A kocsmatúrák semmihez sem fogható hangulata kötött még a vészesen és fájón elmúló ifjúságomhoz. Ahhoz, ami sokszor már csak ilyenkor öltött testet bennem. Ez jelentette az alkohollal kéz a kézben járó akkor még felhőtlennek és szeplőtelennek képzelt gondtalanságot és szabadságot, a borgőzös gondolatokat, amik inkább tartoztak az álom világába, mint a realitásokéhoz. Azonban ez sem volt már a régi. Az egyetemi éveim alatt még lehetett ábrándozni, hogyha felnősz majd te fogod megváltani a világot. Ha lehetőséged lesz rá alkotni és építeni fogsz, ami jó esetben nemcsak a saját jövődre, hanem másokéra is befolyást gyakorolhat. Azok tarthattak akár másnap reggelig is, senki nem vont érte felelősségre, sehova nem siettél, legfeljebb nem mentél be egy aktuális előadásra, valaki a stréberek és a lelkiismeretesek közül bizonyára ott ült az első sorban és jegyzetelte a tanár legfontosabb aranyköpéseit. Szóval ráértél és nem voltak kötöttségeid, szabadon garázdálkodhattál az időddel és legfőképpen a gondolataiddal. Nem kérte azokat számon senki. Akkor annyit ihattál amennyi beléd fért, kihánytad, vagy ha nem akkor kiheverted, jobban bírta a szervezeted a strapát, egy fél nap alatt túllendültél rajta és másnap már folytathattad is tovább ott, ahol abbahagytad. Persze ez nem maradhatott így, szépen lassan és törvényszerűen átalakult a dolog. Ahogy beköszöntött a felnőtté válás egyik utolsó fázisa a munkába állás, a kocsmatúrák is megszelídültek. Először is nem voltak mindennaposak, inkább csak havonta vagy kéthavonta került rájuk sor. Aztán felcserélődött a társaság. Az egyetemi csoporttársak tovatűntek, lettek helyettük a munkatársak, vagy új barátok. Ahogy az élet hozta. Na és nem kerülhetjük el a nehezék kérdését sem. Rád rakódtak a súlyok, nem voltak már olyan gondtalanok és ábrándosak a disputák, helyükbe léptek a nyomasztó hétköznapok, az azzal járó kötelességek, az álomból visszacsöppentünk a valóságba. Már kevésbé akartuk megváltani a világot, már kevésbé jöttek elő a korábbi tervek, már kevésbé beszélgettünk célokról. Helyette maradtak a sztorik, egymás kifigurázása és a poénok. Az ivászatot sem bírtuk úgy, a másnapok, vagy az aznapok immáron elhúzódtak és jóval nehezebben tudtuk kipihenni őket. Aztán ahogy barátnők és családok lettek, sokan lemorzsolódtak és a végén már csak ketten maradtunk: Danika és én. No meg persze alkalomadtán Gábor, vagy még néhány kolléga. Amikor Danika problémázott, hogy nincs kivel mennie, akkor értettem a célzást. Amíg mindenki lelépett, mi még ragaszkodtunk az illúzióinkhoz, ahhoz, hogyha fenntartjuk ezt a fajta hóbortunkat az idő kevésbé gyorsan fog átszaladni fellettünk. Persze, hogy tévedésben voltunk, vagyunk, de mi szerettünk, szeretünk ebben a tévedésben élni, amíg egyszer rá nem eszmélünk, hogy kiöregedtünk. Vagy ilyen sosem lesz? És ez képez hidat az elmúló ifjúságunk és az óhatatlanul bekövetkező öregedésünk között?

Az általános szabály az volt ilyenkor, hogy mindegyik kocsmában csak egy pohár sört, vagy bort esetleg nagyfröccsöt olykor kis fröccsöt iszunk meg és semmivel se többet. Töményet pedig egyáltalán nem, hiszen akkor nagyon hamar taccsra vágtuk volna magunkat, ami kerülendőnek számított, ugyanis nem az volt a célunk, hogy a harmadik krimóból már csak segítséggel jöjjünk ki, vagy egy-egy helyen ott ragadjunk. Átlagosan fél óránál tovább tehát sehol sem voltunk. Persze ennek előfeltétele az volt, hogy a kocsmatúra napján jó idő legyen, a zuhogó eső, vagy a hó ilyenkor sem volt a barátunk.

