesen szelte a kanyarokat és választotta meg a sebességet, hogy máris itt vagyunk. Életbiztosításként, mint máskor, most is csak az övet használtam. Gyorsan fizetek és már mehet is a dolgára. Nem olcsó ez a fix áras taxizás. Amit még egy éve megúsztam háromezerből, az most minimum a másfélszerese, de inkább a duplája. Mégis kinek volt ez jó? Megint milyen lobbi aratott kétes hírű győzelmet a józan ész felett? Miért nem lehetett úgy változtatni, ha feltétlenül szükség volt rá, hogy ne az utasok szívják meg?

Hát megjöttem a Rózsa utcai garzonomba fél négy lesz öt perc múlva, hétkor indultam innen és ma, szimpla három óra múlva megint talpon kell lennem. Bekapcsolom a tévét és egy zenei csatornát választok, híreket semmiképp, azt majd holnap reggel megnézem a munkahelyemen, van bennem ugyanis egy késztetés még mindig aziránt, hogy semmilyen közéleti eseményről ne maradjak le. Se itthonról, se külföldről. Ezt otthonról hoztam és bármilyen gusztustalan és gyomorforgató is az, ahogyan ebben az országban a politikáról gondolkoznak, ahogyan a politikát csinálják, én mégis szeretnék naprakész maradni.  Azonban hajnalban már ez tényleg túl zsibbasztó lenne, picsán rúgna minden mazochizmust, úgyhogy inkább egy Nicky Minaj klip, mint valamelyik politikusunk agyonhasznált feje. Azért furcsa volt ez a búcsúzás Csillával. Nem tudom eldönteni és valószínűleg abban a szituációban is bizonytalan voltam, hogy tegyek –e még valamilyen lépést annak érdekében, hogy találkozzunk, vagy sem. Ha az egészet nézzük nyilvánvalóan nem, mert egyrészt nagyon fiatalnak tűnik még, másrészt nagyon mások vagyunk. Összességében azért motoszkál ebben a lányban valami. Lehetne kezdeni vele valamit. Nem lehet végleg leírni, van benne potenciál. De nem számomra, ehhez én már túlságosan vén vagyok és házsártos és magamnak való. Danikára gondolok, - na nem úgy -, arra, hogy bármilyen árat fizetett is azért, mondjuk lement kutyába, mégsem egyedül tölti az éjszakát és most valószínűleg röhögne rajtam, mert nekem ahhoz, hogy feltegyem erre a napra a koronát a kezemet kellene használnom, ahogy nagyon sokaknak. Merthogy afelől sincs kétségem, hogy ebben az országban nagyon sokan kénytelenek maszturbálni szex gyanánt. Úgy férfiak, mint nők. Csak az utóbbiak kicsit szemérmesebbek, félénkebbek, emiatt letagadják, de attól még nem különbek a Deákné vásznánál. Nos, nekem is letéved a kezem a gatyámhoz, kigombolom a sliccem, de olyan erőtlennek érzem, hogy meg sem próbálom, lehet, hogy nem is menne. Majd máskor.