Jelzem, hogy itt már a vége felé jártunk az utolsó levélváltások következnek, kicsit tényleg elszaladt velünk a ló, én néha úgy gépeltem, hogy fel se néztem. Elkapott egy kis félsz, hogy bennem marad még valami, hogy nem tudom normálisan lezárni, nem tudom gondosan elvarrni a szálakat. Persze nem is sikerült, de ne rohanjunk ennyire előre, folytassuk időrendben, természetesen egy kis borral a poharamban, olyan, mintha odaragasztották volna a kezemhez és kiosztották mellé a parancsot is, „igyad, ameddig van belőle”! Ki is öntöm a maradékot. Másfél óra alatt megittam ezt a hét decis eperbort, még jó, hogy nincs itthon több, amilyen hangulatban vagyok, megnyakalnám azt is.

„Valamit lezárni néha éppen olyan nehéz, mint változtatni bizonyos dolgokon és meghozni azt a döntést, ami ehhez a változáshoz kell. Az egyedüllét egyik jellemzője az, hogy temérdek időd van gondolkodni, ami néha előnyt jelent, mert azt veszem észre, hogy az emberek túlnyomó többsége már megspórolja ezt magának és nem hajlandó még a legalapvetőbb kérdésekben sem használni az agyát. Azonban van ennek egy nagy hátránya is, hogy olykor, sőt nagyon gyakran túlgondolod a dolgokat, olyanról is gondolkodsz, amiről nem volna szabad, ami ahogy te fogalmaztad, nem ér meg annyit. Az életem ezen szakasza már rég nem érdemel ennyit. Nem értem azokat sem, akik a volt partnereikkel olyan jó kapcsolatot ápolnak. Mi is beszéltünk utána még néhányszor telefonon, sőt külön felhívott, hogy férjhez megy, de ennek már akkor sem láttam értelmét, mi közöm van nekem már mindehhez. Hogy lehet egy szerelemből barátság? Különösen férfi és nő között, különösen azok után, hogy szexuális kapcsolat volt köztetek? Lehet úgy jóban maradni valakivel, hogy ne legyen valakiben rossz érzés, vagy féltékenység, ha megjelenik a másik életében a következő? Ehhez olyan mértékű intelligencia és elfogadás kell, ami keveseknek adatik meg. Mindenesetre már nekem sincs meg a telefonszáma, nem is beszélünk egymással, csak hallomásból tudom, hogy mi történt vele és szerintem ez így van jól, ez így helyes. Hét éve szakítottunk  és azóta nem volt olyan, aki a helyébe lépett volna. Ezzel persze nem akarom sajnáltatni magam, ez egy puszta tény. Egyébként is önmagában egy szerelem elvesztése, vagy egy kapcsolat megszakítása nagyon sok önsajnálattal jár, aminek a feldolgozása fárasztóvá, egysíkúvá válik egy idő után. Hét éve jöttem ehhez a céghez, majdnem egy időben azzal, hogy véget ért a nagy szerelem. Be kell vallanom őszintén nekem is egy ismerősöm szólt, hogy felvétel van, adjam be az önéletrajzomat. Az az ismerős egykoron vezető volt, aztán végül elment a cégtől, miután leváltották. Az is egy furcsa történet, de itt tele vagyunk ilyenekkel, majd meglátod, én előre szóltam. Az ismerős ment tehát, én maradtam. Volt olyan időszak, amikor ha nem is szerettem itt lenni, de a kollégák miatt érdemes volt bejönni a dolgozni. A munka ugyanolyan szar volt, mint most, csak valahogy közben jobban éreztük magunkat, megismerkedtünk egymással és építettünk valami közösségszerűséget. Sokszor mentünk inni, dumálgatni és olyankor például a munkáról szó sem esett, inkább a mi kis életünk, sorsunk volt a téma. Ilyenek már nincsenek, egyébként is minden rossz irányba változott. Ha körbemész szerintem te is nagyon sok kedvetlen, elfásult, unott arccal találkozol, akiket