Gyertyafényes asztal várt kettőnket. Imádtam ezt a helyet. Régimódi kávéházi hangulata volt, ami iránt mindig sóvárogtam, de úgy igazán soha nem tapasztaltam meg. Az életkoromból adódóan csak filmeken láttam. Mindig udvarias és előzékeny volt a kiszolgálás, ízletesek voltak az ételek és minőségiek az italok, szóval ár-érték arányban verdeste a magasabb csúcsokat. Amikor legutóbb itt jártam, azt határoztam el, hogyha egyszer komolyabb érzéseket kezdek táplálni egy lány irányában, kizárólag ide hozom, ezt akarom megmutatni neki, ha pedig már ismeri, annál jobb, mert tudni fogja, hogy ugyan nem a New York kávéházba viszem, de nem is valami lerobbant putriba a város szélén. Ha kávézóban, vagy étteremben gondolkoztam, akkor nekem ez jelentette az ideálisat, amilyet elképzeltem. Nem túl hivalkodó, ugyanakkor ízléses, elegáns és polgári, habár a polgári szóval vigyázni kell, az ma már távol esik a számomra etalonként kezelt Márai-féle szellemiségtől és eszmeiségtől. Diána száraz fehér bort kért, én pedig szokásomat nem megtagadva egy whisky-kólát. Egyikünk sem gondolt akkor az evésre, de azért kértünk egy étlapot, hátha műsorváltozás lép életbe.

- Mielőtt válaszolnék a félben hagyott kérdésedre, hadd előzzelek meg azzal, hogy miért pont ezt a filmet választottad? – vágott elébem Diána

- Ez bennem is felvetődött, miközben néztük, voltak kételyeim, hogy habár én nagyon szeretem, neked ez mennyire jön be. Kétségtelenül másfajta szórakozást kínál, mint a mai tucatfilmek. Lehet, hogy pont azért választottam, mert tartalmas és jelentős mozi és mert örök aktualitásokat hordoz magában. De lehet, hogy sok volt neked.

- Ne mentegetőzz, elfelejtetted, hogy voltam én bölcsész közegben és szeretem a filmeket, de Fellini eddig valahogy kimaradt az életemből.

- Legalább megmutattam neked és örülnék, ha azért mondanál arról pár szót, hogy tetszett, mert még nem oszlattad el a kételyeimet.

- Nem volt rossz, bár valóban kicsit töménynek és soknak éreztem néha, időnként vontatott volt, viszont jól visszaadta azt a világot, amiben most élünk. És ahhoz képest, hogy nem ma készült, ez nagy eredmény. Ez a film túlélte a saját korát, ezt nagyon kevés műről lehet elmondani, úgyhogy a maga nemében kuriózum és persze klasszikus, bár ezt a szót elcsépeltnek tartom. Nem mindig válogatjuk meg, hogy mire mondjuk, maradjunk annyiban, hogy értékes darab.

Diána úgy beszélt, ahogy írt, értelmesen, választékosan kifejezve magát, összeszedetten, de ez nem okozott meglepetést, mint ahogy az sem, hogy nem teljesen értünk egyet, sőt inkább ezt vártam.

- Azt szeretem ebben a filmben, hogy lerántja a leplet az általunk csillogónak képzelt világról, amely úgy felmagasztalja az értéktelenséget, az ürességet, miközben nem veszi észre, nem díjazza és nem ismeri el a tehetséget, a szorgalmat, a kitartást. Egy hamis, művies világot állít piedesztálra, közben figyelemre sem méltatja, sőt egyenesen kerüli az értéket. És akkor mi van ma, ugyanez pepitában. Egy csomó celeb, valóságshow hős, - akiknek ha azt mondod művészet, akkor megkérdezik, hogy azt eszik, vagy esetleg isszák – szerepel mindenütt, elárasztják a tévéket, az újságokat, öntik ránk a bulvárt és az ezzel járó értéktelenséget. És hol vannak megbecsülve a színészek, az írók, a költők, zenészek, akik valóban letesznek valamilyen teljesítményt az asztalra. Őket szinte senki sem ismeri. Szólj rám, ha sok vagyok, ha erről beszélek, elég gyakran terjengős leszek.

