Sam Mendesnek hiányzott egy aranyburkolat a jacuzzijából. Vagy rosszabb esetben ráunt az ötezer forintos, tescos, kacsaúsztatónak használt gumimedencéjére és valami nagyobbat álmodott helyette. Más magyarázatot nem találunk arra, hogy rábólintott az újabb Bond kalandra, látván a kész produkciót. Miért volt szüksége erre a blamázsra, hiszen legutóbb egész pofásan megmutatta főhőse sebezhetőségét, sötét oldalát, elővarázsolt egy remek gonoszt a cilinderéből, kinyírta Judi Denchet, a végére pedig a sorozat hagyományainak megfelelően teremtett a káoszból rendet. A Skyfallért besöpörte a megérdemelt hozsannákat, Adele kapott egy Oscar-díjat a betétdalért, így mint aki jól végezte dolgát, emelt fővel távozhatott volna, átadva a direktori széket másnak, valaki olyannak, aki még érezhetett volna némi bizsergést annak hallatán, hogy: „A nevem: Bond, James Bond.” Inkább a történelmet választotta, Mendes ugyanis az első, a széria 1995-től számított újkori fejezetében, aki egymás után rendezett meg két filmet. Későn döbbent rá, hogy nagyvonalúbbnak kellett volna lennie. Ez a szekér már elszaladt.

Van úgy, hogy az, ami elsőre ellenfélnek, vagy csúnya ellenségnek látszik, az valójában a barátunk kellene, hogy legyen. Ezt az eszközt jelen esetben úgy hívják: olló. Már a nyitó jelenetben hasznos segítséget nyújthatott volna, ha előveszik a szerszámos kamrából. Mert szépen megkoreografált, nagyszerű és látványos, helikopteres verekedésekkel megspékelt akcióról beszélünk ugyan, de túl van nyújtva, már az is, ahogy Bond halálfejes maszkban egy gyönyörű barna lánnyal az oldalán felmegy egy szállodába. És persze még el is kell kezdődnie a nagy smároldának, fene a gusztusát, csak utána indulhat meg a csinn-bumm cirkusz.  És akkor jön a főcím, meg hozzá Sam Smith dala, amiben a szerző úgy hajlítgat, mint egy kanos macska, a hallójárataink súlyos veszélynek vannak kitéve, ha a terem ki lenne csempézve, valószínűleg ránk omolna az egész. Még nem sejtjük ugyan, hogy mi vár ránk a későbbiekben, de Sam barátunkat egy életre negligáltuk a zenei palettánkról. Vagy félretesszük egy rosszindulatú panelszomszédnak.

A történetet nem variálták túl, egy hangjeggyel sem tértek el a megszokottól, vagy attól, amit mostanában tálalnak fel nekünk akciófilmek konfliktusaként. Igen, egy világméretű összeesküvésről, konspirációról van szó, egy szervezetről, amelyik be akarja venni a titkosszolgálatokat és a maga malmára kívánja hajtani a vizet. Ennek ered utána Bond, úgy, hogy a szálak a gyerekkoráig vezethetők vissza. A négy forgatókönyvíró nem sokat törte a fejét, nem akart eredeti ötletekkel házalni, minek, nem kapnak ők több suskát azért. Így viszont egy összecsapott maszlagot adtak ki a kezükből, aminek se íze nincs, se bűze, na jó legfeljebb egy kis szar szaga, de hát majd befogjuk az orrunkat, ha már csípi a szemünket az illat. Az előző három film szereplőit kavarják bele az összeesküvés-elméletbe, előhozzák az emblematikus gonoszt (Blofeld) a hatvanas-hetvenes évekből, megpróbálják kikerülni a nagyobb logikai gikszereket és persze kikotorják a jól bevált, ezerszer elhasznált patronokat a sublót legaljáról. Azonban ezt még meg is bocsátanánk, sőt elnézőek is lennénk, mert hát kedveljük Bondot, ha az egész truvájnak lenne valami ritmusa, koherenciája, de a jelenetek szétesők, a dialógok terjengősek és fárasztóak, arról nem is beszélve, hogy duzzadnak a közhelyek tömegétől. Monica Belluccit pedig olyan szinten teszik pályán kívülre, hogy az megalázó. Pozitívumként meg el lehet raktározni, hogy legalább a humort nem hagyták veszendőfélben és megkínálták a 007-est egy-két aranyköpéssel.

