- Képzeld voltam színházban – mondja Danika minden kérdés nélkül.

- Mi a fene? Nagyon unatkozhattál! – a megjegyzésem most sem nélkülözi az elmaradhatatlan cinizmusomat.

- Mindig basztatsz, hogy nem mozdulok ki, hogy nem csinálok semmit, csak itthon ülök, nézem a Jóban Rosszban-t meg a többi szutykot, gondoltam bebizonyítom neked, hogy képes vagyok végigülni egy előadást. Hát majdnem eljöttem szünetben – vágja rá feldúltan a megjegyzésemre.

- Na és mit néztél, ami így lelohasztotta a vágyaidat?

- Az Operaház fantomját a Madáchban!

- Abban nem sok próza van barátom.

- Hát ez az. Végigkornyikálták az egészet, olyan szörnyen óbégattak néha, hogy majdnem megrepedt a dobhártyám.

- Ha megkérdeztél volna, vagy csak utána olvasol, könnyen rájössz.

- A címe alapján azt hittem valami szellemes vígjáték, aztán persze kiderült, hogy erről szó sincs, ez egy rockopera.

- Musical.

- Tök mindegy, bejött az elején a színpadra valami kikiáltót alakító színész, láttam rajta, hogy full alkoholista, biztos, hogy a darab kezdete előtt is legurított pár kupicával valami borzalomból. Tiszta zsíros volt a haja, az a nagy ősz lobonca, az orra tarjagos, belegabalyodott a szövegébe, minden második szót megismételt, már majdnem én súgtam neki a nézőtérről. Annyira kínos volt ez az erőlködés, hogy már nekem égett az arcom. Aztán elkezdtek vernyákolni, se eleje, se vége, se közepe, félpercenként az órámat lestem és csak azt a pillanatot vártam, amikor végre kimehetek az előadás után.

- A végén leszakadt a csillár?

- Le, de addigra már nem láttam az idegtől.

- Danika magadnak köszönheted, én már előre szóltam volna, hogy csak akkor menj, ha szereted a zenés darabokat, mert ebben nem sok szöveg lesz. Poén vagy vicc meg még nyomokban sem.

- Alexának akartam valami születésnapi ajándékot, ez jutott eszembe.

- Akkor nem is az én kedvemért mentél, mit hazudsz itt, mint a vízfolyás, de megbocsátok végül is ez egy szép gesztus volt. Legalább neki tetszett?

- Hát nem láttam azt az őszinte örömöt az arcán, mikor kijöttünk, de azt mondta, hogy jó volt.

- Azért próbálkozol még? – kérdezem félve a választól.

- A bátyámékkal elmegyünk a jövő hónapban, megvendégelem a családot, aztán eszünk is valamit, mert most annyira kikészültem, hogy még vacsorázni sem tudtam, hajnalban meg arra ébredtem, hogy meg tudnék enni egy bálnát, olyan éhes vagyok.

- Mi lesz az előadás, ha szabad kérdeznem?

- Valami kabát, vagy mi az isten.

- Még a címét sem tudod, nagyon felkészült vagy!

- A színházas néni ajánlgatta a cégnél, azt mondta, hogy ez nagyon jó, ő már többször látta.

- Hol játsszák?

- Ott a Madáchban.

Hirtelen beugrik a darab, a kabátból már rájöhettem volna.

- Danika ti a József és a széles színesvásznú álomkabátot nézitek. Nem is tudom, hogy mondjam meg? Mindegy valakitől meg kell tudnod, sajnálom.  Ebben végig énekelnek, nincs egy félmondatnyi szöveg sem, én már láttam annak idején, akkor még Paudits Béla játszotta Józsefet és Zenthe Ferenc Jákobot, aki az egész előadás alatt meg sem szólalt, lévén nem volt dala. Egyébként sem arról volt híres, hogy jól énekel.  

Danikának kigúvadnak a szemei.

- Most szívatsz ugye?