- Azonnal leintelek, ha úgy érzem, hogy sok vagy, habár az én nevem kuss, tudod te adtad, úgyhogy hallgatlak - mondta és jelzésképpen kacsintott.

- Csak azt tölt el némi értetlenséggel, vagy inkább azt mondom, hogy azért vagyok szomorú, mert annyi jó színészünk van például, akik a színházakon kívül nem tudják igazán hol megmutatni azt, hogy mit tudnak, pedig igazán tehetségesek, de senki nem ismeri őket, azt se tudják kicsodák. Azokat a magyar filmeket, amelyikben ott vannak, egy-két mazochistán kívül, akik még hisznek a feltámadásban, megint csak senki nem nézi. Vagy ott vannak az írók, költők. Némelyikük nem hiszem, hogy kevésbé jó lenne, mint Ady, vagy Radnóti, na jó lehet, hogy csak megközelítik őket, mert ők tényleg zsenik voltak, de mégse hallunk felőlük, mert nincs közönségük, mert nincs megjelenési felületük mert ha kijön egy új könyvük az visszhangtalan marad, arra senki sem kapja fel a fejét. Arról viszont egy egész ország beszél, az újságok címlapon hozzák, hogy ki nyerte meg tegnap a sokadik, nem igazán nagy téttel bíró tehetségkutatót, ahol egyfolytában termelik a hakni sztárokat, akik később majd azon versenyeznek, hogy melyikük lépjen fel a következő falunapon Biharnagybajomban. Úgy érzem egy kicsit elfelejtünk priorálni és elfelejtjük azokat az értékeket, amelyikre nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk.

Tudtam, hogy túllőttem a célon, sokat beszéltem, de valahogy kijött belőlem egy szuszra ez a gondolattömeg és Diána olyan jó hallgatóságnak bizonyult, hogy nem voltam képes befejezni a monológomat.

- Ádám, még ha sok mindenben osztom is a véleményedet, azt azért nem árt elfogadnod, hogy ez a világ, amelyben te és én élünk másfelé pozícionálja magát. Itt azok az értékek játsszák a főszerepet, amelyeknek te nem akarsz fontosabb jelentőséget tulajdonítani. Különben is már lassan eltűnik a televízió, olyannyira, hogy az én ismerőseim kilencven százaléka már a neten nézi a műsorokat, sorozatokat tölt le és gépeken intézi a mindennapos teendőit. Errefelé haladunk, ez a jövő. Bulvárosodunk, mert annyira nincs időnk olvasni, elmerülni valamiben, inkább csak kikapcsolódásra vágyunk, felületes szórakoztatásra. Az én anyukám is megnézi a tehetségkutatókat, lehet, hogy unja, de arra a másfél órára nem vágyik nehezebb súlyú mondanivalókra. Szerintem ezt tudomásul kell venni, még ha nem értesz vele egyet, akkor is. Tényleg régimódi vagy egy kicsit.

- Értékelem, hogy nem akarsz megbántani, de nem kicsit vagyok régimódi, hanem nagyon.

- És az is eszembe jutott bocs, hogy közbevágok, hogy egy színházjegyet, egy mozijegyet, vagy egyéb más kulturális programot nem mindenki képes megfizetni. Egyszerűen nem jutnak el, mert nincs rá pénzük, olyannyira takarékoskodniuk kell. Inkább elfelejtik ezeket, csak jusson kajára, innivalóra és az alapvető szükségletekre. Tőlük akarod elvenni a televízió adta szórakozásukat, azokat a celebeket, akik legalább kikapcsolják őket, akik elfelejttetik velük a mindennapos gondjaikat?