Sam Mendes úgy a film negyedének forgatása közben rájöhetett arra, hogy neki tulajdonképpen semmi kedve ehhez az egészhez, a főhős karakteréből többet nem tud kihozni, mint amit a Skyfallban prezentált, a mellékszereplőket kicsit ugyan felturbózza, de a nők úgyis csak díszítőelemként funkcionálnak, legfeljebb annyi a különbség, hogy Bond mennyi idő alatt dönti meg őket. Az egyikhez két perc sem szükséges, a másik még nyüszít egy pöttyet, de végül megtörik az ellenállása - ha egyáltalán annak lehet azt nevezni, legyen inkább cicázás - és beadja a derekát. Mendes tehát unalmában felcsap szarkának, így hívják a bolti tolvajokat, azzal a kitétellel, hogy ő nem zsömlét, vagy kiflit lopkod, hanem ötleteket. Más filmekből. Leginkább Nolan Batman trilógiáját nyüstöli. Becsületére váljon, hogy nem tagadja, hülye is lenne, néha annyira kikandikál, hogy éppen csak nem üvölt: „hé ezt már egyszer láttátok, valahol!” A rendező arányérzékével viszont ilyenkor is gondok vannak. Túltolja az akciót, túlspilázza a párbeszédeket, dagasztja a játékidőt, mint pék a cipót és közben azon morfondírozunk, hogy ebben az epizódban talán még nyolcvanpercnyi értelmes nyersanyag sincsen.

A dupla fenekű finálénál már Mendes is bedobhatta a kulcsot, nem igazán tudjuk, hogy poénnak szánja –e, amikor a befejezés első tangeri részénél Bond elszólja magát, hogy „még nincs vége.” Hát tényleg nincs, a 007-es orákulumként is kitűnően működik, végig kell szenvednünk ráadásként egy londoni etapot is, amiben viszont előkapják A specialista című „klasszikust”, azt, amiben Stallone meg Sharon Stone olyan kitekert pózban szeretkeztek a zuhany alatt. Persze mivel a Bond filmekben továbbra sincs explicit szex, csak olyan sejtelmes, nem ez a jelenet kap másolatot, hanem az, amikor egy motorcsónakkal menekültek az összeomló épületből. Hogy miképpen csinálták, azt azóta se tudja senki, ahogy itt sem. Mendes is úgy volt vele, hogy maradjanak titkaink. Ha nincs új, a régi is jó alapon a főhős megint a szerelmes kamasz bőrébe bújik, mint a Casino Royale-ban, ízlés dolga, már akkor is elég távol állt ez Bond világától és ezúttal sem került közelebb hozzá.

Daniel Craig varázsa továbbra is erős, makacsul tartja magát, a baltaarcát már teljesen megszoktuk, azt meg, hogy öregszik talán az első jelenetben fedezhetjük fel, elképzelhető, hogy nem kapott elég sminket az arcára. A szerződése még él, de nem biztos, hogy erőltetnie kellene ezt már. Craig kihozta a szerepből azt, ami benne van, néhányszor túl is nyújtózkodott, de ideje lenne váltani. Így talán megúszhatná azt, amibe Sean Connery kivételével az összes eddigi Bond beleragadt, hogy egyetlen szereppel azonosítsák a filmes pályafutását. Christoph Waltz nem okoz meglepetést és ez most nem örömhír, ugyanis azt a panelt hozza, ami Tarantinonál újdonságként hatott, itt viszont már megszokott és elcsépelt. A forgatókönyv sem segít neki, ennyire színtelen és arctalan gonosz, legutóbb Mathieu Amalric volt a Quantum csendjében. Ralph Fiennes viszont eddig nem látott árnyalatokat visz M karakterébe, feltétlenül szükség van rá a továbbiakban is. Mint ahogy Naomie Harrisre Moneypennyként, mert szexisebb és erőteljesebb, mint bármelyik Bond lány, még így másodvonalban is. Lea Seydoux nagy veszteség, mert bármilyen kitűnő színésznő, itt tényleg csak szépségtapasz. Talán tudomásul vette, hogy ez egy macsócsata és kénytelen-kelletlen háttérben a helye, nem is tör előre onnan. Monica Belucci percasszonyként is szép és körülbelül ennyiben kimerül, amit mondani tudunk róla.

Sam Mendes egy olyan forgatókönyvet kapott a kezébe, amelyben nincsenek fordulatok, a csavarokat azonnal ki lehet szúrni, legutóbb a Bíborhegynél tapasztaltunk ilyet, hasonló végeredménnyel. Már olvasáskor kapiskálhatta, hogy nem ez a film lesz az életműve éke, mégsem mondott nemet. Most verheti a fejét a falba, de legalább az aranyburkolat megvan. A Spectre az idei év nagy csalódásai közé tartozik, kell egy kis idő, hogy az ember kiheverje. A film úgy kezdődik, hogy a halottak élnek. Ha Bond nem is pusztul ebbe bele, kell valaki, aki újragenerálja, mert ez most eléggé leharcolódott. Mendes meg legalább rájött, hogy jobb a csúcsponton befejezni, ez mindig érvényes közhely marad. Na ezt letudtuk blockbuster gyanánt, felkészül Katniss Everdeen és a Capitolium. Van para rendesen.

4/10