elég rendesen felőröl a napi stressz. Kiégtünk, elfáradtunk, és ezt senki nem hajlandó észrevenni. Nincsenek pozitív dicséretek, nincsenek ösztönzések, csak a cseszegetés, meg az ezzel együtt járó munka növekszik. Pedig már kétszer annyian vagyunk, mint a kezdetekben. Én egy pár helyen dolgoztam ezelőtt, de ez a jelenlegi helyzet sok szomorúságot, dühöt és elkeseredést okoz nekem és borzasztóan sok energiámat felemészti. Abban viszont tökéletesen igazad van, hogy nem sokat lehet fickándozni a mai helyzetben, az ember leginkább annak örül, hogy van munkája. Állami szinten egyébként sehol sem olyan rózsás a helyzet. Úgyhogy egyelőre még csinálom, amíg el nem szakad a cérna, lehet, hogy nincs is az olyan messze. Azt írtad, hogy kivársz, van valami más terved is, gondolom nem itt szeretnél megöregedni, mert ha igen, azért azt jól meggondolnám a helyedben.”

„Ádám te olyan agyalós vagy, ami lehet vonzó tulajdonság is, de nekem úgy tűnik nagyon gyakran túlkomplikálod a dolgokat. Kicsit több spontaneitás elférne az életedben. Nem is hiszem, hogy le tudtam elsőre írni ezt a szót: spontaneitás. Csak azért ismétlem, hogy minél inkább tudatosuljon benned. Hagyjad, hogy megtörténjenek veled az események és ne akard folyton alakítani őket. Lehet, hogy megint analizállak, ne haragudj, most már biztos, hogy családi vonás, le se tagadhatnám. Van olyan barátnőm, aki mai napig jóban van a volt élettársával, sőt négyesben mennek vacsorázni, mindegyik az új kedvesével. Amikor rákérdeztem, hogy nem okoz –e ez feszültséget kettőjük között, azt mondta, hogy ők ezt nagyon jól tudják kezelni és már régen nem szeretőkként tekintenek egymásra, hanem barátként. Nos, én ebben nem hiszek, nekem ez túlságosan bizarrnak tűnik. Nem okozna nagy fejtörést, hogy bármelyik volt barátommal találkozzak, csak azt gondolom, hogy már nincs miről beszélnünk egymással, az a múltam része, azt lezártam. Most persze kérdezhetnéd nagy boci szemekkel, hogy akkor mi van Bencével? Na igen, ezért kellene ebben mielőbb dűlőre jutnunk, mert ez korántsem ideális számomra. És most hogy így spannolom magam egyre közelebb kerülök a végleges döntéshez. Néha tényleg nem könnyű meghoznunk, ezt jól látod. Önmagában a férfi-női barátság is megérne egy misét, sokak szerint nem létezik, nekem meg van egy csomó fiú barátom. Sokkal őszintébbek, mint a nők, sokkal keményebbek, ugyanakkor, ha kell érzékenyek. Azt hiszem, jól kell választani a barátságban is, csakúgy, mint a szerelemben. És akkor most megint kérdezhetnéd, hogy mi van a szexszel, soha nem jön szóba köztetek. De, rohadt jókat poénkodunk, néha ízléstelenkedünk ezzel kapcsolatban, csak verbális szinten, mielőtt beindulna az agyad. Elég sok mindent megosztok velük, még a pasis ügyeket is és sokkal használhatóbb véleményeket mondanak, mint a barátnőim. Talán jobban ismerik saját magukat. Hét év? Hát mit mondjak nem kapkodod el, keresed a lányt mi? Azt, akit neked szánt az ég. Húú ez lehet nagyon rossz volt, bocs csak már kezdem érezni a hétvégét és ilyenkor kicsit meg tudok őrülni. Ádám, ha emiatt egy kicsit is kétségbe vagy esve, megnyugtatlak meg fogod találni. Egy barátom nagymamája azt szokta mondani, hogy minden szar árunak eljön a maga szar vevője. De nehogy megsértődj, csak képletesen értettem. Különben is ti nagyon ráértek, akár még hatvan évesen is képesek vagytok