- Bárcsak szívatnálak öreg, de ez teljesen komoly, ha gondolod, menjetek el nyugodtan, majd megtapasztaljátok, csak utána ne szidj, én szóltam.

Aggódom, mert nagyon csúnyán néz.

- Megölöm azt a vén kurvát, most azonnal felhívom, hogy cserélje ki! A négy jegyért huszonháromezret fizettem, nehogy már megint végigszenvedjek két órát. Nem bírom ki még egyszer! Hol a száma, mindjárt meg is keresem. Ez nem igaz, a büdös kurvaéletbe!

Annyira röhögök, hogy majdnem kicsordulnak a könnyeim, de azért próbálom csitítani, ami nem tűnik könnyen megoldandó házi feladatnak.

- Danika tíz óra lesz, hagyd már békén, majd amikor legközelebb megy hozzátok, elintézed.

- Nem várok még holnapig sem, keljen fel, ha már így megszívatott. Mindjárt rendelek egy taxit elmegyek hozzá és felcsengetem, cserélje ki ezeket a kibaszott jegyeket!

Nyomkodja a telefonját, nagyon keresi a számot, én meg legurulok a székről és már a kövön fetrengek, úgy röhögök.

- Mit csinálsz te nagyon hülye, feltörlöd a követ, de legalább nem kell felmosnom! Maradj csak nyugodtan, érezd otthon magad!

Még mindig keresi azt a nyamvadt számot, de aztán rájön, hogy semmi értelme, feladja, én meg visszakászálódom a székre.

- Holnap ez lesz az első dolgom, így megszívatni, nem hiszem el.

- Legközelebb ajánlok én neked valami darabot, csak egy szavadba kerül.

- Ja, hogy utána felvágjam az ereimet, tudom te miket nézel.

- Persze, azt se tudod te miket nézel vagy miket fogsz nézni.

Durrog magában, de tölt egy kis whisky-t és meghúzza. Aztán eszébe jut, hogy az illendőség azt kívánná, hogy engem se hagyjon ki a körből, úgyhogy önt kétcentnyit az én poharamba is. Megint csörög a mobilja a változatosság kedvéért. Mindig elgondolkozom azon, hogy az emberek egy része miért úgy jár moziba, színházba, ha egyáltalán megy, miért vesz úgy meg egy könyvet, ha egyáltalán vesz, hogy előtte abszolút nem tájékozódik. Rábízza a véletlenre. Természetesen olykor bejön és egy nagyszerű élménnyel gazdagodik, de azért az esetek jelentős százalékában csalódás lesz a vége, mint Danikánál is. Nálam az a megszokott, hogy ha moziba, vagy színházba megyek, előtte legalább annyit megnézek, hogy miről szól a darab, vagy a film, ekképpen mire számíthatok, és akkor nem kell eljönnöm egy előadás szünetében, vagy otthagynom a vetítőtermet. Elképzelhető, hogy túlzottan óvatos vagyok. Úgy kellene kezelni ezt is, mint más dolgokat: ahogy esik, úgy puffan, jól van nem vesztettem el a bográcsot. Emeli Sande és a „My Kind Of Love” kényezteti a hallójárataimat. Olyan szomorú, hogy bele sajdul az ember szíve, közben pedig elalél a gyönyörűségtől. Na jó most lehet, hogy túlzok, írjuk az ital számlájára. Amikor megnéztem az énekesnő Royal Albert Hallban tartott koncertjét, leesett az állam. A hangszerelés tökéletes volt, a zenekar brillírozott, a dalok kristálytisztán szóltak, Emeli Sande pedig nem tudott hibázni, végig úgy énekelt, mintha lemezről hallgatnám, minden hangja rendben volt, még a levegővételei is meg voltak komponálva. Erre mondják, hogy mestermunka. Levetíteném az itthoni leendő sztárpalántáknak kötelező tananyagként és útravalóul még megjegyezném, csak akkor kezdjetek bele, ha láttok esélyt magatokban, hogy hangi adottságaitokat figyelembevéve idáig elérjetek, ha nem, akkor jobb ha otthon maradtok és daloltok tovább a tükörnek. Az legalább nem beszél vissza. Ja és keressetek végre egy olyan zeneszerzőt, aki képes hasonló színvonalú dalokat írni. Erős fényű lámpást vigyetek magatokkal, mert nehéz dolgotok lesz a sötét bozótban.