Azon az október végi napon jelentősen benne voltunk a vénasszonyok nyarában. Száraz, napsütéses idő volt, lehet, hogy a bikini meg a klottgatya túlzás lett volna, viszont egy tavaszi dzseki elég komfortos volt ahhoz, hogy ne fázzál. Gábor az első reggeli ciginél meg is jegyezte, hogy „jó nap ez az ivásra Töki!”, kicsit átvariálva az Egyenesen át című film kulcsmondatát. Az elgondolás szerint négykor kezdtünk volna az Oktogon környékén és az útvonalterv alapján a Blaha irányába haladtunk volna tovább, olyan este kilencig mehet a kocsmától, kocsmáig tartó vizit, amikor is Danika csatlakozik a párosunkhoz, onnantól fogva viszont már nem nagyon mozdulunk. Az lenne az úgynevezett záróakkord. Gábor és Danika nem voltak rosszban, de nem is kedvelték egymást különösebben, amihez az is hozzájárulhatott, hogy tulajdonképpen sosem voltak puszipajtások. Ismerték egymást, hiszen volt olyan időszak, amikor egy helyen dolgoztunk mindannyian, de inkább csak távolról figyelték a másikat és olyan elmélyült beszélgetésekkel nem örvendeztették meg egymást. Elviselték a másik társaságát, ugyanakkor nem ejtettek könnyeket egymásért.

Előző nap le kellett ülnöm Diánával megbeszélni, hogy ő miképp tervezi az estéjét, tekintettel a programomra. Nem volt kifogása a túra ellen, maximum az fájt neki egy hangyányit, hogy kirekesztődik a körből, lévén, hogy a kocsmatúrát alapvetően férfiakra szabtuk és ez így kellően diszkriminatívnak hatott és valljuk be erősen az is volt. Kicsit sütkéreztünk a saját egónk körül, amikor azt képzeltük, hogy ezt a csajok nem bírják, őket nem ilyen fából faragták, holott az én környezetemben is tudtam olyan lányokról, akik fiúkat megszégyenítő módon állták a sarat. Valahogy ezt nem akartuk tudomásul venni, így maradt macsócsata a kocsmatúra. Diána azt mondta, szervez egy csajos bulit nála, aztán ha úgy alakul az este, hogy csatlakozhatna, legfeljebb eljön utánam a lányokkal együtt, ha meg nem, akkor mehetek hozzá és várni fog. Megértőnek mutatkozott, ami nem volt számomra nagy meglepetés, hiszen tényleg annak volt a híve, hogy csináljunk külön programokat is és ne bújjunk örökké egymás mögé, mozduljunk ki önállóan más társasággal is. Egyetlen kérése volt, hogy azért telefonon legyek elérhető és ne kelljen amiatt aggódni, hogy az ki van kapcsolva, vagy esetleg nem veszem fel.

Mondanom sem kell talán, hogy nem kezdtünk négykor, inkább fél öt volt az. Gábor egyszerűen nem tudott időben eljönni a munkahelyről, a lelkiismerete benn tartotta, amíg meg nem csinálta az aznapra eltervezett dolgát. Nem haragudtam miatta, az én kényes helyzetemben nem is haragudhattam miatta. Azt nem említettem pedig fontos mozzanat, hogy ilyenkor egy kiadós evéssel, úgynevezett estebéddel nyitottuk a partit. Gáborral közös vonásunk volt, hogy imádtuk a mexikói kaját, így a találkát az Arribánál indítottuk az Oktogonnál. Amikor még Gábornak nem volt tartós kapcsolata, volt egy olyan tervünk, hogy elkezdjük felfedezni más országok gasztrokultúráját, megnéztük, hogy Budapesten milyen éttermek vannak, hol, milyenek a specialitások. Már nagyjából felvázoltuk azt is, hogy a mexikói után, japánnal és malájjal fogjuk folytatni, aztán jöhetünk vissza Európába a görög, francia, angol és természetesen az olasz is sorra kerülhetett volna. Aztán Gábor becsajozott, én meg nem nagyon erőltettem, nem ragaszkodtam az ötletünk megvalósításához, így a nagy tervek ellenére a kezdeményezésünk hamvába holt. Pedig a szex után az evés a második legcsodálatosabb dolog a világon. A külső mindenhatósága azonban itt is sanyargatásra és sokszor elvakult önfegyelemre készteti az embert. Amikor elkap a forradalmárok hevülete, megnézem Marco Ferreri A nagy zabálás című filmjét. Ebben négy barát élete alkonyán elmegy egy ódon kastélyba és halálra eszi magát, amit persze összekapcsol némi szexualitással is. Ferreri nyelvet ölt az önmegtartóztatásra, a társadalmi elvárásokra és fittyet hány az örökös szabályozottságra. Szex és kaja. Most őszintén kell ennél jobb ajánlat? Külön-külön is mennyei manna, így együtt pedig az élet veleje.

