Nem tudom normális –e, hogy rohamos léptekkel közelítve a negyven felé az ember izguljon egy lánnyal való találkozás miatt? Vagy az lenne a normális, ha nem így történne? Azért egy találkozás előtt, mindig zabszem van az ember seggében, nem? Ha húsz éves vagy, ha harminc, ha negyven de még idősebb korban is. Ezt így tartom természetesnek, annak mégiscsak megvan az a bizsergése, hogy valakit meg kellene hódítanod, el kéne kápráztatnod, úgy, hogy a nő, a kiszemelt lány ne akarjon többet elereszteni. Valamit mutatnod kell, ahhoz, hogy véglegesen vonzóvá válj a szemében, amivel lekörözöd azokat, akikkel eddig találkozott, amivel magad mögé utasíthatsz mindenkit, aki nála próbálkozott. Persze nem verseny ez sem, de azért a drukk ennek ellenére benned kell, hogy legyen. Mint tudják nagyon régen történt már ilyen velem és ha kinevetnek, vagy ha szánalmasnak is tarják, azon a péntek délelőttön nagyon sokszor eszembe jutott az estére betervezett program. Az izgatottságom szórakozottá tett, több feladatomba csúszott egy kis hiba, több átiratomat másodszorra kellett vinnem aláírásra, nem voltam a helyzet magaslatán. Vagy csak másképp voltam. A hangulatom pedig oldott volt, amibe némi vidámság is keveredett.  Dudorásztam a folyosón, ugrattam a kollégáimat, Gáborral énekelgettünk az irodában, parodizáltuk Andrást és az osztályvezetőket, a szófordulataikat, a hangsúlyaikat, a közhelyeiket. Azért ment közben a munka is, de arra a napra mindenképpen a béke szigetévé vált az irodánk, nem kiabáltunk, nem idegeskedtünk, nem veszekedtünk, nem vitatkoztunk egyszerűen csak elvoltunk. És ezt igazán élveztem a közös munkánk során, hogy Gáborral ezt lehetett. Komolyan vette a feladatait, de azért tudott laza lenni, tudott beszélgetni és ha kellett nagyon erősen ökörködni.

Aztán tizenegy környékén kopogtak az ajtón olyan lágyan, hogy szinte meg sem hallottam, majd belépett Diána. Gábor éppen nem volt benn, valamilyen dolgát intézte valahol az épület egy másik irodájában. Egy pillanatra ledermedtem, átfutott rajtam, hogy le akarja mondani az estét.

- Mi van, főpróbát tartunk? – kérdeztem hirtelen, meg sem várva, hogy ő szólaljon meg először azzal kapcsolatban, hogy vajon mi szél hozta erre.

- Valamit elfelejtettem – közölte érzelemmentesen.

- Azt, hogy mégsem jó neked, van valami másik programod, ami becsúszott az estére és le akarod mondani a mozit velem.

- Ezek szerint nagyon izgulsz, hogy lemondom ugye? – itt már egy kisebb mosoly volt az arcán. Vagy csak én hittem annak, már összekavarodnak az emlékek.

- Most őszintének kellene lennem igaz? De nehéz. Megint dobok egy labdát neked. Ahogy most bejöttél, holt sápadtan, határozottan megfordult a fejemben.

- Nem sminkeltem nagyon reggel, kicsit elaludtam, talán ezért vagyok sápadt – mondta, én pedig elnevettem magam, majd folytatta. - Megadom a mobilszámom, ha bármi közbe jönne, ne adj isten elüt egy autó, vagy egy villamos, vagy bármi, amire most nem számítok, vagy késnék, tudjunk kommunikálni. Mégse álljál a mozi előtt feleslegesen.

- Mégsem gondoltad meg magad?

- Akkor nem állnék itt és nem akarnám megadni a mobilszámom. Mindenképpen elmegyek, megígértem és ha nem szakad le az ég, akkor ott is leszek. Na mi lesz, előveszed és beírod? – kérdezte kissé már türelmetlenül.

- Egy pici bibi van ezzel. Nem igazán tudom elmenteni a számokat, viszonylag új a mobilom és még nem megy. Beírnád nekem?

- Hűha nem vagy egy műszaki zseni, ha már ez is kifog rajtad!

- Hát nem, sőt kimondottan analfabéta vagyok az ilyen dolgokhoz.

- És ha kimegy az égő a lakásodban, vagy eldugul a tartály a wc-ben?

- Hívok szerelőt.

- És ha fel kell csavarozni egy képet, vagy össze kell rakni egy asztalt?

- Akkor hívok egy barátot.

- Végül is azért vannak, nem igaz? – és már nevetett, nem udvariasságból, vagy azért mert megjátszotta magát, tényleg nevetett.

Mivel láttam, hogy még mindig az ajtóban áll, közelebb hívtam.