- Elárulod végre, hogy ki zargat éjnek évadján, vagy még mindig titokzatoskodsz? – kérdezem Danikát és rágyújtok egy újabb cigire, csak azért mert jól esik. Danika sem túlzottan sokat lamentál rajta és követi a példámat.

- Ne rúgj be nagyon Ádámka, tovább kell mennünk!

- Mégis hova?

- Kimegyünk a Margitszigetre, megnézzük a Holdudvart!

- Ne csináld már Danika! Rohadt fáradt vagyok, holnap dolgoznom kell, a szabijaimat meg nem akarom ilyenekre pocsékolni. Inkább kihagynám most ezt és hazamennék, ha megengeded, legalább egy pár órát szeretnék aludni! – szinte rimánkodom a könyörületéért, ismerve őt, ez cseppet sem fogja meghatni.

- Nem engedem meg! – ugye megmondtam – Egy hete megbeszéltük, azt is elpofáztam, hogy meg fogjuk nézni milyen formában vannak a lányok, most meg benyögöd, hogy fáradt vagy és haza akarsz menni. Hát ebből most nem eszel kiskomám, velem kell jönnöd és kész!

- Ebben a szerelésben nyomtam végig a napot, már tiszta büdös vagyok és elvárod, hogy veled menjek?

- Nekem mindegy, vetkőzz atlétára, vagy gyere félmeztelenül, de jönnöd kell, most menjek egyedül? Te is megszívatnál, mint a színházas nyanya?

Persze erre elvigyorgom magam.

- Ugye ennek köze van a telefonhívásokhoz? – a gyanúm alapos lehet.

- Ennyire ismersz?

- Miután kiröhögtem magam, elárulod a részleteket is, vagy mindent harapófogóval kell kihúznom belőled!

- Van egy csaj, akivel már egy ideje kerülgetjük egymást, egyébként ő sem régi bútordarab!

- Kicsoda?

- Balla Éva, ha már mindenképpen kíváncsi vagy a nevére – válaszolja nyeglén.

- Az kicsoda?

- Egy kakukktojás. – a szokásos hatásszünete után folytatja – Még nem dugtam meg. Na de hamarosan arra is sor kerül.

- Mi ez már megint, amikor idejöttem valami Sárit emlegettél? – kérdezem, mintha nem tudnám.

- Az már a múlté. Évire két hete figyeltem fel, azóta beszélgetek vele folyamatosan, mostanában már egy órát az irodájában töltök. Ismerkedünk.

- Aha ismerkedsz, lesed a prédát. – kaján vigyorral vágok közbe. – Legalább egyedülálló a csaj?

- Mit képzelsz, van neki egy kandúrja már vagy két éve, de hát inkább csak amolyan szellem az, le se szarja, nem foglalkozik vele, nem járnak sehova, ez a farok állandóan dolgozik. Ma is panaszkodott egy sort Évike. Több se kellett nekem, mondtam, hogy megyek bulizni, ha gondolja, csatlakozzon. Nagyon lázba jött, úgyhogy beizzította két barátnőjét, tartanak egy csajos partit, aztán találkozunk a Holdudvarban.

- Na és mi van a csávójával?

- Mit tudom én, hogy rázta le az nem az én dolgom, de látod meg tudta oldani, felnőtt kislány, okos kislány.

- Irigylem az önbizalmadat öreg, miből gondolod egyáltalán, hogy bejössz neki?

- Ádámka ugye ezt nem komolyan kérdezted? Ma már megfogta a kezem, eljön velem bulizni, kell még erősebb bizonyíték?