- Nem, persze, hogy nem, de ez azzal is összefügg, hogy nagyon centralizált ez az ország, ahol a fővároson kívül szinte nem is létezik más város. Talán az egyetemi központokban, Győrött, Pécsett, Szegeden, Debrecenben van még egy kis mozgás, ott az ifjúság még éledezik, de máshol, vidéken este nyolc körül már senkit nem látsz az utcákon, kiürül minden, olyan az egész, mintha egy temetőben járnál, síri csend honol az egész városban. Ezért ha valaki valamit el akar érni, munkát, karriert az ide vagy külföldre megy, de szerintem ez sem tartható állapot. Egyébként az én anyukám is megnézi ezeket a műsorokat és nem is tudom elítélni ezért, mit csináljon, egész nap gürizik, unokázik, rendbe tartja a családi házat, mos, főz, takarít, tényleg vágyik a kikapcsolódásra, ezek meg kétségtelenül betöltik ezt a szerepüket. Egy színházi előadás levetítése már nem korszerű, senki nem veszi a fáradtságot, hogy két órára esetleg gondolkodva szórakozzon.

- A vidéki életről nem nagyon tudok mit mondani, tősgyökeres pesti vagyok, rokonaim sem élnek ott, úgyhogy valamennyire be vagyok zárkózva ide. Te hova valósi vagy?

- Mezőberényben születtem, Békéscsabától nem messze egy kisvárosban. Az egyetem miatt jöttem ide és egyelőre itt ragadtam, de ha hazamegyek, az jól tud esni a lelkemnek, megpihenek és levetem ezt a mindennapos rohanást, zajt, bűzt, ami itt van. Ettől függetlenül szeretem Pestet, mert sokat tud adni, főként kulturális szempontból. De neked gondolom ez nem sok újdonságot jelent. Te szeretsz itt élni?

- Tudod, én ezt nagyon megszoktam. Van, amikor persze undorodom az egésztől, de összességében szeretem a sokszínűségét, a szépségét, de ki nem állhatom például a tömeget és a bunkó embereket, akik azokat a szavakat, hogy türelem, vagy szolidaritás még hírből sem ismerik. De ez minden nagy európai fővárosban így van talán. Mindenesetre azt el nem tudnám képzelni, hogy máshol éljek.

- Van olyan ismerősöd, aki külföldön él?  

- Két gyerekkori ismerősöm ment ki, az egyik Angliába, a másik Németországba.

- És hogy élnek ott, szeretik, egyáltalán haza akarnak jönni valamikor, vagy olyan életet alakítottak ki maguknak, hogy eszük ágában sincs visszajönni ide?

- Az az ismerősöm, aki Angliába ment a barátjával együtt London mellett lakik egy kis faluban, de Londonban egy szállodában dolgoznak mindketten. Alulról kezdték, de már felküzdötték magukat, jól keresnek, most fog megszületni a gyerekük és kizárt, hogy visszajönnek. Jól érzik magukat, beilleszkedtek és még arra is van elég a pénzük, hogy a szülőket kiutaztassák, ha látni akarják őket. Aki Németországba ment, az orvosként helyezkedett el, rezidens, de egészen mások a körülmények, mint itthon. Nem mondja, hogy egyszerű volt, de már beilleszkedett ő is és mivel a fizetése sem rossz, elég sokat tud félretenni. Ő még gondolkozik, barátja egyelőre nincs, lehetséges, hogy elkapja a honvágy és visszajön, bár amikor beszélünk az itthoni dolgokról, meg hallja a híreket, azt mondja, hogy eléggé elmegy a kedve a hazajöveteltől. Neked van kinn barátod, vagy ismerősöd?

