Nagy kár az olyan filmért, mint a Fúsi, mert túl hamar belepi majd az enyészet sötét takarója. Amilyen gyorsan érkezik, olyan sebesen távozik, szinte alig fogják észrevenni, az ilyenekre sütik rá azt a kétértelmű billogot, hogy fesztivál kedvenc, márpedig ezekre a mozibuzikon, a botcsinálta kritikusokon és pár száz éles szemű érdeklődön kívül senki nem kíváncsi. És amilyen kiüresedett, sivár érzelmi világban totyogunk nap, mint nap, nem is lehet ezen csodálkozni. Merthogy kit vonz egy olyan ember élete, aki negyvenes éveiben járva még az anyjával él egy panelban, aki részint a túlsúlyos termetéből, részint a zárkózott jelleméből fakadóan szinte alig haverkodik, helyette inkább egy terepasztalon játssza újra a második világháború egyik leghíresebb csatáját és az egyetlen közelebbinek nevezhető barátjával mariskázik egy garázsban. Ezen kívül eljár dolgozni a repülőtérre, minden héten egyszer egy thai étteremben vacsorázik és esténként heavy metált kér kívánságként a helyi Abaházi Csabától a rádióban.

Fúsi egy elveszett lélek és mint ilyen kívülálló, nincs felesége és gyermeke, nincs önálló lakása, ezáltal  nem igazodik a társadalmi elvárásokhoz, pedig óriási szíve van, segítőkészsége határtalan, jámborsága, jósága, naivitása pedig előre megjósolhatóvá teszi azt, hogy minél többen belerúgjanak ás kihasználják ezen tulajdonságait. És mit mond erre a mai kor embere? Fogyjon le, menjen el egy borbélyhoz és vágassa le a haját, amit úgy hord, mint az eddás Pataky a 80-as években, bújjon ki a mamácska szoknyája alól, szedjen fel egy nőt, vegyen egy lakást, ha kell hitelre és csináljon végre egy gyereket. Ez ilyen egyszerű lenne? És mi van azokkal a kudarcokkal, lelki sérülésekkel, gátlásokkal, amik az eltelt évek során gyűltek és halmozódtak fel benne? Azokat egyetlen tollvonással, egy csettintésre lehet annulálni? Persze Fúsi is megkapja a maga esélyét, amikor a helyi táncklubban megismeri Sjöfnét, a helyes virágárus lányt, azonban hamarosan róla is kiderül, hogy legalább akkora érzelmi sebekkel küszködik, mint főhősünk.

A Fúsi a hétköznapok filmje, egy realista látkép az emberi viszonyok olykor bonyolult, olykor csak bonyolultnak tetsző halmazáról, amelyben éppúgy szerepet kapnak a szeretettel átitatott, meghitt, bensőséges érzelmek, mint a durva sztereotípiák, a negatív visszacsatolások és gonosz bántások. Megint az élet bandukol a kertek alatt és kopogtat be az ajtón, egy nagy hátizsákkal a vállán. Ebben pedig ott van Fúsi, ez a málé, felnőni nem akaró és nem tudó, visszahúzódó, óriási grizzly medve, aki minden félszegségével, kétségével, bizonytalanságával, szégyenlősségével együtt is egy végtelenül szeretethető figura és aki néha önmaga, néha pedig egyszerűen csak a körülmények áldozata. És ott van Sjöfne is, aki látszólag egy vidám, életigenlő teremtés, de a kifelé mutatott maszk mögött tele van szorongással, félelemmel, sötét gondolatokkal. És bármennyire is az hangzik el a filmben, hogy a depresszió a lustaság és az önsajnálat vegyes koktélja csak, ez a lány valóban küzd a démonaival, azzal, hogy egyáltalán képesnek mutatkozzék arra, hogy felkeljen az ágyából és élje az életét, ha már megadatott neki.   

Ennek a két embernek a találkozása valóban egy romantikus dráma, nem pedig egy annak álcázott műérzelmekben dagonyázó massza. Itt nincsenek hatalmas sóhajok, ábrándos szemek, mesterkélt konfliktusok, amik hiteltelenítenék és egyszersmind nevetségessé, pillekönnyűvé és tétek nélkülivé tennék ezt a románcot. A Fúsiban ott vannak a mély érzések a félénk érintésekben, a tétova félszavakban, a bizonytalan tekintetekben, a néha fásult, néha élettel teli, olykor szomorú, olykor mosolygós arcokban. Ezeknek pedig attól lesz súlya, hogy olyan férfiről és nőről van szó, akiknek ki kell lépniük a kényelmesnek vélt komfort zónájukból ahhoz, hogy közelítsenek egymáshoz, hogy felfedezzék egymásban a változtatásra való hajlandóságot és ezáltal megtalálják a közös pontokat és a már régóta vágyott egyensúlyt és harmóniát.