- És mi van, ha csak kedves akar lenni, hogy mégse gondold már azt róla, hogy taj paraszt, be kell illeszkednie az új munkahelyi közegbe.

- Be is fog azt garantálom – nyalja a szája szélét, mint egy vén kecske. – Ádámka úgy látom nagyon kételkedsz. Ha itt dugom meg a szemed előtt, akkor remélem, végképp meggyőzlek arról, hogy nem egyoldalú a dolog.

Megint csörög a mobilja. Mutatja a kijelzőjét, valóban Balla Éva nevén hívják.

- Na most már elhiszed?

- Még van egy-két kérdésem és különben sem mondtam igent, de kétségtelen ha ilyen sokszor hív, akkor lehet valami.

- Mit gondoltál? Mindjárt jövök, tölts egy whisky-t, meg valami löttyöt kísérőnek.

Bemegy és látom, hogy közben mosolyog, már nagyon fűzi, érzi, hogy közel van az áhított cél eléréséhez, de még rátesz egy lapáttal, hogy véletlenül se jöjjön közbe semmi. Beveti azt a simulékony, negédes szövegét, amitől néha falra mászom, de ettől függetlenül el kell, hogy ismerjem, sokszor betalál. Jose Padilla és az „Adios Ayer”, a chillout egyik diadala. Tudja, hogy kedvelem, nem felejtkezik el rólam sem, nekem is udvarol, hogy ne mondhassak ellent és ne keresztezzem az éjszakai terveit. A zene hatása alatt becsukom a szemem, és a pillanatnak élve hagyom szárnyalni a képzeletem. Egy kicsit elmenekülök innen, egy homokos tengerpartra, ahol egy nyugágyban heverve nézem a napfelkeltét, a tenger nyaldossa a lábamat, miközben egy cigarettával és egy whisky-kólával a kezemben élvezem a muzsika andalító erejét. A gondolataid ezért is nyújthatnak neked szabadságot, elvihetnek képzeletbeli tájakra és nagyon örülök, hogy ebbe még nem akar belepiszkálni senki. Addig repülök a zenével, amíg Danika rám nem mordul és vissza nem hoz a valóságba, mintha sosem lettek volna szárnyaim.

- Na megbeszéltem Évikével, ott lesznek a Holdudvarban, jönnek a barátnői is, úgyhogy neked is jut egy kis lepattanó, ha el nem kúrod, ahogy szoktad.

- Kösz, nagyon kedves vagy, hogy gondolsz rám.

- Nem tesz semmit, egyébként mikor dugtál utoljára Ádámka?

- Rettenetesen diszkrét vagy, de ennyi év után már megszoktam, ne is foglalkozz vele. Két hónapja, de lehet, hogy több is annál, nem számolom – nem vagyok teljesen őszinte, több volt az.

- Ezért vagy olyan savanyú és életunt, túl sokat gondolkozol, nem lazítasz, tele van az agyad, menjél rá valamelyikre!

- De kik ezek a lányok?

- Honnan tudjam? Ahogy már említettem Évikének valamilyen barátnői, majd kideríted!

- Eddig nem akartam szóba hozni Danika, de azért az események fényében különösen érdekel, hogy mi van Alexával?

Azt hiszem már rájöttek, de azért kicsit segítek, Alexa Danika barátnője. Olykor. Olykor nem. Most az utóbbi esettel lehet dolgunk. Danika rágyújt egy cigire, amiből arra következtetek, hogy ingoványos talajra léptünk. Mivel ő szív, én sem állom meg, úgyhogy most én követem az ő példáját.

- Szakítottunk. Egy időre bedobtuk a törülközőt. Az is lehet, hogy végleg – tör ki belőle két slukkolás után.

- Mikor történt?

- A hét elején beszéltük meg, hogy egy ideig most ne találkozzunk, ne is keressük egymást, úgyhogy elvitte azokat a cuccokat, amik nálam voltak és most így állunk.

- Ki kezdeményezett?