- Most segítesz? Nyugodtan gyere közelebb, nem harapok – mondtam és odaadtam neki a telefonom.

Csaltam egy kicsit, egy telefonszámot még el tudtam volna menteni, egyszerűen érezni akartam a közelségét, látni ilyen távolságból is az arcát, a szemét, az alakját. Egy puritán pöttyös nyári ruhában volt, légies volt benne a mozgása és ami most is és mindig feltűnt, magas. Előjött a fóbiám, ha magas sarkút vesz, akkor tényleg két fejet ver rám. Sajnos túl hamar rájött a telefon működésére és mielőtt még igazán elmerülhettem volna a számomra oly meggyőző szépségében, egy szempillantás alatt befejezte és visszaadta.

- Még egy kérdés kolléga. Hánykor találkozzunk a mozi előtt? – kérdezte álcázott komolysággal, ami ugyanakkor rémisztően valódinak tűnt.

- Ötkor kezdődik, természetesen megveszem a jegyeket, szerintem olyan háromnegyed öt jó lesz, ha neked megfelel. És utána is ráérsz ugye, ahogy megbeszéltük? – furcsa remegést érzékeltem a hangomon, csak reméltem, hogy neki nem tűnt fel. 

- Ádám, a megbeszéltekhez tartom magam.

- Lesz egy kis meglepetésem.

- Micsoda? Remélem nem valami bálba megyünk, mert nem akartam annyira kiöltözni.

- Nem. Lehet, hogy nem is meglepetés, mindegy felejtsd el.

- Jókor szólsz, amikor már belengetted és ezzel belém tetted az ideget. Na akkor választhatok másik ruhát, meg felteszek valami jó erős sminket, rám sem fogsz ismerni.

- Nekem az is megfelel, ha így jössz, jól nézel ki! – ez utóbbi mondat csak kicsúszott a számon, ha lehetett volna, visszaszívom, de már elhangzott, nem volt mit tenni.

- Ádám ez csak főpróba, az ilyet estére tartogasd, habár mintha írtam volna, hogy nem tudok mit kezdeni a bókokkal. Viszlát háromnegyed ötkor!

Ahogy kinyitotta az ajtót, majdnem Gáborba ütközött, aki udvariasan előreengedte egy köszönés kíséretében, majd Diána eltűnt a folyosó félhomályában, de nem telt bele egy perc sem, amikor újra kopogott és csak éppen bekukkantva annyit mondott:

- Azért jól esett, köszönöm.

Gábor tekintete égett a kíváncsiságtól, láttam a szemén, hogy furdalja az oldalát mi volt itt, amíg távol volt.

- Remélem zavartam – bökte ki ironikusan és közben hunyorogva nézett rám.

Elakadt a szavam, csak tátogtam, mint valami hal a szatyorban, ezt észlelvén további kérdésekkel bombázott.

- Töki mit keresett itt Diána, lemaradtam valamiről?

- Lényegtelen, valamit meg kellett beszélnünk és áthívtam.

- Mi volt az a valami, ha nem vagyok indiszkrét? – nem szállt le sem a témáról, sem róla, mintha élvezte volna, hogy a markában tarthat.

- Egy iratra kérdeztem rá, ennyi – zártam volna rövidre.

- És mire mondta, hogy jól esett, nekiestél itt az irodában, ennyire nem bírtad türtőztetni magad? Nem így ismerlek – és közben röhögött.

Nem válaszoltam, csak nevettem vele, mialatt azon morfondíroztam, hogy én tényleg ilyen mulya vagyok, senki nem feltételezné rólam, hogy bárkivel kikezdenék, vagy megismerkednék közelebbről. Az egyetlen esetemet az egyik kolléganővel, sem mondtam el neki és valahogy ehhez sem fűlött a fogam, miközben tudom, hogy számíthattam volna rá, biztosan mellém állt volna.

- Csak bókoltam egyet neki, arra mondta, hogy jól esett – mondtam felocsúdva a gondolatok sűrűjéből.

- Te bókoltál? Három éve közös irodán osztozunk, naponta többször lejárunk cigizni, ha némi képzavarral élve szerelmesek lennénk, azt mondanám együtt vagyunk sülve-főve, de én még nem hallottalak itt bókolni egy csajnak sem. Mégis mit mondtál neki, amiért ennyire hálás volt?

- Azt, hogy jól néz ki – vágtam rá hirtelen.

- Tényleg jól néz ki, nem lőttél nagy bakot vele.

Ennyiben maradtunk, nem akart tovább faggatózni, nemcsak hiszem, most már tudom is, hogy kisakkozott mindent, csak azt várta, hogy én mondjam el. Kivárta a sorát és nem volt benne harag.