- Egy barátom van Dublinban. Neki egész jó állása volt itthon is, de aztán megpályázott egy helyet kinn, megkapta, elvette a barátnőjét feleségül, mert az úgy kedvezőbb, felmondták az albérletet és kimentek. Most már a feleségének is van állása, egy egész jó lakásban élnek, elég sokat utazik és azt gondolom, hogy egyelőre semmiképpen nem jön haza. Azt mondta talán később, ha eleget tud félretenni. De nem is baj ez, azt gondolom, hogy ma már mindenki ott boldogul, ahol tud, jó lenne azért ha maradnánk itthon is, viszont ha valaki úgy látja, hogy külföldön jobban meg tudja valósítani önmagát, a céljait, akkor menjen, legfeljebb majd valamikor visszajön.

- Az a baj, hogy nem jönnek vissza, de legalább az itthoniakkal tudják tartani a kapcsolatot a fejlett technikának köszönhetően és megvan az összekötő kapocs, régen még ez sem volt.

Mindketten egyszerre nyúltunk a poharunkhoz és kortyoltunk egyet az italunkból, nagyon belelendültünk. Mindig azt gondoltam, hogy az a jó beszélgetés, amikor megszűnik körülötted minden, tér és idő és csak a másikra összpontosítasz, olyanformán, hogy lesed a szavait, kérdezel, válaszolsz, egyszóval elmélyedsz a partneredben. Az érzéseiben, az érzelmeiben, a gondolataiban. Közelítettünk ehhez az állapothoz. Diána ezután beszélt a családjáról, az édesapja sebész, az édesanyja tanár, értelmiségi családból jött. A nővére pszichológus, ő meg közgazdász elég vegyes felhozatal, minden témára akad valaki a famíliában. Elmondta, hogy elég nagy viták szoktak lenni otthon, lévén, hogy mindenki felhatalmazva érzi magát, hogy a másik által tanult dolgokban is véleményt formáljon.

- A nagybátyám azt szokta mondani, hogy a pedagógus egy külön állatfaj – mondtam kicsit meggondolatlanul, de nem tudtam féken tartani a nyelvemet, pedig még alig ittam akkor.

- Csókoltatom a nagybátyádat, így látatlanban is. Valószínűleg nem ismeri az anyámat, akkor nem mondana ilyet valószínűleg. Anyám ugyanis meglehetősen szabadelvű nézeteket képvisel a szakmájában, nem az a vaskalapos szakbarbár. De azért ezt megjegyeztem. Még hogy a pedagógus egy külön állatfaj.

Szerencsére szórakoztatta őt a kicsúszott elszólásom, az este folyamán többször idézgette és mindig jót mosolygott rajta, nem vette a szívére, nem hőkölt meg tőle, inkább kivágta magát és jó kislányhoz méltón, megvédte az édesanyját.

- Meg sem fordult a fejedben, hogy orvos legyél, mint az édesapád?

- Dehogy, ne viccelj, beleborzongok még a gondolatba is, bár apám titkon bízott benne, hogy valamelyikünk tovább viszi a hivatását, de aztán lemondott róla. Láttam mennyi ideggel jár, kiskorunkban alig volt velünk, életek múlnak rajta, olyan felelősség van a vállán, amit én nem akarok magamnak. Elég egy orvos a családban.

Aztán persze én sem úsztam meg, beszéltem a szüleimről, elmondtam, hogy apám épületasztalos volt, később vállalkozó lett, bútoreladással foglalkozott, míg végül abbahagyta, vagy abba hagyatták vele, mert olyan körülményeket teremtettek, hogy jelentős bukás nélkül képtelenség lett volna kiszállni belőle, most nyugdíjas. Anyám mérlegképes könyvelőit végzett, majd egy kis kitérő után faternak segített, amíg be nem adta az ipart és csakúgy, mint apám, ő is nyugdíjas. Van egy húgom, aki pénzügy-számvitel szakon szerzett diplomát, aztán hozzáment a sógoromhoz, miután tíz évig együtt jártak és született két gyerekük.

- Hány éve vannak összesen együtt a húgodék? – ez megragadt Diánában.

- Azt hiszem olyan tizenhét lehet – válaszoltam nyeglén.

- Úristen az gombócból is sok. Hogy bírták, soha nem volt semmilyen kísértés? – hüledezett továbbra is.

