A Kötéltánc az egyik ékes bizonyítéka annak, hogy Hollywood környékén kiszikkadtak az agyak és leálltak az eredeti ötleteken morfondírozó fogaskerekek. Philippe Petit 1974-ben fogott egy jó erős drótkötelet, kifeszítette az akkor még befejezés előtt álló World Trade Center két ikertornya között és úgy sétált át rajta többször is, mintha nem is több mint négyszáz méterrel a földfelszín fölött csinálná az egyensúlyozást, hanem két fa között a Central Parkban. James Marsh (A mindenség elmélete) 2008-ban készített egy dokumentumfilmet a nem mindennapi produkcióról Ember a magasban címmel, amelyben szemcsés, fekete-fehér felvételekkel, Petit-vel és régi bűntársaival készült interjúk segítségével rekonstruálja az előkészületeket és magát a mutatványt. A megvalósítást Oscarral honorálták, Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe trilógia, Forrest Gump, Kényszerleszállás) viszont úgy gondolta, hogy ha már van CGI, meg léteznek olyan eszközök, amelyekkel elő lehet állítani hitelesen a vizuális csodát, illene még egy bőrt lehúzni az egyébként már meglehetősen nyúzott báránykáról. Nem kellett volna, ez már így végképp megdöglött.

A filmet övező reklámkampány aduásza az volt, amikor egy újságíró a New York Filmfesztivál keretében történt vetítés után arról tudósított a Twitteren, hogy egyes nézők versenyt hányva küzdenek az életben maradásért a mozi egyik klozetjében. Zemeckis pedig még erre is tromfolni próbált azzal a nyilatkozatával, amelyben kifejtette, hogy minden nézőből elő akarja hozni a benne mélyen rejtőző tériszonyt. Tény, hogy a Kötéltáncban van egy olyan húsz perc, amikor valószínűleg mindenki - még az is, aki egyébként nem irtózik a magasságtól -, örül majd, hogy szék van a segge alatt. Szó szerint szédületes, impozáns látványvilágban lehet részünk, a kamera pörög-forog, több beállításból, szemszögből körbejárja a főhőst alakító Joseph Gordon-Levittet. Megmutatja alulról, felülről, oldalról, a csúcspontot pedig valószínűleg akkor érjük el, amikor Petit leghátborzongatóbb tettét utánozva Levitt lefekszik a kötélre. A mellettem ülő néző röviden, de velősen összegezte a látottakat, amikor döbbenetéből ocsúdva, imígyen szisszent fel: „Ez nem normális!”

Dariusz Wolski kamerája tehát lélegzetelállító képsorokat rögzít, a tenyerek izzadnak, a szemek kigúvadnak, a lehetetlennek tűnő álom beteljesülése és ezáltal a képzeleten túli magasság legyűrése egy pillanat alatt kézzelfoghatóvá, átélhetővé válik. Oké a film utolsó harmadát kipipálhatjuk, de mi történik addig, amíg idáig elérkezünk? A nagy büdös semmi. Zemeckis időhúzásra játszik, nem bíbelődik a karakterekkel, motivációkkal, lélektani összefüggésekkel, arra bazírozik, hogy a látvány, a mindent elsöprő kötéltánc majd elviszi a hátán az egész mizériát. Ahogy azt Móricka elképzeli. Az még rendben van, hogy Levitt kommentárjával indítunk, akkor viszont már szaporán pislogunk, amikor a direktor hirtelen fekete-fehérre vált, amiben bizonyos tárgyaknak mégis színeket kölcsönöz. Mi van, eltévedtünk és Sin Cityben járunk? Mi ez a felesleges művészieskedés? És legfőképpen mit akar ez jelenteni, vagy mit akar jelképezni, amikor abban a pillanatban, hogy a fogorvosi váróban Petit megpillantja a tornyokat, már ismét teljes pompájában élvezhetjük a színeket? Megmagyarázhatatlan hatásvadászat.