- Mindkettőnk érezte, de én mondtam ki. Nem akarom hitegetni Ádám, hogy én meg fogok változni, mert egyelőre képtelen vagyok rá. Lehet, hogy üres szólam, de tényleg azt gondolom, hogy jobbat érdemel nálam, egyszerűen nem tudom megadni neki azt, amit akar, amit ugyan soha nem mond ki, de látom a szemén. Ugyanez van, amikor elmegyek bulizni, tudom, hogy soha nem szólna, még csak utalást sem tenne rá, de ahogy ránézek, érzem, hogy fáj neki. Miért kínozzam? Adnom kell neki egy esélyt, hogy találjon egy nálam jóval normálisabb figurát, akivel boldogabb lehet.

- Nem akarok kötözködni, de Alexa nem egy idióta kurva, vele még hosszabb távra is tervezhetnél. Félsz az elköteleződéstől?

- Szerintem egy kicsit mindannyian félünk ettől nem? Valaki hamarabb le tudja gyűrni a kételyeit, valaki később, valaki meg egyáltalán soha. Lehet, hogy én még tényleg tartok tőle egy kicsit. Hidd el Ádámka, ha feleséget keresnék, egy percig nem haboznék, már régen megkértem volna a kezét, hiszen nagyon tisztelem és talán még szeretem is a magam módján, nála ideálisabb társat soha nem találnék, de nem akarok feleséget, nem akarok gyereket, én még jól akarom érezni magam, csajozni akarok, annyit dugni, amennyit lehet, bulizni orrvérzésig. Megmondtam már, hogy bulihuligánok vagyunk!

- Nem tudom, nekem harminchat felé már olyan céltalan matyizásnak tűnik ez az egész. Nem hiszem el, hogy te még nem unod, tulajdonképpen végigbuliztuk az elmúlt hét évet, volt olyan hónap, hogy minden héten háromszor mentünk, úgyhogy mellette dolgoztunk. Meg kéne pihenni egy kicsit, másképp is lehet élvezni az életet.

- Lehet Ádámka, de én így akarom. Céltalan matyizás? Nézd már meg mennyi céltalan emberrel találkozol az utcákon, a munkahelyeden., vagy a tömegközlekedésen, vagy ahol éppen vagy. Kinek vannak itt céljai manapság? Kinek lehetnek céljai itt manapság? Van az aki örül, hogy megél a fizetéséből, van aki képtelen megélni belőle és olyan szegény, mint a templom egere, emellett lyukas a zoknija és van egy ötszázezres felsőosztály, melynek tagjai nem tudják mit csináljanak magukkal jó dolgukban és szándékosan irritálják az egyszerű pór népet. Középosztály az már régen nincs, vannak a gazdagok és a szegények, meg olyanok, akik éppen megélnek. Senkinek nincs itt célja. Akkor én miért ne bulizzak inkább és miért ne érezzem jól magam, és felejtkezzek el egy időre ezekről az átkozott hétköznapokról, baszd meg!

- Előbb-utóbb tényleg be kell tagozódni és meg kell felelni azoknak az elvárásoknak, te mondtad!

- Inkább utóbb kiskomám, amikor már meg lesz a megfelelő felelősségérzetem mindehhez.

- És Alexa ebben már nem partner?

- Én nem akarom, hogy az legyen. Te is tudod nekünk van időnk, nézd meg azt az öreg impotens Andy Vajnát, csak megszédített valami fruskát a lóvéjával, de azért a nőknél ez időben eléggé behatárolt.

- Alexa mellett is megcsinálhattad a kis stiklijeidet úgy, hogy nem is tudott róla.

- Lehet, hogy tudott róla, szerintem sejtette, múltkor is talált valami hajszálat, valahogy kimagyaráztam, de ennek semmi értelme nincs. Viszont mindig lezuhanyoztam utána – kicsit elneveti magát

- Lemostad a lelked – jegyzem meg némi éllel a hangomban. – Már csak egy kérdés, ha megengeded. Mi lesz a színház jegyekkel, azt mondtad négyet vettél. A bátyád és a felesége, oké, de te kivel mész?