Danika hiányzott. Már jó ideje nem beszéltem vele, amikor pénteken még mielőtt távoztam volna az irodából, felhívott. Nem a benti telefonon, hanem mobilon. Pengeéles volt a gondolkodása ezúttal is. Tudják Szilárd barátom, egyszer azt mondta nekem, hogy én olyan furcsa módon közelítem meg azokat, akik kedvelnek engem. Mindig kiválasztok valakit, akire éppen az adott pillanatban szükségem van, vagy úgy érzem, hogy neki van szüksége rám, azt felemelem, azzal egy ideig nagyon erős kontaktust építek ki, majd amikor már érzem, hogy ez a szükség mindkét részről megszűnt, akkor hirtelen eleresztem az illetőt és talonban tartom. Majd keresek valaki mást és ez így folytatódik tovább körforgásban. Nem mondta rá, hogy ez korrekt vagy nem korrekt, szép, vagy nem szép, egyszerűen csak megjegyezte, hogy én ilyen vagyok. És el kell ismernem, be kell látnom, van igazság a mondataiban. Én ilyen vagyok. Azonban Danika akkor tényleg hiányzott. A vele együtt járó hebrencsség, felszabadultság és szabadság meg még inkább.

- Na mi van veled kiskomám? Tudom, hogy egy időre be kellett szüntetnünk a fellépéseket, de azért érdekel, hogy mi történik veled és mivel magadtól úgyse hívsz, fene azt a lusta fajtádat, gondoltam majd jelentkezem én – kezdte talán kicsit halkabban a szokásosnál.

- Szerintem neked pontosan tudnod kéne, hogy mi történik velem, mi játszódik le az agyamban naponta, úgyhogy ne akarj megtéveszteni ezzel az álszent dumával – válaszoltam kissé barátságtalanul.

- Honnan tudnám, hogy mi játszódik le benned, már régen hallottam a hangod, talán még régebben találkoztunk, nem álltam meg, hogy fel ne hívjalak, pedig nem lenne kötelező, úgyhogy kissé modortalan vagy baszd meg, ahhoz képest, hogy én próbálkozom! – osztott ki a szokásos stílusában, amire most is nagy szükségem volt.

- Oké igazad van, ne haragudj, csak jó lenne, ha visszatérne az a kötetlenség az életembe, ami egy ideje már nincsen. Még görcsösebb és feszültebb vagyok, mint azelőtt – visszakoztam teljes meggyőződéssel.

- Ránk férne, hogy leigyuk magunkat a sárga földig, hogy mindkettőnknek kakukk legyen, az ájulásig meg sem kéne állnunk. El kéne mennünk, fellépni valamerre. Nem bírok itthon üldögélni és azt is el kell ismernem bármennyire szégyen, nélküled nincs kivel innom. Mindenki megnősült, mindenkinek elfoglaltsága van, mindenki csajozik. Merre halad ez a világ?! – fakadt ki belőle egy szuszra.

- A józanodás és a káosz felé – feleltem röviden és borúlátóan.

- Mit csinálsz ma este?

- Biztos, hogy jó ötlet ez?

- Ne törődj te velem, nem érdekel, hogy jó ötlet –e vagy sem, menni akarok, ki akarok szabadulni a négy fal fogságából! – ezzel elérte azt a hangerőt, amit már megszoktam tőle.

- Ma este nem fog menni Danika, ha megfeszülök, akkor sem.

- Miért, mit csinálsz?

- Programom van.

- Olyan programod van, amiről elvileg nem tudhatok? – kérdezte most már gyanakvón.

Nem akartam elmondani neki sem, addig, amíg nem biztos, amíg nem kapok valamifajta felhatalmazást, vagy végső jelet a másik oldalról. Valamennyit mégis csepegtetnem kellett, megbíztam benne is. Csakúgy, mint Szilárdban és Gáborban.

- Nem olyan jellegű, ami elvileg nem tartozna rád, találkoznom kell valakivel.

- Ki az anyám kínjával kell neked találkoznod? Mit titokzatoskodsz itt? Gyere elő a farbával kiskomám, kit rejtegetsz előlem?

- Egy lánnyal na, ha már nem tudsz leszállni rólam – mondtam feldúltan.

- Egy lánnyal? Na végre! Mióta rimánkodtam és könyörögtem már neked! – és közben folyamatosan visítozott a telefonba. Jól hallhatóan fejezte ki a tetszését.

- Örülök, hogy örülsz!

- Az nem kifejezés kiskomám! Na és ki az? Csilla?

- Nem Csilla, nem is beszéltem vele azóta, elégedj meg annyival, hogy valaki más.

- Pedig Csillát is megszúrhattad volna, bár amikor próbálkozni kellett volna, fatökű voltál. Na mégis kicsoda? Ismerem?