Az Arribától nem messze van a Jókai utca és a Felni nevű kocsma, ami az egyik munkahelyi barátunk kedvenc helye, azt hiszem a tulajt is ismeri és mivel sűrűn ajánlgatta nekünk, itt kezdtük az aktuális menetünket. Gábor sokrétű volt. Szilárd barátomra emlékezetett ebben, és talán ezért is kerültünk szorosabb viszonyba. Minden érdekelte, széleslátókörű volt és meglehetősen olvasott, ezért percek alatt könnyű volt egy hullámhosszra kerülni vele. Akár Szilárddal. Egy-egy nagyfröccsöt rendeltünk és bemelegítés gyanánt arról kezdtünk eszmét cserélni, hogy mostanában mennyire nem tudjuk értékelni azt, ha valami jó történik velünk. Olyan könnyedén átugorjuk azt, ha meghallunk valami nekünk tetsző zenét a rádióban, vagy olvasunk egy nagyszerű írást, vagy csak heverészünk az ágyon egy kellemes film nézése közben. Elfelejtjük, mert csak arra összpontosítunk, ami miatt naponta kesergünk, ami megnyomorítja az életünket és közben nem figyelünk az apró örömökre. Gábor szerint ez az örök elégedetlenségünkből fakadt, az úgynevezett magyar mentalitásból, a nagyravágyásból, ami miatt nemcsak az ilyen boldogságcseppeket, hanem lassan egymást sem vesszük észre. Kicsit Diánára gondoltam és azzal próbáltam érvelni, hogy a világ változásai, az érzelmek háttérbe szorulása, a technika percről percre történő fejlődése erőteljesen más fajta irányba tolja a folyamatokat. Egy ridegebb, személytelenebb, érzelemmentesebb, a racionalitást és a számítást előtérbe helyező világ felé. Gábor ezen megrökönyödött és csak azt hajtogatta, hogy az ő általa elképzelt univerzumban mindig kell, hogy szerepe legyen az örömöknek és az emóciónak bármilyen kicsi adagban kapjuk is azt. Ő nem tudja és nem is akarja kizárni ezeket. Ugye mondtam már, hogy idealista?

A Felnivel majdnem szemben van egy másik hely, és ez az, amit mindig és minden körülmények között, ha esik, ha fúj, ha hóvihar tombol, vagy orkán erejű szél akkor is útba ejtettünk ez nem maradhatott ki. Állandóan elfelejtem a nevét, soha nem jut eszembe, de az emlékeim elég jelentősek vele kapcsolatban. Gáborral jártam itt elsőként. Egy pinceszerű helyiségbe vezetett az utunk. Amikor először mentünk oda, én baktattam elől és abban a pillanatban ahogy észrevettem a láthatóan nem túl elegáns közönséget és a lepukkant, talán egy kicsit az ötvenes évek világába révedező miliőt, majdnem visszafordultam. Gábor azonban ott állt mögöttem, teljes testalkatával eltakarva a kijáratot és meglehetősen szigorú ábrázattal, tanár bácsis modorban figyelmeztetett:

- Ugye nem akarsz visszafordulni Töki, minden kocsmát útba ejtünk. Csak azért mert nem tetszik, nem hátrálunk meg, vissza ne fordulj!

Így tényleg nem volt más választásom és mivel gyáva módon el akartam menekülni, ezután kikötöttem, hogy csakis én állhatom itt a cechet. Faasztalok és faszékek voltak, az állapotukról mindent elmond, hogy árgus szemekkel kellett vadásznunk azt, ahova le tudtunk úgy ülni, hogy mi sem esünk hanyatt és az italunk is az asztalon marad. Ha itt lehetett volna még dohányozni, valószínűleg megfulladtunk volna. Iszonyúan zárt tér volt, a levegő tényleg az ötvenes években keresztezhette utoljára a kocsmát. A vendégek szinte ismerték egymást, számukra abban a közegben nem volt ismeretlen arc, így amikor ránk pillantottak egy másodpercre megállt bennük az ütő és olyan szemekkel bámultak ránk, mintha egy másik bolygóról csöppentünk volna ide. Voltaképpen nem is tévedtek olyan nagyot, hiszen az előttünk lévő világ az ötvenes mellett, a nyolcvanas éveket idézte. Azt nem tudom, hogy akkor milyen lehetett itt a hangulat, de amikor először jártunk ott a tekintetekből sivárság és életundor tükröződött. Aztán a pult felé vettük az irányt és két nagyfröccsöt kértem szokás szerint.

