Mert vár egy nagy találkozás. Valahol, valamikor, valakivel. Persze így szokott ez kezdődni. Néha egy pillantással, néha egy szégyenlős mondattal, olykor valami nagymenő dumával, olykor csak a véletlennek köszönhetően. És ha ott van a szikra, esetleg a perzselő láng, amit sokan kémiának neveznek, akkor senki és semmi nem állhat útjába annak, hogy elinduljon a verkli, amit úgy hívnak: kapcsolat. Amit elvileg és sokszor a gyakorlatban is meg kell, hogy támogasson az érzés, amire mindenki vágyik, vagy legalábbis álmodozik róla, így aztán valamikor tövig benne van, valamikor kergeti, valamikor kerülgeti, valamikor készül rá, valamikor úgy gondolja; számára elveszett. Igen, ez a szerelem. És persze ez is különböző módon bontakozik ki, hol lassabban, megfontoltabban, hol évek alatt, barátságból fakadóan, hol villámgyorsan, az alkalom sűrűjében, a vágyak ösztönös felhorgadásából adódóan, hol pedig egyáltalán nem, mert kimondatlan marad, mert elfutnak egymás és az érzelmeik mellett. Pont, mint a filmekben. Legalábbis azokban, amelyek a valóságból táplálkoznak, mert akkor megláthatjuk magunkat bennük, az esetlenségeinket, a félelmeinket, a magabiztosságunkat, a félreértéseinket, az ábrándjainkat, a naivitásunkat és természetesen a csalódásainkat. Mert ezek is mi vagyunk és mert az élet nem mindig lányregény.

Amíg létezik a világ és a Föld forog a tengelye körül a romantikus mozi élni és virulni fog. Boldog-boldogtalan próbálkozik majd vele, minden náció igyekszik a maga képére formálni és megmutatni, hogy van a műfajban spiritusz a már százszor lejátszott és elkoptatott ötletek ellenére is. Mert az nem nagy kunszt, hogy csókolózó párokat fényképezgessünk, de az már nagyobb falatnak tűnik, hogy e mögé valami frisset, valami szellemeset, valami olyat tegyünk keretként, amit nem gyalultak halálra szakavatottnak tűnő iparosok. Az meg az eddigi felhozatalból is látszik, hogy könnyű olyan habkönnyű, szerelmes löttyöt keverni, amitől vért okádunk, de nehéz olyat, ami megmarad az emlékezetünkben és nem azért, mert felfordult tőle a gyomrunk. Nálunk például Sas Tamás professzor Úr és Gyöngyössy Bence hű adjunktusa szisztematikus munkával döngölte iszapba a műfajt, előbbi a reklámfilmjeibe oltott nyáltengerével, utóbbi pedig a gyalázatos remake-jeivel, amiből már tíz perc is sok és amiben jobb sorsra érdemes művészek úgy ripacskodtak, mintha valami szocreál művelődési ház színpadát koptatták volna Biharbasznádon. Persze az amerikaiakat sem kell félteni, ők is rendesen verik a koporsóba a szögeket és tesznek arról, hogy ha már feltűnik valahol a szerelem, vagy a romantika inkább elhúzzuk a szánkat, semmint alávessük magunkat a ránk kényszerülő esetleges megpróbáltatásoknak.

Legyünk igazságosak; nem Chris Evanstől vagyis Amerika kapitánytól vártuk a csodát. Már csak azért sem, mert a srác képregényhősként sem villogott, nem volt ugyan rossz, csak olyan átlagos, bárgyú tekintetű szépfiú, aki átmehet bármilyen nehézségen, mégis mindig bajnok marad. Arról sem voltunk meggyőződve úgy igazán, hogy képes egy stábot direktorként irányítani. És persze itt kell jönnie egy fordulatnak, merthogy színészünk, aki ezúttal rendezőként debütál, ha nem is alaposan, de valamelyest ránk cáfol és simán az arcunkba vigyorog. Legelőször is azzal, hogy nem árul zsákbamacskát és nem akar különféle mesterséges fortélyokat bevetni azért, hogy forradalmasítsa a műfajt. Az angol cím (Before We Go) is leleplező abban a tekintetben, hogy filmje választott egy példaképet, egy etalont és azt próbálja követni. Nem szolgaian másolni, nem leutánozni, inkább csak újragondolni, egy másfajta kontextusba és köntösbe helyezni. Ez a minta pedig a Mielőtt trilógia kezdő darabja a Mielőtt felkel a nap Ethan Hawke-val és Julie Delpyvel a főszerepekben és Richard Linklater rendezésében, ami kétségtelenül a romantikus történetek egyik alfája és ómegája. Itt nem egy Budapestről Párizsba tartó vasúti szerelvény a kiindulópont, hanem egy pályaudvar és nem Bécsben sétálgat egy fiú és egy lány, hanem New Yorkban. Brooke (Alice Eve) a pár női tagja ugyanis lekési a Bostonba induló utolsó vonatát, ráadásul a táskáját is ellopják, így jókor tűnik fel az életében Nick az utcazenész, aki segítségére siet és akivel kettesben próbálják visszaszerezni az elcsórt értéket. 