- Megint ez a kurva színház! Muszáj volt előhoznod? Már majdnem elfelejtettem. Egyébként meg úgy gondolod, hogy nem vagyok képes orvosolni ezt a problémát?

- Igazad van, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. És akkor ma este térítesz? – fordítom át a beszélgetést egy könnyed kérdéssel.

- Micsoda? – Danika értetlenül áll a felvetés előtt.

- Gondolom az a terved, hogy ágyba viszed Évikét, aztán elmagyarázod neki, hogy soha többet ne álljon szóba olyan emberrel, mint te – magyarázom a bizonyítványom.

- Az első rész reményeim szerint úgy alakul, ahogy mondtad, a lelki fröccsel lehet, hogy várok még, majd meglátom hogyan viselkedik, ha jó lány lesz, akkor ma éjszaka hanyagolom ezt a témát – válaszolja, majd hirtelen felszisszen. - Tényleg mennyi az idő?

- Fél tizenegy.

- Itt az ideje, hogy elkezdjek készülődni.

- Mikorra beszélted meg a találkozót?

- Nem konkretizáltuk az időpontot, de olyan fél tizenkettőre oda akarok érni, mégiscsak mi legyünk ott hamarabb.

Danika bemegy, de azért üvölt még egyet, hogy az összes szomszéd tisztában legyen vele, hogy egyelőre itthon van.

- Mi az utolsó kívánságod, mi legyen a búcsú zenénk?

Inkább utána megyek, bennem nincs meg az a vágy, hogy azonosítható legyek a hangom alapján.

- Meat Loaf.

- Már megint? Mit szeretsz te ezen a Fasírton, ez is úgy óbégat, mint az Operaház fantomjában néhány nyomorék, aki énekesnek hazudja magát.

- Az ízlés nem vita tárgya baszki. Egyébként óriási hangterjedelemmel bírt, ami az utóbbi években megkopott, de mégis valahogy szeretem a számait, azok felépítését, hangszerelését, és szeretem a színpadi előadását is. Annak ellenére nem érzek benne semmilyen hamisságot, hogy mások szerint néha túlzottan teátrális. Kielégítő volt a válaszom?

- Sok is – és már dobálja le a ruháit, úgy szeret pucérkodni, mint a hároméves unokaöcsém, megnyugtató, hogy az alsógatyáját magán hagyja.

- A szám egyébként aktuális, le tudod fordítani ugye?

- Ennyit igen. Hívj már egy taxit légy szíves, nincs kedvem buszozni, meg villamosozni ilyenkor – miután kiadta a feladatot, végre elindul a fürdőszoba felé. - Na mindjárt jövök, olvasgass egy kicsit, lehet, hogy szarnom is kell.