- Danika tudod, hogy el fogom mondani, ha itt lesz az ideje, egyelőre még csak puhatolózunk a másiknál. Egyébként ismered, vagy legalábbis lehet, hogy láttad már, amikor véletlenül erre evett a fene.

- Na te is kifogtál valakit a hivatalból, igaz? – nem volt nehéz rájönni, viszont most is jól okoskodott.

- Azért így elég kézenfekvő volt. Valóban valaki a hivatalból.

- Ugye legalább valami jó nő? Remélem nem valami bányarém, vagy valami ótvar szutyadék. Te mindenre képes vagy.

- Ha emiatt aggódnál megnyugtathatlak, hogy szerintem nem néz ki rosszul, bár ez elég szubjektív tud lenni, te is tudod. Aki neked tetszik, az nem biztos, hogy nekem is és ez fordítva is igaz. Nekem nagyon szimpatikus a külseje és egyelőre a belseje egyaránt.

- Akkor keféld meg, mint a lovat, mindenképpen vigyél magaddal kotont, bár az olyan, mintha zokniban csinálnád, inkább vedd ki, mielőtt elmennél, szakítsd meg az a biztos! Danika formájára lelt és egy kicsit sem finomkodott.

- Ez még csak az első találkozás lesz.

- Mindegy az. Mire várnátok, essetek rajta túl minél hamarabb, ha szex működik köztetek, már baj nem lehet.

- Jó igazad van, de akkor sem fogok kapkodni. – gyorsan témát váltok inkább – És mi van Évivel?

- Mi lenne? Megvagyunk, dugogatunk.

- Otthagyta a pasiját?

- Mit képzelsz? Hülye vagy? Nem kell nekem senki, hogy aztán ideköltözzön és egy másodperc alatt kizsigereljen. Néha feljön, amikor a barátjának más elfoglaltsága van és ezzel kész. Letudtam.

- Akkor nem változtatsz az álláspontodon?

- A világért sem! Nem akarok elköteleződni, nem akarok kapcsolatot továbbra sem. Mondtam már neked, hogy azt nem nekem találták ki. Na jól van, most már leteszem, elég volt belőled. Majd azért találd ki, hogy mikor menjünk el bulizni, mert ez így nem lesz jó, majdnem vége a nyárnak egy szezonzárót még csapnunk kell, ha van nőd, ha nincs. Értetted kiskomám!

- Oké majd kigondolom.

 A választ még megvárta, aztán lerakta, nem cicózott sokat a köszönéssel. Október vége lett abból a bulizásból, de erre majd visszatérünk.

Miközben szakadatlanul róttam az utcákat, hogy a terveim szerint fél ötkor ott legyek az Örökmozgó előtt, azon gondolkoztam, hogy kissé furcsa lesz, mondhatnám szokatlan, hogy ezúttal egy olyan lánnyal, ülök be a terembe, aki kimondottan közel kerülhetne hozzám érzelmileg, ha ő is úgy akarná. Tulajdonképpen nagyon sok helyre mentem egyedül és emiatt kaptam is megjegyzéseket rendesen. Az emberek nagyon nehezen tudják elképzelni, hogy valaki egymaga elmenjen színházba, moziba, kiállításra, koncertre esetleg beüljön egy kávézóba. A legenyhébb reakció az volt, hogy az egyenesen égő, ha társaság nélkül mész ilyen helyekre. És amikor visszakérdeztem, hogy ugyan mondják már meg nekem, hogy miért lenne az, akkor erre az volt a válasz egyszerűen, hogy „csak” vagy még egy variáció volt a tarsolyban, „ez nem szokás.” Aztán persze nem hagytam magam és elkezdtem replikázni, hogy azért mert éppen nincs társam, vagy partnerem kihagyjak egy számomra fontos filmet, vagy előadást esetleg zenei eseményt. Akkor jött legtöbbször a hápogó kacsa effektus, nem szóltak semmit, keresték a szavakat, végül kibökték az előbb említett formulákat. Csak. Ez nem szokás. Nem tagadhatom azt, hogy jobban esett volna, ha én sem magányosan ténfergek ezeken a helyeken, de ha már ez jutott osztályrészemül, igyekeztem beleolvadni a környezetbe és átélni az adott élményt. Akkor éppen egyedül. Később csatlakozott hozzám egy kolléganő, Márti, akit nagyon megkedveltem az évek során. Neki kissé zűrös volt a magánélete, amit persze nem érdemelt meg a sorstól. Rajta is múlt és természetesen azokon is, akikkel összekeveredett. Mi pedig barátilag egymásra találtunk. Egyikünk fejében sem fordult meg egyéb, a kémia, ha van ilyen, ezen a szinten nem működött köztünk, amit egy percig sem bántunk, mert így ki tudtuk használni, hogy elmenjünk együtt azokra a helyekre, ahova egyébként magányosan látogattunk volna el. Jól jöttünk egymásnak és nagyon sokat köszönhettem neki, mert megismertette velem a nők szempontjait, szemléletét, amit persze Vikin keresztül már félig-meddig tapasztalhattam, de Márti másfajta habitusa egy újabb világot teremtett számomra. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy tudom miképpen gondolkodnak a nők, mert aki ilyet állít az hazudik, hiszen annyira mások, annyira titokzatosak, annyira egyedi a gondolkozásuk és annyira más rugóra jár az agyuk, mint nekünk férfiaknak, hogy képtelenség részletesen mozaikról-mozaikra feltérképezni őket. Inkább azt gondolom, hogy közelebb kerültem hozzájuk, de a női lélek titkát mindig csak a felszínen fogom kapirgálni. És azt hiszem ez így van jól, így jelenthetnek nekünk annyi örömet, boldogságot és bosszúságot. Persze mindig fürkészem őket és a beszélgetéseink során összeszedegetem azokat a láncszemeket, amivel még közelebb kerülhetek a nőhöz, mint önálló entitáshoz.   