például gyereket csinálni. Említetted még az önsajnálatot, hátha valamit utálok magamban az az önsajnálat. Amikor véletlenül előbukkan, már menekülök, keresek valami elfoglaltságot, csinálok valami programot, mert olyankor saját magam számára is elviselhetetlen vagyok. Fúj, már a szótól is kiráz a hideg. Nem ez a munkahely az álmom, ezt elárulhatom neked, átmenetinek szánom és ha bármi adódik azonnal lecsapok rá. Azt már én is megállapítottam, hogy közösség szinten ez a hely egy siralomház, de lehet, hogy még rosszabb, egy kripta. Egyelőre nincs bajom a munkával, megcsinálom, ha kell, kicsit maradok, mint tegnap, de úgy tekintek rá, mint egy feladatra, amit meg kell oldani és ezt nem is szeretném túlragozni. Múltkor mondtam a vezetőmnek egy kritikát egy iratról, persze csak ahogy illik, meghunyászkodva, amire rávágta „nehogy te oszd már itt az észt”. Azóta csendben vagyok, még véletlenül sem kritizálok, vagy ha igen csak tiszta pozitívumot. Ha ez kell nekik, rajtam ne múljék. Nem éri meg. Igazából szerettem volna a gyakorlati helyemen maradni, pedig ott is annyi áskálódással, meg fúrással találkoztam, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Ott is voltak elvárások, de voltak dicséretek is és a kritikát is részben el tudták fogadni. Most nézem az órát, nem sok időnk van, de nehogy lerázz nekem.” 

„Megsértődni? Na azt biztosan nem szoktam. Ez pedig nagyon jó, minden szar árunak, eljön a maga szar vevője, ízlelgetem egy kicsit és ellopom, ha nem haragszol jól fog jönni egy-két helyzetben, mint viszontválasz. Spontaneitás, bármit jelentsen is ez a szó, megjegyeztem. Persze csak viccelek, lehet, hogy tényleg érdemes volt a nővérednek pszichológiával foglalkozni, rád is ragadt valami a koszon kívül. Jó ez lehet, hogy erős volt, már én is kezdek kicsit tompulni, meg ne sértődj Diána!  A férfi-nő barátságról mindig azt gondoltam, hogy egész egyszerűen nem működhet, mert biztos, hogy az egyiknek megindul a fantáziája és akkor már többet akar, mint puszta beszélgetés, vagy dumálás. Aztán ide kerültem és láss csodát talán lett egy-két női barátom? Nem is tudom. Az biztos, hogy nagyon szeretek velük beszélgetni, mindig sikerül egy más szemszögből, egy más oldalról, egy más nézetből rávilágítaniuk dolgokra. Persze ehhez valószínűleg az is kellett, hogy a szexet, mint tényezőt negligálni tudjuk, hogy ne foglalkoztasson ez velük kapcsolatban. Talán tényleg sikerült, eddig legalábbis nem merült fel és egyébként is csak mindent összekuszálna. Szóval azt mondod, meg fogom találni azt a lányt, ez bíztató és kedves Diána! Főleg ha te mondod. Na és, mi a terved Bencével? Költői kérdés volt úgysem fogsz rá válaszolni, de azért ha már beavatott vagyok, utólag igazán értesíthetnél. Ja igen azt nem is mondtam, hogy itt még véletlenül sem szabad kritizálni, mert könnyen megégetheted magad. A neved kuss, az a szabály. Nos az a helyzet, hogy lassan tényleg mennem kell, van két óra csúszóm és este még egy programom, úgyhogy arra is össze kell kaparnom magam és nem sokat aludtam tegnap. De nehéz ezt így itt hagyni, lehet, hogy tényleg maradnom kéne még egy kicsit, csak azért, hogy folytathassuk még, bár a Mátrix című film egyik mondata kattog most a fejemben „egyszer minden elmúlik”. Pedig annak a trilógiának az első része nem is annyira közhelyes, ellentétben ezzel a szarsággal.”