Ráfoghatnánk, hogy rövidzárlat, de ami azután következik az már nem is hatásvadász, hanem dögunalmas és felettébb vázlatos. Megkezdődnek a nagy mutatvány előkészületei, amit itt hat évről egy évre rövidítenek. Ezzel semmi baj nem lenne, ha kapnánk valami érdekfeszítőt, amitől éreznénk némi izgalmat, feszültséget a levegőben, de erről szó sincs. Petit megismeri Annie-t, körülbelül két perc alatt szerelembe esnek egy pohár bor és egy kis romantikusnak tetsző gyertyafény mellett. Érzelmek ennyivel elintézve, fordulatok kizárva, udvarlás, kölcsönös szimpátia meg még inkább, ez van megírva és kész. Zemeckis és Christopher Browne a két forgatókönyvíró még odacsapnak hozzájuk egy mentornak nevezett kiöregedett cirkuszi bohócot. A direktor valószínűleg térden állva könyörgött Ben Kingsley-nek, hogy vállalja el a szerepet. Kár volt rábólintania, a nagy múltú színész, az egykori Gandhi ugyanis egyebet sem csinál, csak duzzog és játssza a sértődöttet, mindezt cirka tíz perc erejéig, ennyi jutott neki osztályrészül a show-ból. Kerítenek a semmiből egy fotóst is, aki a technikai kivitelezésben is segédkezet nyújt, csinálnak egy próbát a Notre Dame-on, aztán átrepülnek egy óceánt és New York-ban kezdődik minden elölről.

Robert Zemeckis fejében talán többször megfoganhatott az a kérdés, hogy mit lehet ebből még kihozni, de a válaszig hosszas tipródások árán sem jutott el. Petit karakterét például abszolút békén hagyja, szimpla őrültnek állítja be, Levittnek állandóan villog a kék szeme és már csak egy kényszerzubbony, meg egy rácsos szoba hiányzik a bolondok házához. De ez a fickó az álmaiért küzd, az önmegvalósítás végső fázisába tart, ezért is végzetes hiba ennyivel elintézni őt, ide kellettek volna a színek, az árnyalatok, nem ártott volna egy komplexebb kép arról az emberről, aki végigsétált egy kötélen a két torony között. És ez még akkor is elfért volna, ha az egész parádé úgy bűzlik az értelmetlenségtől, mint a hegymászás, sőt lehet, hogy ezért lett volna érdemes finomabb vonásokat adni ennek a meglehetősen egysíkú, felületesnek ható személyiségrajznak. A mellékszereplők még inkább körön kívül kerültek. A csapatban például van egy mariskás gyerek, akinek még egy-két poént is köszönhetünk, na ő félelmében és feltehetően a fű hatása alatt eliszkol már az utolsó nap legelején. A direktor így szabadul meg mindentől, ami a számítógépes trükkök kibontakozását, csodáját, vagy ezek fényét háttérbe szoríthatná.

Instrukciók hiányában Joseph Gordon-Levitt látványosan nem tud mit kezdeni a figurával. Igyekszik egy markáns arcélt párosítani a valós Petit karakteréhez, de leginkább csak a hibbant személyiségjegyek elsajátításában jeleskedik, a többi jelenetben pedig feltűnően alibizik vagy megúszásra játszik. A tüneményes és gyönyörű Charlotte Le Bon (Annie) miatt vérzik a szívem. Egyrészt borzasztóan mostohán bántak a női szereplővel, egyfajta szurkolói, nézői szintre kárhoztatva őt, másrészt érződik, hogy ebben a színésznőben sok lehetőség lakozik, ami az előbbi tényező miatt kiaknázatlan marad. Nem tehet róla, hogy csak a szépsége és a bája okán emlékezhetünk rá jó szívvel.

A Kötéltánc egy hosszan variált Daedalon reklám. A finálétól ugyan leesik az állunk, de addig annyira unatkozunk, hogy az a csoda, ha ébren kitartunk a varázslatig. Fájdalmas és lehangoló, hogy Robert Zemeckistől mindössze ennyire futotta, annál is inkább, mert még mindig többre tartjuk őt egy vizuális kisiparosnál. A rendező a könnyebbik utat választotta, a látvány ugyan felszínen tartja a filmjét, de a mélyben kong az ürességtől. Lelke rajta.

5/10