Ahogy ott álltam a jegyekkel a kezemben rájöttem, hogy készülődés gyanánt nem apróztam el a dolgokat. Lefürödtem, használtam egy kis Visine-t a szememre, ez valahogy hozzám nőtt, már azon se csodálkoznék, ha véletlenül, amikor a zsebembe nyúlok, találnék egyet. Befújtam magam a jó öreg Pacoval, felvettem egy divatos inget, meg egy farmert. Az inget kitűrve hordtam, amit mindig megszóltak, tekintettel arra, hogy betűrve azért mindenképpen elegánsabb. Igazuk is van, csakhogy én így szerettem, mivel kamasz koromban, ahogy már említettem dagadtabb voltam és emiatt mindig az volt a kényszerképzetem, hogyha begyűrőm azzal közszemlére teszem a hasam, amit meg még kisebb jóindulattal sem lehet gusztusosnak nevezni. A húgom mindig elintézte azzal, hogy szimplán csak hülye vagyok, nem kövér. Mostanában viszont látom a görög politikusokat, akik az összes európai csúcstalálkozón és fórumon így szaladgálnak, úgyhogy ezzel adott egy esélyt nekem is arra, hogy mégse érezzem magam annyira stílustalannak. Vagy csak mindannyian azok vagyunk.

Diána háromnegyed ötkor érkezett. Már messziről észrevettem. Nem volt nehéz, tekintve, hogy magas sarkút vett fel, amivel kirítt a tömegből. Egy bordó felső volt rajta, ami nagyon ízléses dekoltázst engedett láttatni. Pont annyit, amennyit kellett, annyit, hogy még a fantáziád is érvényesülni tudjon, de a tekinteted ne sikkadjon el felette. Elegáns fekete nadrágot viselt hozzá, ami cseppet sem rejtette véka alá az arányosan hosszú lábait, amit még a cipő is látványosan kiemelt. Nincs értelme kertelni vagy mellébeszélni Diána meg tudott jelenni, úgy, hogy vonzza a férfi szemeket, pedig nem volt az a kifejezetten szép arcú nő, a bájos jelző jobban illett hozzá. A sminkje szolid volt, de azért az látszott, hogy a szemei kihangsúlyozására oda figyelt, mellesleg nem véletlenül, vadító szempárral rendelkezett. Egy pillanatra zavarba jöttem, amikor hirtelen ott termett előttem, hiszen azt nem is gondoltam át, hogy puszival kellene –e köszöntenünk egymást, a kezét mégsem foghattam meg, de megoldotta a dolgot, mert már a testtartása is tudatosította bennem, hogy ő bizony két csókkal készült, amik hamarosan az arcomon csattantak. Kicsit le kellett hajolnia, de nem is volt olyan vészes, mint amilyennek a magasság különbség okán kinézhetett volna. Talán azért, mert én is magasított sarkú cipőt vettem fel, ami által elértem Tom Cruise testmagasságát. Egyebekben semmiféleképpen nem akarnám utánozni őt.

- Remélem nem késtem – mondta fújtatva Diána. – Volt egy kis gondom a tömegközlekedéssel, az orrom előtt ment el a villamos, így időzavarba kerültem, de mivel még nem mentél be, talán nem maradtam le semmiről.   

- Egyébként is megvártalak volna, nélkülünk nem kezdik el, körülbelül öten lesznek még rajtunk kívül. Kétségtelenül nem mai darab ez a film – válaszoltam, előre jelezve mire is számíthat. – Én rágyújtanék még, ha megengeded, van annyi időnk.

Teszteltem, elvégre azt nem tudhatta, hogy dohányzom, kíváncsi voltam mit szól hozzá, nem különösebben érdekelte.

- Persze csak nyugodtam. Jól láttam, hogy ez a film majdnem három órás?