„Koszon kívül??? Elég sok minden rám ragadt az évek során, sokszor talán be is piszkolódtam egy kicsit, de ki nem? Mindenesetre a fordulatodon jót nevettem, remélem, tényleg csak vicceltél! Te ilyen humoros gyerek vagy, ugye Ádám? És most meg le akarsz rázni egy ilyen délelőtt után, pusztán azzal, hogy neked még este programod van. Hát ennyit érdemlek én? Különben is még van fél órád, vagy itt akarsz hagyni mindent és csak úgy lelépsz? Majd kiteszem ide az asztalomra egy cédulán: Nevem Kuss. Szerinted bevágódnék a főnökömnél? Ezek után úgy gondolod, hogy benne maradhatsz a bizalom körében? Azzal, hogy faképnél hagysz? Azzal, hogy én még két órát robotolhatok, miután te elpárologsz? Úgy érzed meg fogok veled osztani bármilyen döntést? Ne viccelj! Inkább maradj még egy kicsit, aztán majd meglátom!”

„Remekül játszod a hisztis kislány szerepét. Tudod mit, nem is kislány, olyan vagy most, mint egy kiállhatatlan, folyamatosan vitázó, abban perverz élvezetet találó klimaxos feleség, akinek nem jó semmi. Persze aztán a végén bedobsz egy csalit, hogy maradásra bírj, meg kell mondjam ügyes húzás, rettenetesen agyafúrt csattanó, de tényleg mennem kell. Azonban rosszul esik itt hagyni, olyan kellemesre sikerült ez a délelőtt, régen nem éreztem már a munkahelyen ilyen jól magam. Az megnyugtat, hogy neked van humorod, tudtad? Nagyon nagy erénynek tartom, annál is inkább, mert én mindig olyan bizonytalan vagyok magamban ezen a téren. Néha kicsúszik a számon egy-két jó mondat, de úgy irigylem azokat az embereket, aki kapásból tudnak reagálni egy-egy magas labdára. Szinte nem is gondolkodnak, már köpik a hülyeséget. Én meg mindig mérlegelek, kivárok és még akkor sem biztos, hogy sikerül valami jót mondanom. Pedig ha nevetni tudsz, ha van humorod, akkor mindened megvan, mindenre képes vagy és ez jó. Persze nem várom, hogy visszaigazolj, hogy most elkezdj ajnározni, csak ha már sok mindent megosztottam magamról veled, ez se maradjon ki. És azt is sejtem, hogy most azt mondod, hogy erre is nagyon rágörcsölök, hogy ezen is túl sokat agyalok és azt is tudom, hogy igazad van, mondtad, hogy legyek  spontán, látod már tanulok. Igyekszem legalábbis. Nem akarok kiesni a bizalom köréből, különben is sokat harcoltam érte és annyit megérdemlek, hogy tájékoztass. Utólag, nem is most. Pedig jó lenne tudni, mire jutottál. Vagy csak úgy spontán bemondtad és majd még gondolkodsz rajta egy ideig? Megfontoljam, hogy maradjak, megérné?”

