A jó ötleteket úgy kell megbecsülni manapság, mint a dunnában őrzött pénzkötegeket. Ha hiányoltuk az eredeti elképzeléseket az amerikaiaktól, akkor most megkaptuk a németektől. A Victoriának nemcsak az az egyetlen érdeme, hogy vágás nélkül vettek fel majd száznegyven percnyi cselekményt, hanem az is, hogy a hangulata olyan erős szivacsként szippant be, ami egészen az utolsó képkockáig fogva tart, majd miután jól megcsócsált és egy kicsit talán el is használt, visszadob a földre. Lehet fanyalogni, hibákat keresni, de egyet még véletlenül sem lehet: elmenni mellette szó nélkül. Mert erről a filmről beszélni kell, mert ez érzéseket, érzelmeket kelt a nézőben, mert ez véleményt generál, mert ez anélkül ébreszt hatásokat az emberben, hogy átlátszóan és túlzott mértékben törekednének rá. Még ha nem szül egyértelműen pozitív vagy negatív élményeket, még ha könyörtelenül megoszt, esetleg vitákra serkent, a tudatunkba bevésődik és ennél nagyobb kiváltság aligha érhet egy alkotást.

Sebastian Schipper filmjének elején egy berlini techno klubban még hajnalban is szól a zene. A műértők valószínűleg falhoz vágnának azért, hogy zenének nevezem azt a szeletelést vagy basszus tivornyát, ami itt folyik. Kétség kívül olyan tuc-tuc süvölt az éterben, amihez képest a Berlin Calling aláfestése macskajancsi. A fény és a füst elegyében az arcok elmosódnak, tulajdonképpen nem is látszanak, majd egyszercsak Sturla Brandt Govlen kamerája megtalálja a címszereplőt és innentől fogva a végéig nem is ereszti őt. Az operatőr először a lánnyal, majd a hozzá csapódó négy fiúval is szinte együtt lélegzik. Azzal, hogy belemászik az arcokba, árnyékként kíséri őket, ott van a nyomukban, minket is szélsebesen bevon a játékba. Az átszellemülést, a beleélést pedig erőteljesen segítheti, hogy az emlékeiben kivétel nélkül mindenki elő tud kotorni egy olyan bulis estét, amikor számára addig idegen emberekkel mulatta az időt és még az sem volt probléma, ha nem egy nyelvet beszéltek, ahogy itt is a lány spanyol vagy a békesség kedvéért katalán, a fiúk németek, kézenfekvőnek tűnik tehát az angol, mint világnyelv a kommunikáció beindítása céljából.

A Victoria első felének egyértelmű vonzereje az életszagúság, az, ahogyan megmutatja az ismerkedés örömét, a másikra történő rácsodálkozás képességét, az emberekkel való találkozás sokszínűségét. A dialógusok persze esetlenek, az improvizáció szelleme kísért a levegőben, ami nem is csoda, mert a forgatókönyv állítólag tizenkét oldal volt, ami lényegében elfért volna egy fél budipapír tekercsen is, de az vesse rájuk az első követ, aki egy ismerkedéskor azonnal Goethe-ről, vagy Hemingway-ről, netalántán Mozartról kezd cseverészni az újdonsült cimboráival. Az eddig kialakuló nosztalgikus érzetünk pedig még bensőségesebbé, egyszersmind romantikusabbá válik, amikor a lány kettesben marad azzal a sráccal, aki már az első pillanatokban szorosabban közeledett hozzá. A csaj munkahelyeként funkcionáló kávézó szűrt fényeiben egy zongora mellett egy kis szeletet kapunk Victoria életéből, ami ugyan a későbbi viselkedését nem magyarázza nekünk, de ahhoz elég, hogy véglegesen az ujja köré csavarja a fiút.

Mielőtt pedig tényleg elhinnénk, hogy Ethan Hawke és Julie Delpy újraforgatott berlini románcára vettünk jegyet, Schipper nemes egyszerűséggel pofán csap minket, mégpedig akkora maflással, amitől majdnem szédelgünk. Persze olvastunk róla, tudtuk, hogy jön a fordulat, még talán a fiúk beszélgetéséből is elcsíphettünk baljós előjeleket, de ez így sem kevés adrenalinlöket, hiszen az andalgás után, a rendező műfajt vált és a mozi hátralévő részében végignézhetjük egy klasszikus bankrablás történetét és annak következményeit. Eltűnnek a vicces, romantikus, mámoros betétek és jön helyette a száguldás, bűnözés, hajsza és vér, a végén pedig, ha még nem volt elég, egy kis dráma is, majd egy csendes, melankolikus befejező momentum. És Sturla Brandt Govlen kamerája még mindig ott van a tűz mellett, ezért is nézhetünk végig úgy egy bankrablást, mint még soha, közvetlenül az események frontvonalából, a rablók szemszögéből. Ez pedig megdöbbentő és letaglózó.