- Fellininek bőven volt mondanivalója, úgyhogy kissé valóban hosszú, de azért bízom benne, hogy nem fogsz unatkozni.

- Ha majd elalszok, ígérd meg, hogy felkeltesz, mielőtt elkezdenék horkolni, vagy kicsorog a nyál a számból!

Hihetetlenül csinálta ezeket. Nem lehetett tudni, hogy most viccel, vagy tényleg komolyan beszél. Az arcizmai sem rándultak, de mivel elég furcsa tekintettel meredhettem rá, gyorsan hozzátette, hogy ne nézzek már ilyen értetlenül, csak próbálta oldani a hangulatot.

- Nehéz eltalálni ám, hogy mikor szórakozol és mikor vagy komoly. Így könnyen a bolondját járathatod velem, vagy hülyére vehetsz.

- Az a célom – itt viszont azonnal elnevette magát. – Csak azért csinálom, hogy nehogy ráfeszüljünk annyira erre a randi ízű dologra.

- Nem hoztam semmit magammal, még egy virágot sem, úgyhogy én nem görcsölök, mint láthatod, de ha akarod, veszek neked pattogatott kukit.

Elnevette magát, majd gyorsan rákontrázott.

- Virágnak itt vagyok én, de ha megkérhetlek, ne szagolgass folyton. Ja és nem kell a pattogatott kukid, hoztam magammal egy kis kekszet és ásványvizet.

- Abban a hatalmas táskában, ami ott lóg a válladon? – mutogattam a kissé feltűnő kiegészítőjére, ami lehúzta a fél vállát.

- Praktikus, mert minden elfér benne.

- Ja, egy egész büfé is.

Eddig jól bírta a szokásos szurkálódásaimat és amikor rá került a sor, pompásan alkalmazta ő is. Miután elszívtam a cigit, bementünk a moziba, ahol, mint már mondottam volt, enyhén szólva sem volt teltház, sőt. Rajtunk kívül nyugdíjasok voltak, egy bácsit megismertem, vele

rendszeresen találkoztam itt, annyira, hogyha nem felejtkeztünk el róla, már szinte biccentettünk is egymás felé.

- Hányadik sor? – kérdezte Diána a bemenetel közben hátra felé nézve, fél oldalasan.

- Itt oda ülsz, ahova akarsz szabad helyválasztás van, úgyhogy ahova parancsolja hölgyem.

- Jéé, nem is emlékszem, olyan régen jártam itt, talán még egyetemista koromban. Akkor majd én választok, ha már olyan előzékenyen rám testáltad a feladatot.

Előbbre ültünk, a negyedik sor közepére, végül is a vászon nem volt túl nagy, idomult a terem méretéhez.

- Ez itt jó lesz? - kérdezte Diána, miután leültünk.

- Nem kellene hátrébb ülnünk, nincs ez nagyon elől, a vászon szinte a képemben van – mondtam.

- Nagy felbontás. Na jó akkor menjünk, még jó, hogy már lepakoltam.

- Hagyjad, ha már elhelyezkedtünk, jó ez így.

- Most ugratsz?

- Szerinted?

Hirtelen egymásra néztünk, a vadító szemeinek tükrében szinte láttam, ahogy a tekintetem megpihen az arcán. Először szigorúnak próbált mutatkozni, majd megenyhült és az izmok a kezdeti feszült tónusukból fokozatosan ereszkedve, lazává váltak, kis híján egy mosolyt is megengedett velem szemben. Elrévedeztem az arcjátékán, ő pedig állta a szemeim parazsát, csodás, kivételes pillantanak tetszett, azonban elindult a vetítés és mindketten egyszerre, talán kissé zavartan fordultunk a vászon felé.