„Kicsit kivártam, hogy azért ne tudj elmenni pontosan délben, hogy egy picit mindenképp maradásra bírjalak, mert érzem, hogy ezt még el akarod olvasni, e nélkül úgysem tudsz hazamenni. Látod, azért megmutattam a rossz tulajdonságaim közül is egyet, ugyanis néha előfordul velem, hogy kiállhatatlan vagyok, olyankor még a szar is keserű. Most csak vicceltem, de legközelebb majd rád zúdítok egy hiszticunamit, kitérni se tudsz előle. A humor tényleg nagy ajándék, de nem szeretem így osztályozni az embereket, hogy neked van humorod, neked meg nincs humorod, szerintem ezt a helyzet adja és az, hogy mit tudsz kihozni belőle. Hidd el és ezzel nem nagyképűsködni, vagy felvágni akarok én még a mások által oly nagyon sótlan és humortalan közgáz tanáromból is ki tudtam hozni az állatot. Kellett hozzá egy kis alkohol, de a csoporttársaim is lelkendeztek, hogy milyen emberi arcot segítettem kölcsönözni a hétköznapokban olyan rémesen viselkedő tanárnak. A bizalom köréből azért nem olyan könnyű kiesni, ha emiatt egy kicsit is izgulnál. Mindig azt mondom, hogy ha valaki egyszer elvágja magát nálam valamivel, akkor az egy életre elvágta. Hát egy nagy lószart. Sokszor át szoktam gondolni egy dolgot, látod azért én is agyalok, bármennyire is furcsa és aztán mindig arra jutok, hogy olyan rövid ez az élet, minek játsszam én a „haragszom rád”-ot, különben is a megbocsátás olyan jól tud esni az ember lelkének. Szóval benne vagy még abban a körben, beavatott lettél, ne feledd. Most mielőtt visszaírtam átfutottam a mi kis levelezésünket, persze mivel sietnem kellett tényleg csak futottam és nem rendesen elolvastam. Volt egy mondatom, amit talán már egy kicsit másképpen fogalmaznék és ez előrevetíti azt is, hogy miképpen fogok dönteni Bencével kapcsolatban. Aztán majd megtudod valamilyen formában, ezért tényleg ne maradj, menjél nyugodtan. Jó volt ez, tényleg kellemes és olyan frappánsan akarom lezárni, mert egy szimpla „jó hétvégét” az olyan snassz, valahogy nem illik ide. De most én is rágörcsöltem, úgyhogy nem jut eszembe jobb, megfertőztél az agyalásoddal. Na jó hétvégét, vigyázz magadra! Majd folytatjuk?”

„Annyira itt maradtam, hogy még válaszolok is, ha már belevágtam és elkezdtem, hát én akarom befejezni, ezt a jogot én vindikálom magamnak. Örömöm határtalan azért, mert mégsem löktél ki olyan hamar és meggondolatlanul a bizalom köréből és a beavatott mivoltomat sem annuláltad egy tollvonással. Még a végén azért adtál egy kis munkát. Most elvárod, hogy megkeressem azt a mondatot? Tényleg megtennéd ezt velem? Persze, hogy megtennéd, megint csak áltatom magam ezekkel a felesleges költői kérdésekkel. Nem most és azonnal de esküszöm, hogy elkezdek kutatni. Nem szoktam olyan könnyen feladni a dolgokat, ezt már talán jeleztem is valamikor. Tudod valamennyire tényleg beszűkített ez a közeg, legalábbis abban, hogy emberekkel ismerkedjek, és anélkül, hogy túlzottan nyálas lennék veled most mégis érdemes volt folytatnom ezt a diskurzust. Lehet, hogy kiröhögsz, de nemes egyszerűséggel új impulzusokat kaptam és ha másért nem ezért mindenképpen megérte. Tegnap éjszaka pont azon gondolkoztam, hogy az embernek nem lehet mindegy, hogy hogyan gondolkodnak róla mások, hogy mégis milyennek tartják őt. Vagy legalábbis én soha nem leszek képes megszabadulni ettől. Nem szeretnék ugyan mások elvárásainak megfelelni, de az például most kifejezetten foglalkoztat, hogy neked mi csapódott le ebből, belőlem, hogy miképpen gondolkodsz rólam ezek után. Abban biztos vagyok, hogy először is kiosztanál, hogy megint agyalok és abban is biztos vagyok, hogy nem árulnád el, azért szereted te a titokzatoskodást. Mindenképpen folytatni kéne, csak félek, hogy akkor nem sokat fogunk dolgozni. Azért vannak alternatív megoldások, majdcsak kitalálunk valamit. Na jó megyek, már majdnem negyedórát túlóráztam, csakis miattad, remélem meg vagy elégedve. Az a baj, hogy én egy fantáziátlan, furcsa figura vagyok, úgyhogy jó hétvégét. És folytatjuk. Valahogy.”