A rendezőnél viszont egy idő után az akciódús körforgásban elszakad a cérna, elszáll, mint a győzelmi zászló, elszabadítja a poklot és túlspilázza a cselekményt. A csecsemővel való menekülés, a gyerek részleges elrablása nem azért felesleges, mert nem történhet meg akár az életben is, hanem azért, mert nem igazán konzekvens azzal, amit addig tapasztaltunk és nem passzol az egyébként soványan bemutatott jellemekhez sem. Egy néninek a nézőtéren ekkor telt be a pohár és egy „Szarok vagytok! Köcsögök!” felkiáltás kíséretében távozott a teremből, úgy, hogy majdnem odaköpött a vászon elé. Na ő nem tudott elvonatkoztatni a látottaktól és annyira beleélte magát a fantázia által kreált világba, hogy képtelen volt kilépni a valóság talajára.

Igen, vannak még ezen kívül is gondok, például a karakterekkel. A fiúkról tényleg semmit nem tudunk, azon kívül, hogy az egyik börtönben volt és ami elindítja az események végzetes lavináját. Ennyi és nem több. Lehet, hogy hagyni kell teret a néző gondolatainak, de ez így nagyon szűkös. Honnan jöttek, hogy élnek? Mit csinálnak? Miért keverednek bele? Miért áldozzák be magukat? Honnan jön ez a barátság? Csak néhány kérdés, ami elönt minket. A lányról is mindössze töredékek állnak rendelkezésünkre és ez sem elég ahhoz, hogy meggyőzzön minket arról, hogy miért marad velük, miért nem lép le az első adandó alkalommal, amikor megtehetné? A szerelmi szál jól indul ugyan, de a bankrablás forgatagában némileg erőtlenné, később talán hiteltelenné válik, emiatt pedig érvként mintha kevés lenne ehhez. Persze eszünkbe juthat az az emberi sajátosság, ami nemcsak erre a korosztályra jellemző, hogy előbb cselekszünk, aztán gondolkodunk, hogy vágyunk a kalandokra, amik inspirálhatnak és éltethetnek, amik segítségével kiszállhatunk egy időre a szokásosból, a sémákból és ezzel rátalálhatunk a pillanat felszabadító erejére.

A Victoria igazi csapatmunka. Azért hátborzongató abba belegondolni, hogy ezek az emberek ezt egyszerre forgatták le, a stáb valószínűleg végig mozgásban volt, végig kommunikált egymással. Ez a film ötvözi egy kicsit a mozit a színházzal. Itt is több próbát kellett tartani, itt sem kaphattak instrukciót közben a színészek és itt is mindennek a helyén kellett lennie az „előadásra”, ami egyszeri és megismételhetetlen. Laia Costa Victoria szerepében sután indít, amatőrnek látszik, aztán a film második felére előbújik a tehetsége és mindenkit lemos a pályáról, az utolsó drámai jelenetére pedig tényleg oda kell figyelni, mert azt leállás nélkül csinálta meg, maximális profizmussal. Azért a fiúkat is meg kell említeni Frederick Laut (Sonne), Franz Rogowskit (Boxer) és Burak Yigitet (Blinker), mert nagy odaadással birkóztak meg a karaktereik hiányosságaival.

Sebastian Schipper eddig színészként és néhány jelentéktelenebb film rendezőjeként volt ismert, a Victoria valószínűleg egy nagyobb lendületet adhat a karrierjének. Sturla Brandt Govlen operatőrt már a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazták a kiemelkedő művészeti teljesítményért, teljes joggal. Mindenképpen ki kell emelni a zeneszerző Nils Frahmot is, mert a muzsikája egyrészt gyönyörű, másrészt éppen a kellő pillanatokban támogatja a filmet. És szólni kell Berlinről, amelynek éjszakai fényei és mámora, valamint elképesztő helyszínei remek hátteret biztosítanak a mozi számára. Szóval a Victoria egészen biztosan senkit nem hagy hidegen, álljon eklatáns példaként előttünk a távozó néni. És nem azért, mert hatalmas mondanivalóval vagy tanúsággal szolgál, persze azért vannak benne ilyenek is, hanem azért, mert megragad, felkavar és magával sodor és ezáltal beékelődik a gondolataid közé, élmény lesz belőle és az emlékeddé válik. Még jó pár nappal azután is, hogy megnézted. Ezért kellett ezt így megcsinálni.

8/10