- Egyszer szakítottak egy pár hónapra, úgy a fele környékén, a sógorom el is pakolt a húgomtól. Nem sokat tudok róla, nem voltam akkor gyakran otthon, nekem is éppen barátnőm volt, aztán nem bírták egymás nélkül, újra összejöttek. Most meg már ott van a két gyerek, tulajdonképpen elvannak, nem tudom, hogy végig bírják –e, de az biztos, hogy ilyen kapcsolat nincs több a környezetemben. Persze ott is vannak viták és ellentétek, eléggé más embereknek tűnnek nekem, de a két gyerek már elég erős összetartó erő lehet köztük.

- Ilyet mostanság nem hallottam, de nagyon elismerésre méltó, hogy kitartottak egymás mellett.

- Ők egy kisvárosban élnek Diána, kevesebb a kísértés, most már dolgoznak, gyereket nevelnek, nem biztos, hogy minden egyes nap a kapcsolatukon rágódnak, inkább megpróbálják működtetni.  Te hogy jössz ki a szüleiddel, nővérednek van valakije?

- Ha azt mondanám nincs, megkörnyékeznéd? – erre mindketten elröhögtük magunkat.

- Pszichológus. Nehéz eset lehet, de ha megmutatod és bejön, akkor futok egy kört. Így megfelel?

- Nem fogom bemutatni! - mondta és vigyorgott. – Egyébként is ki kell, hogy ábrándítsalak, már menyasszony, jövő nyáron lesz a lagzijuk Tamással, a vőlegényével. Ő is pszichológus. Gondolhatod, mi folyik ezeknél, ha kettesben vannak? Kianalizálják egymást a fejük búbjától a lábuk ujjáig. Néha amikor ízelítőt adnak belőle otthon közös ebédeknél, sikítozva menekülök, de kedvelem őket és a nővéremet is szeretem, habár régebben bizalmasabb viszonyban voltunk, most már mindketten éljük a magunk életét. Anyámmal nagyon jó kapcsolatban vagyok, mindent megbeszélek vele és mivel nagyon okos érvei és tanácsai vannak, gyakran hallgatok rá. Apám más eset, ő elég keményfejű, konok és makacs, hajlamos csak a saját igazát hajtogatni, ezért vele néha elég kemény összezörrenéseink vannak, amik után végül is békét kötünk és egy időre elássuk a csatabárdot. Apám keményebb dió.

Aztán egy kicsit elhallgattunk, de csak éppen annyira, hogy összenézzünk, hogy egy pillanatra belefeledkezzünk egymás arcába. Nem szerelmes pillantás volt ez, inkább csak olyan kutakodó. Vajon merre felé tartunk mi? Azt hiszem valami ilyesmi lehetett a szemében.

- És miért pont közgáz? – kérdeztem hirtelen

- És neked miért pont jog? – kérdezett vissza.

- Nem akarok versenyezni, de én kérdeztem először.

- Nem akarsz, de versenyzel! – nevetett, de folytatta – Elég jó voltam matekból és általában a reáltárgyakból és kellett valami értékesebb diploma, hát ezért. Nem rajongom érte, ha erre akartál rákérdezni és nem vagyok elájulva attól, hogy elvégeztem.

- Én megbuktam matematikából érettségin – szúrtam közbe tárgyilagosan.

- Mi? Ez most komoly? – és közben csak kibuggyant belőle a nevetés.

- Úgy nézek ki, mint aki viccel?

Diána nem válaszolt csak nevetett és intett a kezével, hogy nem, most már biztos benne, hogy nem akartam megvezetni őt, tényleg elhasaltam a felnőtté válás első komoly megmérettetésén.

- Persze szóban sikerült abszolválnom a vizsgát, átsegítettek, hogy ne maradjak a nyakukon – folytattam, de már én is mosolyogtam.

- Akkor így világos, hogy miért a jog. Oda nem kellett matek, ugye?