Nem hiszek a véletlenekben és nem hiszek a sors akaratában sem, azt gondolom, hogy a dolgok megtörténnek velünk anélkül, hogy ezt bárki irányítaná, vagy erre bárki rátenné a kezét. Legfeljebb mi magunk befolyásolhatjuk az életünket, nem hiszek semmiféle felsőbb rendű hatalomban, csakis kizárólag saját magamban.  Most azonban valamilyen módon mégis csak mellém sodródott ez a lány. Megiszom az utolsó csepp boromat, ránézek az órámra, háromnegyed hat, még van időm, rágyújtok egy utolsó cigire a készülődés előtt, hátradőlök a székemen és élvezem a nap már kissé kihalóban lévő, közel sem olyan tüzesen sütő sugarait. És persze gondolkodom. Nem áltathatom magam azzal, hogy Diána nem érintett meg, hogy a levelekben kifejtett gondolatai hidegen hagynak, hogy ezek mellett el tudok menni úgy, hogy ne idézzem fel őket, hogy ne visszhangozzék a fejemben és közben még mindig mellé tudom rakni a nevetését, a mosolyát és a kíváncsian fürkésző tekintetét. A mondatokhoz arcot párosítok, ami élvezettel tölt el, ami vágyat ébreszt bennem aziránt, hogy minél inkább megismerhessem ezt a lányt, mert letagadhatatlanul szimpatikusak az élet dolgairól alkotott elképzelései, mert van humora, mert laza, ha úgy érzi lazának kell lennie és komoly, amikor úgy érzi komolynak kell lennie, mert meglepő, hogy hányszor fordult elő a levelei felidézése során, hogy mintha a saját soraimat olvastam volna, annyira egy srófra járt az agyunk és mennyire örültem amikor számomra hatásos érvekkel vitatkozott velem. Azt hiszem eldőlt, nem vagyok közömbös az irányában, miközben olyan érzésem van, hogy ismerem, de mégsem ismerem. Megint ez a kettősség. És akkor jönne a képzelődés, ez a marhaság, hogy már arról fantáziálok, hogy együtt vagyunk, mikor még csak el sem kezdődött szinte semmi, még a következő lépcsőt sem ugrottam meg. És akkor eszembe jut Pink „Try” című száma, nem is tudom, hogy honnan kotorászom elő, de a füleimbe csengenek a refrén sorai: „Ahol vágy van, ott láng is keletkezik, ahol láng van ott valakinek égnie kell, de attól, hogy valami éget, még nem kell belehalnod. Fel kell állnod és meg kell próbálnod.” Megpróbálni. Mégis mit? Közelebb kerülni hozzá, miközben még a telefonszáma sincs meg, miközben azt sem tudom, ő hogyan értékeli ezt az egészet. Elkövethetném azt a hibát, hogy elbizakodottá tesz az, hogy egy egész délelőttöt levelezett velem. Hány ilyet látok? Azt az elutasítást nem tűrő magabiztosságot. Fiúk, férfiak elhiszik azt, hogy egy csajt már hanyatt tudnak dönteni, mert éppen beszélgetnek velük, mert esetleg rájuk mosolyognak, mert kedvesek, mert nem mondják meg azonnal, hogy nem is tetszel, menj már odébb. Ugyan már! Danikának bejött, ott a vonzalom tényleg kölcsönös volt, de azért ez nem ilyen hasra ütésszerűen működik, ő már tényleg szinte biztosra ment. Most nekiállhatnék keresni azt a mondatot, de se időm, se