Pontosan emlékszem, hogy egy szombat éjszaka láttam először Az édes életet. Maximum tizennyolc lehettem. Beszippantott a hangulata, Fellini kritikai éllel átszőtt cinizmusa, annak az ábrázolása, ahogy az üres fényűzés, a csillogás átveszi az uralmat a személyiséged felett és a lényedet, a céljaidat, az egyéniségedet feladva megadod magad ennek a szemfényvesztő, hamis világnak. Marcello Mastroianni maníroktól mentes, voltaképp száraz játéka, Anita Ekberg földöntúli szépsége elbűvölt és nagyon hosszú ideig fogva tartott. Nem állítom, hogy értettem a film minden kockáját, az epizódszerű építkezést, a mögöttes célzatokat, de éreztem azt, ami később a tudatomba vésődött, hogy Az édes élet az egyetemes filmtörténet egyik gyöngyszeme, olyan mondandóval, meglátásokkal és lényegi esszenciával bír, ami minden korban és ezáltal a mai világban is érvényes marad. Klasszikus szinkronnal vetítették és ez különlegességnek hatott, Latinovits Zoltán, Várady Hédi, Almási Éva, Mensáros László és a fiatal Kern András hangjaival, ami – és ezt nem sok mozi esetén tudom, tudtam elmondani – nekem hozzáadott a mozihoz és nem elvett belőle, mint manapság. Azóta már tucatszor láttam a filmet és otthon is ereklyeként őrzöm, egyszerűen képtelen vagyok megunni, belefásulni, minden egyes újra nézéssel bele tudok feledkezni, elcsípek egy-egy olyan momentumot, amit addig még nem fedeztem fel, valamit mindig tartogat számomra. Olyan, mint egy spájz, ahol sosem folynak el a kincsnek számító eledelek, finomságok. Azonban miközben átadtam magam a film okozta folyton lobogó varázslatnak, az agyam hátsó traktusából elő-előtünedezett bennem egy gyötrő felismerés. Az odáig rendben van, hogy ez nekem a kedvenceim közé tartozik és minden egyes alkalommal magával sodor, betemet, de most nem egyedül vagyok, hanem egy húszas évei közepén járó lánnyal, akivel egy fekete-fehér hatvanas években készült olasz filmet nézetek. A 3D, az IMAX és a 4D világában, egy szűk teremben egy viszonylag kis vászonnal az előtérben. És a tetejébe ez nem valami romantikus neonfényes giccsparádé töménytelen vattacukorral, nem is egy akciófilm a kigyúrt, marcona zsoldossal a középpontban, hanem egy masszív, súlyos tartalommal bíró, néhol szabad képzettársításokkal operáló társadalmi dráma. Normális vagyok? Mit képzeltem? Hogy ez neki tetszeni fog? Aztán majd a nyakamba ugrik és azt mondja, hogy köszönöm ezt a nagyszerű élményt? Egy kiégett, unott, cinikus, folyamatosan féktelen partikban tobzódó újságíró és a családirtó, öngyilkos barátjának a sztorijára? Megőrültem? Elment a józan eszem? Mit gondol majd rólam? Elismerem, hogy az újságíró karakterével mutatok némi hasonlóságot, a cinizmusomat és az életuntságomat illetően, de mégsem akarom, hogy egy depressziós, befelé forduló, örökké rosszkedvű, megfáradt, vészesen öregedő fickó képe rajzolódjon ki benne, ha rám gondol. Bedobtam a mélyvízbe, megismertettem vele a modern világgal nem teljes összhangban lévő énemet. Marcello feje helyére képzeltem hirtelen Szilárd tekintetét és száját, ami egy bárgyú mosoly kíséretében azt tátogja: „nem hiszem el, hogy ekkora balek vagy, én legalább kétszer rákérdeztem”, és miután kiadta a haragját, folyamatosan cöcög hozzá. Beugrott az is, hogy Vikivel a Gladiátort néztük meg először közös mozi gyanánt, az ehhez képest egy Micsoda nő. Ott fogtam meg a kezét először, miután már olyan feltűnően a karfára tette, hogy még véletlenül sem tudtam kikerülni. Már akkor is beiratkoztam a lúzerek magas iskolájába, ahonnan azóta sem sikerült kimásznom. Benn ragadtam és féltem, hogy most sem vergődök zöld ágra. Nem találom majd a kijáratot. Egy másik lánnyal, tizenöt évvel később egy másik helyen, ugyanabban a helyzetben. Az élet ismétli önmagát? Borzalmas közhely, de akkor abban a szituációban találónak éreztem. Nem tudom olvasták –e Sue Townsend remekművét a Tizenhárom és háromnegyed éves Adrian Mole naplóját, amit az egyik unokabátyámtól kaptam születésnapomra és ami a kamasz koromat tette elviselhetőbbé és feldolgozhatóbbá. Most az a középkorú Adrian Mole vagyok, negyvenhez közel. Kétségek gyötörtek, többször ránéztem Dianára, baljóslatú ábrázattal figyeltem, hogy ébren van –e még, nem csorog –e a nyál a szájából. Szerencsére bírta, néha éreztem, hogy ficereg, mocorog, akkor újra felé pillantottam, azt vettem észre magamon, hogy egyre inkább őt néztem, mint a vásznat. Lehet, hogy csak a szék volt kényelmetlen, végül is már a felét is elhagytuk, ez színházban, vagy koncerten is megviseli az ember ülepét. Ezek az ülő alkalmatosságok még mindig hagynak kívánnivalót maguk után e tekintetben. Elképzelhető, hogy ezek miatt találták ki a fekvő mozit. Pároknak. Micsoda baromság, mire vetemedik az emberi agy, mit tud még kipréselni magából? Ha feküdni akarok, azt megteszem otthon a kanapén, vagy az ágyon, miért fizessek ezért ötezret két személyre? Persze ebbe nem számoltam bele az üdítőt és a kísérő rágcsálnivalókat, amiket egyesek előszeretettel fogyasztanak közben. És abban az ágyban már előttem feküdtek, nem is kevesen. Tényleg érti ezt valaki, vagy csak nekem behatárolt a fantáziám és a kreatív képességem? Vagy túlságosan sóher vagyok, mert eszem ágában sincs fizetni ezért? Tegyük fel, hogy ez ember egy erotikus töltettel bíró filmet néz meg a fekvő moziban. Mi van, ha megkívánja a párját közben? Ott helyben egymásnak esnek, utat és teret engedve a rájuk törő vágyaknak? Vagy megvárják a végét és kimennek a budiba?