- Valóban nem, jók az értesüléseid. Tulajdonképpen volt benne egy kis szülői nyomás, engem nem igazán érdekelt, de mivel nem vettek fel elsőre a színművészetire, ahová aztán nem próbálkoztam többet, muszáj volt engednem az elvárásoknak. És végül is a jogi sem olyan rossz diploma.

- Te ilyen elvetélt művész lélek vagy! Akkor ezért beszélsz annyit a színházról és ezért érdekel annyira az a világ. Megfejtelek én téged hamarosan – mondta Diána és a végén elhúzta a száját.

- Csak azért, mert hagyom, hogy megfejts! – és én is grimaszoltam egyet.

- Megbántad, hogy ezt választottad?

- Azt hiszem igen, szívósabbnak, kitartóbbnak kellett volna lennem, mert az, amit tanultam még mindig nem érdekel. Sőt egyenesen utálom, viszont elnézem ma a Katona, vagy az Örkény színészeit, meg azt, amit egyes előadásokon nyújtanak és azon gondolkozom, hogy én lehet, hogy ilyen teljesítményre sohasem lettem volna képes. Kamaszkoromban még talán volt némi affinitásom hozzá, de mára már kiveszett belőlem. Neked nem volt valaha valamilyen álmod azzal kapcsolatban, hogy mivel szeretnél foglalkozni?

- Álmodoztam persze, de nem akartam például színésznő lenni, annál én szemérmesebb vagyok!

- Nem mindig érződik! – szúrtam közbe, persze Diána válaszul megbökte a kezemet és majdnem kinyújtotta rám a nyelvét, de aztán visszafogta magát.

- Szóval gyerekekkel lett volna kedvem foglalkozni, de mikor ezt előadtam otthon, apámat majdnem elvitte az agyérgörcs, hogy eszembe ne jusson, aztán majd koldulhatok ételért, valamelyik ingyenes kajaosztásnál, mert felkopik az állam. Szerettem rajzolni és talán tudtam is, de apámat itt meg a gutaütés kergette. Röplabdáztam egy ideig a Vasasban, de volt egy sérülésem, aztán annyira megijedtem, hogy abbahagytam. Így aztán kiegyeztünk a közgázban, de nekem sem ez az álmaim netovábbja. Talán a rajz lenne, vagy a festészet, azt mondták középiskolában, hogy van hozzá tehetségem, de most már csak akkor rajzolok, ha van rá időm.

- Mikor hívsz meg a kiállításodra? – kérdeztem, de visszafogtam magam, mert villant az a kék szeme és kissé megijedtem tőle.

- Csak az asztalfióknak készülnek és megmutatom azoknak is, akik arra érdemesek.

- Mikor nézhetem meg őket? – provokáltam, éreztem, hogy visszaszúr, nem tudta tartóztatni magát.

- Nem figyeltél, azt mondtam, hogy az arra érdemeseknek. Úgy gondolod, hogy az vagy?

- Nyugodtan kijelenthetem, hogy igen – mondtam játszi könnyedséggel.

- Innen lehet nagyot koppanni. Majd meglátjuk, még átgondolom – és nevetett.

- Akkor úgy gondolod, hogy mi még nem vagyunk a helyünkön? – kérdeztem tőle egy kis hatásszünet után.

- Én még nem érzem, hogy ott lennék, és valószínűleg te sem, de van még időnk.

- Nekem egyre kevesebb – tettem hozzá.

- Nem vagy még olyan öreg, különben meg változtatni sosincs késő, ezt megtanulhattad volna, ahhoz már eleget éltél – volt valami vigasztaló és parancsoló a hangjában.

A mondat végén Diána megérintette a kezemet, de ahogy ránéztem, azonnal arrébb is húzta és mintha kicsi zavart is éreztem volna a tekintetében. Pedig nem volt szükség rá, de nem bíztattam arra, hogy semmiképpen ne vegye el. Tudják, lúzer vagyok és abban a pillanatban ott is az voltam.