kedvem hozzá. Igen azt mondtam, nem adom fel, megint hazudtam, de ahhoz újból át kéne bogarásznom a sorait, akkor újra előidézem az arcát, akkor nem tudok szabadulni tőle. És ebben a pillanatban éppen azon vagyok, hogy ne legyek a személye foglya, hogy ne képzelődjek hasztalanul, hogy ne gondoljam azt, hogy esélyem lehet nála. Szeretnék most egyszerű lenni, mint a faék, azt gondolni, hogy ez olyan, mint a karikacsapás, összejöttök, keféltek, mint a nyulak, kapcsolatban vagytok, ahol az a legbonyolultabb kérdés, hogy ki hova teszi a fogkeféjét. Persze úgy tenni, mintha közben nem lennének vágyak, nem lennének lángok és nem égnél meg rendesen, hogy aztán újra felállj a talajról, és megint elkezdd elölről az egészet. Jobb lett volna békén hagyni, nem kellett volna folyamatosan válaszolgatni. Micsoda kusza gondolatsor, micsoda összevisszaság. Abba kell hagynom. Ez már megint olyan, mint egy agyi erekció, nem már rosszabb annál, túllépett azon, ez már majdhogynem agyi maszturbálás. Elnyomom a cigit, kikapcsolom a zenét, beviszem a hangfalat, a boros üveget, a poharat és kiürítem a hamutartót.

Össze kell szednem magam, lassan indulnom kell, várnak a „barátaim”. Nincsenek jó érzéseim, András titokzatos és fondorlatos volt, furcsán grimaszolt, bizalmaskodott és szigorúból viszonylag könnyedén változott emberarcúvá. Ha nem ismerném, akkor is tudnám, hogy tervei vannak, biztos vagyok benne, hogy már felépítette mit akar beadni nekem, mivel akar megpuhítani, mivel akarja elérni, hogy ezeknek a részévé váljak. Kis értéktelen, magasabb érdekek által vezérelt figura lennék egy nagy sakkjátszmában, a nagy terv jelentéktelen porszeme. Megint magamra ölthetek egy álarcot, megint eljátszhatok egy szerepet, a főnök simulékony beosztottját, aki most nem is hívhatja őt főnöknek. Ismét az elvárások, ismét az alkalmazkodás és mindezek mellett arra lesz szükség, hogy laza legyek, hogy behízelgő, ugyanakkor céltudatos ember benyomását keltsem, hogy ne ijedjek meg a saját árnyékomtól. Az ő kedvükre teszek, bazseválok nekik, mint egy cigányprímás és közben egy percre sem dobhatom el a maszkomat, végig magamon kell, hogy tartsam. Hányszor állok még szemben a tükörrel azért, hogy jó hegyesen szemen köpjem magam? A délelőttben azt élveztem a legjobban, hogy ott tényleg nem játszottam semmit, ott tényleg nem bújtam semmi mögé, ott tényleg egy kicsit magam lehettem és nem hazudoztam folyton-folyvást. Jó talán túlságosan kinyíltam, talán kicsit sok voltam, de miért vagyok biztos benne, hogy nem élnek vissza vele? Hogy akinek elmondtam, az képes megőrizni a titkaimat. A bizalom köre, a beavatott és megint Diána! El kell terelnem róla a gondolataimat, ma estére mindenképpen. Egy óra múlva hallgathatok, feszenghetek és még véletlenül sem mondhatok semmit, nem szólhatom el magam. Vissza a valóság hazugságokkal kikövezett útjára.