- Mennyi lesz? – kérdeztem a pultos nőt, aki terebélyes hátsójával és ápolatlan külsejével hívta fel a figyelmet magára. Természetesen nem a szó pozitív értelmében.

- Kétszázötven – mondta némi mosolyt erőltetve az arcára.

Gáborral összenéztünk, mélyen egymás szemébe. Mintha valami varázsigét hallottunk volna, nem akartunk hinni a fülünknek. Kétszázötven? Jól értettük? Tényleg a nyolcvanas években vagyunk. A nagyfröccs fejenként százhuszonöt forint. Mint egy Túró Rudi ára. Talán még az is drágább. Zavaromban adtam egy ötszázast és nem kértem vissza, annyi borravalót kapott, amennyi a fröccsök tarifája volt. Restelltem, hogy csak ennyit fizetek, valahogy rosszul esett. Persze a bor olyan is volt, egy centtel nem ért többet, nem ittuk meg az egészet, mert Gábor hanyag eleganciával konstatálta a pohár alján lévő tabletta szemekhez hasonlító úszkáló maradékokat, amivel elérte, hogy a negyedét zokszó nélkül hagyjuk ott a pultos nőnek. Az akkori látogatásunk alkalmával sem változott semmi. Az arcok jóformán ugyanazok voltak, a tekintetekből pedig ezúttal nemcsak üresség, hanem valami megmagyarázhatatlan mélabú is visszaköszönt. És sejthetik, hogy ugyanazon az áron, ugyanazt a mocskot kaptuk, a borravaló pedig ezúttal is százszázalékos volt, amivel akkor is túlszárnyaltam a kötelező tízszázalékos szintet. Valószínűleg a hely szellemének és az ott lévő javarészt hatvanas-hetvenes korosztálynak volt köszönhető, hogy Gábor az öregedést forszírozta, azt, hogy mennyire nem akar ilyen idősen egy kocsmában üveges szemekkel Kőbányait szopogatni és azon merengeni, hogy mennyire elcseszte az életét. Úgy vélte, hogy akik itt vannak azok magányosok, azok már nem várnak semmit se az élettől, se a társadalomtól, se senkitől. Annyit tettem hozzá, hogy szerintem egyáltalán nem szabad megöregedni, nem lehet méltóságteljesen megöregedni, mert azzal, hogy a napjaid részévé válik az, hogy a halálról és a földi lét végéről elmélkedsz, van esélyed rá, hogy elveszíted a kontrollt magad felett és ez elvetemült gondolatokra késztet és ezek hatására az ivásba menekülsz, ahelyett, hogy megpróbálnád élvezni azt a kicsit, ami még hátravan. Változik a szellemiséged, változnak a gondolataid, meszesedik az agyad, elgémberedik a tested, lelassulsz, elfáradsz és leépülsz. Testileg és lelkileg. És ezáltal már nyomokban sem hasonlítasz az egykori önmagadra. Marci jól látta a folyamatot. Gábor ezt túl pesszimistának találta, szerinte ennek nem feltétlenül kell így lennie, mert akkor megint csak megadjuk magunkat egyfajta sivárságnak, ürességnek, ami idős korban még veszélyesebbnek tűnik. Gábor meggyőződése az volt, hogy ilyenkor sem szabad feladni az életet, küzdeni kell és egyébként az emberben végsőkig kitart és benne van az élni akarás ösztöne, amivel mindenki egyaránt rendelkezik.