Boldog vagyok. Még szarnia is kell. Nem tudom, mi van azokkal az emberekkel, akik egy buli előtt jönnek rá, hogy mielőtt nekiindulnánk, ők könnyítenének egyet magukon. Idegesek? Izgulnak? Fáj a hasuk? Ezzel a problémával nemcsak Dani esetében találkoztam. Ilyen Gábor is, ilyen volt az egyik unokabátyám is. Meg vagyok áldva velük. Gyorsan lerendezem a taxit, mert félek, hogy el fogom felejteni. Tizenegyre rendelem, addigra talán elkészül, közben eszembe jut, hogy még pénzt is kell levennem, mert abból, ami jelenleg a pénztárcámban fészkel, talán a belépőt ki tudom csengetni, de már egy nyitóitalt nehezen. Taxi kipipálva. Olyan szép hangjuk van ezeknek a diszpécser hölgyeknek, ha szinkronrendező lennék, biztos tartanék egy castingot közöttük. Egyszer megkérdeztem az egyik taxist, hogy a külalakjuk is hasonlóan kellemes –e, mint az orgánumuk. Elhúzta a száját és annyit hebegett felém, hogy „erről inkább ne beszéljünk, maradjunk annyiban, hogy hallgatni érdemesebb őket”. Az asztalon meglátok egy Horgász magazint, belelapozok, de tulajdonképpen egy fikarcnyit sem érdekel, hogy Kiss Gusztáv etetővel fogott egy húszkilós harcsát a Tiszán. Amikor kisgyerek voltam imádtam apámmal pecázni. A természet lágy öle, a hal megszelídítése, a csend akkor még nagy vonzerőt ébresztett bennem. Pedig nem tudtam bedobni, nem tudtam szerelni, nem tudtam szákolni, csak azt voltam hajlandó elsajátítani, hogy amikor kapás van, be kell akasztani, lehetőleg jó nagyot, hogy biztos rajta maradjon a horgon a halunk. Aztán persze kihúztam és fürdőztem a dicsőségben. Meglehetősen kétes elismerés volt ez, inkább apámat illette volna, amikor ugyanis nem volt kapás, akkor két marokkal zabáltam a kukoricát, volt, amikor megettem az egészet és egy közeli boltban kellett utántölteni. Ha nem ezt csináltam, akkor rugdostam a nádat, futkorásztam, egyszóval idegesítettem fatert. Egyszer megettem egy egész doboz konyakos meggyet és elkezdtem egy nádszállal piszkálni apám barátjának a fülét, aztán a fejét, aki olyan ideges lett az inzultus hatására, hogy végig kergetett a folyóparton, majd azt mondta apámnak, hogy ez a gyerek be van rúgva, én meg kiröhögtem, hogy nem ért utol és kezdtük az egészet elölről. A természet csendjének eufórikus szeretete maradt, a horgászat ment, mára már csak emlék. Hirtelen eszembe jut Miki nagy becsajozása, aki úgy egyébként Dani horgász cimborája. A gyerek szemérmes kissé a csajok terén, amit a szövege alapján nem gondolna senki. Szóval Miki végre talált egy lányt, aki szóba állt vele, sőt megtörtént az, aminek ilyenkor meg kell történnie. A születésnapján aztán elvitte a csajt vacsorázni. Az aperitif fogyasztása közben az asztaluknál termett egy rózsaárus lány, egy azok közül, akik ugyan a munkájukat végzik és ez akceptálható, ugyanakkor néha a legrosszabb helyen tudnak kopogtatni. A kérdés szokásos formában el is hangzott Miki felé célozva: „Parancsol a hölgynek egy szép szál vörös rózsát”? Mire Miklós a gondolkodás minden alapelvű követelménye nélkül rávágta, hogy „Köszönjük nem, a hölgy már meg van dugva!”. Ami még talán ennél is kínosabb, hogy aztán nem értette, hogy a lány miért nem akar ebben a büdös életben soha többet sem beszélgetni, sem találkozni vele. Ebben a pillanatban hatalmas gőzfelhő kíséretében lép ki a fürdőszobából az alsógatyában flangáló Danika.

- Mit röhögsz? – kérdezi hunyorogva, alig lát a „ködtől”.

- Nem rajtad. Eszembe jutott Miki legutolsó hódítása.

- Na igen. Miki jó szándékú, de végtelenül egyszerű gyerek és még horgászni sem tud, de legalább lelkesen próbálkozik – mondja miközben áll a tükör előtt. – Mit vegyek fel? Te mibe jössz?

- Szerinted hoztam váltás ruhát hülye gyerek, mibe mennék? Ebben, amiben most vagyok.

Még mindig nézegeti magát a tükör előtt, aztán elővesz egy fehér inget.

- Kicsit meghíztam – fordul felém.

- Kicsit? Egy kisebb bukósisakot cipelsz magaddal öreg!

- Magas domb alatt nő a nagy kukorica! – és alsógatyán keresztül megfogja a farkát, ami engem viszont teljesen hidegen hagy. Nem véletlenül.