A Westend előtt toporgok, háromnegyed hét van, naná, hogy rágyújtok még egy cigire. Előkaptam egy szürkés zakót és egy fehér inget, meg a legjobb farmeremet, mégse tűnjek mellettük suszterinasnak. A parfümöm még mindig Paco, a szememben még mindig Visine, mintha két napja ugyanazt az életet élném, talán csak annyi kiszállást engedélyeztem magamnak, amit a délutáni suszókálás és az azt követő szieszta jelentettek. Lehet, hogy kötelezővé kéne tenni. Lehet, hogy tényleg az olaszok csinálják jól, akik minden nyáron délben becsukják a boltot és hazamennek aludni, még ha fekete gyerekek potyognak az égből, akkor is. Ebből nem engednek, viszont sokkal kipihentebbek és kevésbé veszik magukra ettől a világ összes gondját, baját. Mit tőrödnek ők a gazdasággal, a recesszióval, majd megoldják a politikusok, azért választották meg őket, azért ülnek ott hatalmas pénzekért a fejük felett, hogy gondolkodjanak helyettük. A felelősségteljes politikusok. Mint a mesében. Mint Abszurdisztánban.

Nagyon kevés szebb dolgot tudok a lemenő napnál. Amikor élénk sárgából, narancs színűre vált a korongja, ahogy a sugarai már nem perzselnek, csak megvilágítják a kezed. Jó lenne ezt az erkélyről nézni és még mindig valami zenét hallgatni és eperbort inni, na jó inkább valami fehér szárazat, valami könnyűt, mondjuk olaszrizlinget és közben olvasni vagy csak bámulni ki a fejemből. Talán a járásomon éreztem leginkább az alkoholt, idefelé gyalog jöttem, nem vagyok messze, kellett a séta, olyan könnyedén mentem, kissé girbe-gurbán, nem mint egy részeg, csak úgy mint aki spicces, mint aki előkészítette már magát estére. A plázában emberáradat. Mi van itt? Biztos akciók, vagy szimplán péntek. A falka többsége csak a kirakatokat nézi; látványturisták, az üzletekben az eladókon kívül senki. Azok trécselnek, vagy a szemükkel próbálják becsalogatni a potenciálisnak vélt áldozatokat, legtöbbször eredmény nélkül. Ahol öles betűkkel hirdetik a leárazásokat, ott már kicsit tapossák egymást. Háromszázezer helyett csak nyolcvanezerért vesznek cipőt, vagy táskát, vagy öltönyt. Nem a négymillió szegényre szabták az árakat, még így sem. Megnézem a könyvesboltot szerencsére az valóban tele van nézelődőkkel és vásárlókkal. Ilyenkor azért kicsit megnyugszom. Talán érdekli még az embereket a kultúra, a könyv, az érték. Valahol olvastam, hogy egy ország tudománya, egy ország jövője mit sem ér költészet és irodalom nélkül. Nagyon szeretnék hinni ebben és amikor sorban állok egy könyvesboltban, akkor némi giccses elfogódottsággal gondolok arra, hogy mások is hisznek ebben. Néha egészen fiatalok is. Annyi időm nincs, hogy bemenjek, annál is inkább, mert akkor zárásig valószínűleg benn maradnék. Már a könyvek illatától szagot fogok és jojózik a szemem. És akkor persze azt sem állnám meg, hogy legalább egyet ne vegyek. Az étkezdéknél bezzeg tömött sorok. Nemcsak magyar sajátosság, inkább emberi szükséglet, hogy a nap bármely szakában képesek vagyunk zabálni. Na jó talán nyitáskor még van egy talpalatnyi hely, de tizenegykor már telítődnek az asztalok. Steve Carell mondta a Foxcatcher című filmben, hogy a lovak haszontalan állatok, csak esznek meg szarnak, na amikor ezen a részen járok és elmegyek a sorok előtt, ez mindig beugrik, anélkül, hogy a budikat tanulmányoznám ebből a szempontból. Na jó ideje lesz felmennem a másodikra, mindjárt hét, szokás szerint pontos akarok lenni.