Nehéz szívvel álltunk tovább, mert mindazok ellenére, hogy a kocsmának volt egy egyedi hangulata, valahogy szerettük ezt a proli jellegét. Pedig a bor ízét gyorsan le kellett öblítenünk, mert egyszerre szorította a torkunkat és a gyomrunkat. Rágyújtottunk egy-egy cigire, ami jó szolgálatot tett, hiszen így volt egy kis időnk arra séta közben, hogy kitaláljuk a következő helyszínt. Egy olyan kocsmába tértünk be legközelebb, ahol nem hallottunk magyar szavakat. És ahogy a pulthoz keveredtünk, figyeltük a rendeléseket is, amiből egyértelműen megállapítottunk, hogy ez egy külföldieknek szóló rendezvény, valami Haloween partira készülődhettek a felragasztott szalagokból és maskarákból ítélve. Azonnal Gáborhoz fordultam és közöltem vele, hogy eljött az ő ideje, adja le ő az italos kívánságainkat, hiszen számomra nagy kihívást jelentett, ha meg kellett szólalnom angolul. Ennek egyszerű oka volt: nem voltam kifejezetten jó benne, amellett, hogy szégyelltem a hiányos tudásomat. Sokáig tanultam, marcangoltam magam ezzel a nyelvvel, de mindig azt éreztem, hogy nem tudok angolul gondolkodni, nem tudom helyesen összerakni a szavakat, nem jó a kiejtésem és azt sem fogom megérteni, hogy mit válaszolnak vissza egy esetleges kérdésemre. Fékek voltak bennem az angollal kapcsolatban. Alapvető dolgokkal tisztában vagyok és a filmeket is szeretem eredeti nyelven nézni, éppen azért, hogy szokjam, de nem tudom, hogy képes leszek –e valaha arra, hogy normálisan elsajátítsam. Azt semmiképpen nem akarom, hogy azt mondhassam nekem van egy vizsgám, egy megszerzett papírom róla, de közben még egy útbaigazítást sem tudok lebonyolítani. Érzem, hogy e nélkül fél ember vagyok, hogy azzal, hogy egy idegen nyelven is képes vagyok kommunikálni, egyrészt nő az önbizalmam, másrészt saját magamhoz is adhatok egy pluszt, a gondolkodásomhoz, a tapasztalataimhoz és legfőképpen a tudásomhoz. Gábornak erre nem volt szüksége, halhatóan neki ez a zsigereiben volt, amihez vélhetően sokat tett hozzá az amerikai kirándulása. El is mondta nekem, miközben szürcsölgette a kikért nagyfröccsét, hogy az az egy év nagyon sokat tett hozzá az ő nyelvtudásához, az amerikai dialektus elsajátításához. Nem cserélné el semmiért. Azt is említette, hogyha valaki normális szinten beszélni akar valamilyen nyelven muszáj egy kicsit kimennie az adott országba. Gábornak persze érzéke is volt hozzá, amit én megint csak nem mondhattam el magamról. Magyarul zökkenőmentesebben ment a kommunikáció és arra sem voltam képes, mint Danika, hogy részegen mindenféle nyelven próbáljak ismerkedni bármilyen külföldi lánnyal, mondjuk a Szimplában. A ragasztószag elviselhetetlensége és bűze hamar felállított bennünket és váratlanul betoppant, meg nem hívott vendégként gyorsan arrébb oldalogtunk egy utcával.

A Csipesz megint egy olyan helynek számított, amit nem tudtunk kihagyni és ekkora már azért legurítottuk azt a mennyiségű italt, amitől egyre oldottabbá és fesztelenebbé válhatott a társalgásunk. Gábor előrejelzéséből, félreérthetetlen utalásaiból és célzásaiból már sejtettem, hogy valamire készül, hogy valami olyan dologról akar beszámolni, ami jelentős változást hozhat az ő életében, és általa talán az enyémben is. Előbb azonban mindenképpen tájékoztatnom kellett Diánáról, arról, ami kialakult köztünk, úgy, hogy előtte ez már csak félig-meddig volt titok, hiszen ahogy már említettem hamar kirakta a hiányzó szemeket a puzzle-ból.

- Na és most hogy vagytok? Gondolom még nagy a szerelem – összegezte, amikor a sztori végéhez értem.

- Tudod, hogy nem szeretem az ünnepélyes és túlzottan dagályos jelzőket, úgyhogy ezt kikerülvén azt mondanám, jól vagyunk. Nyilvánvalóan már voltak kisebb viták, de aránylag gyorsan rendezni tudtuk ezeket. Nem tervezünk hosszú távra, nem álmodozunk esküvőről és lakodalomról, inkább élvezzük egymást és az együtt töltött pillanatokat. Ennek azt hiszem így kell lennie, ez a normális nem?