Diána elővett a táskájából egy kis vizet, de a mozdulat végrehajtása alatt sem vette le a szemét a vászonról, és ezt jó érzéssel konstatáltam, majd hirtelen megbökött és elém nyújtotta, úgyhogy rám sem nézett, én meg a fülébe súgtam, hogy nem kérek. Közel hajoltam hozzá és éreztem a nagyszerű illatát, mely a bőre és a parfümje elegyéből állt. Finom volt, hívogatta az orromat, de behúztam a kéziféket. Egy hangot sem eresztett ki, egy ártatlan pisszenést sem, ami örvendetes volt. Nem kedveltem a fecserészéseket, a feleslegesen csacsogókat. Aztán a vége felé látó távolságba helyezte a kezét. Persze, hogy ott motoszkált bennem Adrian Mole, körülbelül úgy, mint a kis alien A nyolcadik utas: a Halálban John Hurt gyomrában. Nem akartam, hogy úgy végezzem, hogy úgy bújjon ki belőlem. Nem akartam túl intim lenni. Nem akartam, hogy elhúzza, nem akartam megijeszteni és azt sem, hogy túl bizalmaskodónak érezzen. Miután azonban még közelebb tette és már majdnem súrolta a combomat, nem volt több kérdés, kétely, nem lacafacáztam és óvatosan megérintettem a kezét. Erre ő megfordította és összekulcsolta. Milyen kamaszos idétlenkedés volt ez. Aztán megkönnyebbültem, jó volt Diánával együtt, kéz a kézben nézni ezt a filmet, akkor is, ha Fellini alkotásának az élethez több köze volt, mint a romantikához. Végül is a mindennapokban is meg fogod a párod kezét, ha éppen arra vágysz. Egy bökkenő azért volt ebben a gondolatmenetben: mi nem voltunk egy pár. De jó érzés volt, szó szerint simogató érzés. Már így maradtunk a film végéig, kivártuk a stáblistát is, majd csak azt követően a lámpák fényeinek hatására eresztettük el egymás kezét. Furcsa volt, talán emiatt sem szólaltunk meg kifelé menet. Egymásra vártunk, majd a másik elkezdi, aztán végül kinn a mozi előtt már nem lehetett tovább hallgatni. Túl hosszúnak tűnt a csend, nagy volt a szünet.

- Hogy tetszett, milyenek az első benyomásaid? – kérdeztem érdeklődve, miközben rágyújtottam egy újabb cigire.

- Hányszor láttad ezt a filmet? – nagyon gyorsan visszakérdezett.

- Bár volt egy kérdésem, amit nemes egyszerűséggel lesöpörtél, de ahogy óhajtod. Legalább egy tucatszor és akkor még lehet, hogy keveset is mondtam. Visszatérjünk arra, hogy milyen volt, vagy nem akarsz róla beszélni?

- Mit szólnál hozzá, ha akkor dumálnánk meg, amikor beültünk valahova? Addig egy kicsit hagynám leülepedni és adok magamnak időt megfogalmazni, de ha egy szót akarsz, ami most rögtön eszembe jut: tömény. Nos mi a következő program kedves kolléga? – hirtelen hivatalossá vált a hanghordozása, megint játszadozott.

- Foglaltam egy asztalt – feleltem röviden.

- Ez lett volna a meglepetés?

- Hát annak gondoltam, de nem úgy sült el, már lelőttem a poént. Ismered a Két Szerecsen nevű helyet?

- Mintha hallottam volna már róla, valami rémlik, de nem jártam még ott. Hol van?

- Nem messze innen a Nagymező utcában a Radnóti Színházzal szemben. Negyed kilencre van asztalunk a kinti terasz részen, mert elég jó idő van, úgyhogy gyorsan elnyomom a cigit, villamossal két megálló és már ott is vagyunk.

- Tökéletes uram, de ne siessen azzal a cigivel, megvár minket az asztal. Csak nyugodtan, ráérősen szíjja kend, szíjja – régiesen beszélt és olyan jóízűen nevetett, hogy az önkéntelenül is rám ragadt.