Ha ezek után valaki azt gondolja, hogy itt az önsajnálat sűrű, zöldes hínárként fonja be a vásznat, az téved. Dagur Kári rendező ugyanis vigyáz arra, hogy a fajsúlyosabb mondanivaló ne fulladjon olyan melodrámai mélységekbe, ahonnan már csak egy lépés, hogy a néző eret vágjon magán. Ezért sem felejt el szórakoztatni, néha oldottabban, például, amikor Fúsi meglátja, amint az anyját heves mozdulatokkal teszi magáévá a barátja, olykor intelligensebben, amikor az anyja Kurt Cobain haláláról beszél, akinek még a nevét sem tudja kiejteni rendesen és akiről vélhetően azt sem kapiskálja, hogy kicsoda. Vannak azonban kiaknázatlan pontok, ahol még lehetett volna egy kicsit mélyebbre fúrni. Ilyen Fúsi és az anyja kapcsolata, vagy a lány depressziója, amik inkább csak a felszínen karcolnak, ahelyett, hogy megmarnának, elszalasztva a lehetőséget egy átütőbb elemzésre.

Van egy kisebb kanyar a történetben, ami lehetetlenné teszi az eufórikus hangulatú végkicsengést, de így sem keserű a szánk íze. Mert a Fúsi mégiscsak optimistán enged haza, ugyanis a címszereplő arcán megjelenő fél mosoly biztosíték lehet arra, hogy komolyan gondolja a lelkében és a létében bekövetkező változást, hogy kiszabaduljon az eddigi kelepcéjéből, a saját kétségei és gátlásai ölelte csapdából és képes lesz a megújulásra, ezáltal a megtisztulásra, arra, hogy egy teljesen más értékű és alapú életet kezdjen. Így pedig mi is könnyedén átérezzük a film kissé talán közhelyes, de elengedhetetlenül fontos rezüméjét: változni és változtatni sosincs késő.

Sok értéke van az ilyen jellegű végtelenül szenzitív és intim alkotásoknak. Az egyik mindenképpen az, hogy nagyszerű művészekre talál, aki hajlandó keresni. Gunnar Jönsson Fusi alakítójaként újabb iskolapéldája a teljes azonosulásnak, amikor a színész elbújik a szerepe mögött és lényegében eggyé válik azzal. Jönsson tényleg zseniális, minden vásznon töltött perce egyenlő a nagybetűs művészettel, pedig semmilyen előképzésben nem részesült. Igazi ösztönös színész, aki nem ripacskodik, nem erőlteti a nagy grimaszokat, a mesterséges manírokat, elég, ha ott van és rábízza magát a direktorra, aki értő kezekkel kihozza belőle a legjobbat. A partnere, a Sjöfnét alakító Ilmur Kristjánsdóttir csak egy leheletnyivel halványabb. Éppen annyira, amennyire a forgatókönyvíró-rendező Dagur Kári háttérbe szorítja Jönsson mögött. A színésznő érzelmei viszont így is hitelesek és természetesek, tehát panaszra nála sem lehet okunk.

A Fúsi izlandi film, amely már önmagában kuriózum, a nyelv dallamossága külön élvezet a füleknek, az egyik producere pedig az a Baltasar Kormákur, aki nemrégiben az Everesttel bizonyította, hogy Hollywood képes bárkiből jó iparost faragni, ha kap hozzá megfelelő nyersanyagot. Lám az otthoni környezet, mégis ösztönzőleg hathat a tartalmasabb munkák irányába. Dagur Kári mozija, Karsten Fundal csodálatosan visszafogott, ugyanakkor rendkívül fülbemászó muzsikájával, erős emberközpontúságával hitet tesz a pozitív változások, az életben sorsszerűen bekövetkező fordulatok mellett, mellyel a hétköznapok is elviselhetőbbé, szerethetőbbé válhatnak, csak némi akarat és elszántság kell hozzá. Sokaknak szüksége lenne Fúsi erejére, de kevesekhez fog eljutni. És ez szomorú.

8/10