- Ki tudja itt mi a normális Töki, de annak örülök, hogy megvagytok és nem dobáltok még egymáshoz tányérokat, vagy vázákat. Azzal viszont megleptél, hogy egy kolléganőt választottál, nagyon ódzkodtál tőlük.

- Hidd el engem is meglepett, nem vagyok oda a munkahelyi liezonokért. De ahogy megismertem ezt a lányt, úgy váltam egyre kíváncsibbá, aztán nemes egyszerűséggel elbűvölt és viszonylag hamar meg tudott győzni arról, hogy nem számít az, hogy jelenleg éppen egy helyen dolgozunk. Nem lehet tudni mi lesz holnap, vagy holnapután, nem biztos, hogy ez így marad az idők végezetéig és azt sem tudjuk, hogy meddig húzzuk. Lehet, hogy a következő pillanatban egyikünk bekattan és rájön, hogy nem a másikkal képzeli el a jövőjét.

- Szerintem nincs okod a pesszimizmusra, amennyire Diát ismerem, jó lánynak tűnik, bár a bekattanásra tényleg nem lehet felkészülve az ember. Hallottad, hogy Menyhárt Jocóék válnak?

- Nem mondod? Nincs is két éve, hogy összeházasodtak. A múlt hónapban beszéltem Kingával a feleségével, akkor még nekem úgy tűnt, hogy közös terveket szövögetnek, új lakást, meg gyereket említett. Mi történt? – kérdeztem meglepetten, mert tényleg szíven ütött a hír. A válás manapság mindennapos, lassan olyan lesz, mint a budira menés, de ők valóban kiegyensúlyozott és boldog házasoknak tűntek. Egészen idáig.

- Nem tudom Töki, azt nem sikerült kiderítenem. A hírt is csak fél füllel hallottam, talán mondanom sem kell, hogy ne terjeszd senkinek – mondta bizalmasan, majd egy kis szünet és egy hörpintés után tovább elmélkedett, amíg én emésztettem a megszerzett információt. – Nem értem mi van az emberekkel, megbolondulnak. Azt hiszik, hogy olyan könnyen találnak egy másikat, aki majd teljes mértékben megfelel az igényeiknek. Ha körülnéznének, látnák, hogy ez nem olyan egyszerű. Oké, mindig találsz egy olyat, akit könnyen megszerzel egy éjszakára, jól megkúrod, aztán mintha semmi sem történt volna tovább lépsz, de egy olyat kapni, aki egy életen keresztül el tud viselni az összes rigolyáddal és szarságoddal együtt elég nagyszabású feladatnak tűnik. Úgy látom, inkább feladják, minthogy küzdenének egy kicsit érte. Azt mondd már meg nekem, hogy a nagyapáink, nagyanyáink, hogyan tudták ezt összehangolni? Akkor még nem volt ez a szakítási hullám, ha hibáztak is vagy gyengék voltak, inkább nem mondták el, vagy ha mégis kiderült, nagyvonalúan átléptek rajta. Együtt maradtak és felnevelték a gyereket, vagy gyerekeket, úgy, hogy nem is róluk szólt az egész, hanem inkább magukról. 

- Nagy a kísértés Gáborka! – próbáltam valami fogódzót találni.

- A kísértés, ahogy jön úgyis megy el. Benne van a nevében. Az is hamar kihűlhet, ott is megunhatják egymást két másodperc alatt.

- Lehet, hogy ez is hozzátartozik ahhoz, hogy felpörög és ennyire gyorsan változik a világ, amelyben létezni kényszerülünk.

- Hát nekem ne változzon ilyen gyorsan, mert én nem akarom ezt követni.

- Hogy vagytok Annával, nálatok minden rendben?

- Nálunk is vannak nézeteltérések természetesen, de azon vagyunk mindketten, hogy megoldjuk, áthidaljuk a problémákat. Én nem akarok már próbálkozgatni, kísérletezgetni, én megszerettem és elfogadtam őt és reménykedem benne, hogy ő is engem. Most is együtt, sok estét és éjszakát átbeszélve hoztunk meg egy döntést, amit szeretném, ha tudnál, illetve arra is kíváncsi vagyok, hogyan vélekedsz róla.

- Hallgatlak – mondtam rezzenéstelenül.

- Mindjárt letelik a fél óránk és meg is ittuk a borunkat, úgyhogy azt javaslom menjük át ide szembe, kérjük ki a két nagyfröccsöt, aztán megosztom veled.