Miben más ez mégis, mint a nagy előd? Először is abban, hogy nagyon különbözőek a karakterek, már az életkorukat tekintve is. Mindketten túl vannak az első virágzásunkon, ezért a beszélgetéseik kevésbé fókuszálnak a világra, kevésbé filozofikus és intellektuális jellegűek, sokkal inkább előtérbe helyeződnek a személyes jellegű párkapcsolati gondjaik például, mint az általános férfi-nő viszonyból származó sajátosságok. Ezért sem ismerjük meg részletesen az élettörténetüket, csak azt a szakaszt, ahol éppen tartanak, vagy azt a fejezetet, ami ehhez a jelenlegi állapothoz kapcsolódik. Ettől persze nem kell, hogy kevésbé izgalmasak vagy érdekfeszítőek legyenek a dialógusaik, ha megfelelően pergőek, ha van bennük némi humor, ha lényegre törőek és ha közük van ahhoz a hétköznapi beszédhez, amit az egyszerű halandó is használni szokott egy ismerkedés alkalmával. És ebben többé-kevésbé jól teljesít Chris Evans filmje. A lány története talán egy kicsit vonzóbb, bonyolultabb, ezért annak mozzanataira fokozatosan derül fény, míg a fiú sztorija átlagosabb, azt hamarabb össze is rakjuk. Aztán az is differencia, hogy ebben a moziban mindketten vergődnek, mindketten egyfajta válaszúthoz érkeztek és ennek megoldásában, feloldásában, az irány helyes megválasztásában lehetnek támaszai egymásnak.

Azt persze meg kell oldani, hogy a film mégse fáradjon el a hosszadalmas elemzésben, a vég nélküli csevegésben, ezért muszáj feldobni néhány eseménnyel, amik sokszor úgy tűnnek, mintha bele sem férnének egy éjszakába. Van egy hajsza a táska után, ami viszonylag hamar lezárul. Aztán főhőseink különböző szituációkba keverednek, amelyek közül némelyik bűzlik az újrahasznosítástól. A hangszerkísérettel előadott spontán dalolászás például már a könyökünkön jön ki, annyira sokszor lőtték el. Ötletes viszont az utcai telefonokkal való játék, mert egyrészt jó látni, hogy valaha használták ezeket a készülékeket, másrészt emberi arcot kölcsönöz a mai rohanós, mobilokkal megspékelt világunknak. És amilyen életszagú az, ahogy a fiú találkozik a régi szerelmével, annyira olcsó és közhelyes, hogy az éjszaka egy adott pontján a szereplők egy jósnál kötnek ki, aki persze egy magányos, özvegy öregember és aki szórja a bölcsességeit, a spontán rögtönzött jótanácsait, anélkül, hogy megismerné a vendégeit. A szerelem útján egy kicsit olyan, mintha libikókáznánk. Vannak kellemes, földhöz ragadt pillanatai, amikor fenn érezzük magunkat és vannak olyan húzásai, amitől hirtelen mélybe zuhanunk. És van egy olyan szállodai jelenet is, amikor a legszebb emberi momentumaink tükröződnek, amikor megcsillannak a valódi érzelmek és ez nagyon jól tud esni a lelkeknek. Azért pedig külön jár a főhajtás a rendező-főszereplőnek, hogy a végét nem mártja meg egy bödön puncs masszába, még véletlenül sem cukrozza el, mert lehet, hogy van benne egy kis kesernyés íz, de legalább maradunk a realitásoknál és nem szállunk el Alice Csodaországába.

Még mindig megdöbbentő látni azt, hogy mennyire természetesen játszanak filmekben például az amerikai színészek is. Hogy egy felesleges manír, egy oda nem illó grimasz sincs az arcukon, hogy olyan hitelesen hagyja el egy mondat a szájukat, mintha nem is kamera előtt lennének, hanem tényleg egy bárban, valahol New Yorkban. És ebben most is precízek. Főként a női főszerepet játszó Alice Eve, aki végre nem egy szőke cicababa, vagy egy komplexusos tinédzser tízpontos nője, hanem egy hús-vér lány, akinek vannak érzelmei, akinek vannak problémái, akivel olykor elbánnak és akinek vannak hibái is. Eve magával ragadóan játszik, jól hozza az elbizonytalanodást, megfelelően érzékelteti az átélt hullámvasutat és kellő erővel támogatja a most megismert férfit is. Ha van nagy felfedezése ennek a mozinak, akkor az minden kétséget kizáróan Alice Eve. Chris Evans ezúttal sem rossz, sőt megkapjuk a bohókás oldalát is és persze egészen másfajta karaktert tesz elénk, mint képregényhősként. A manírok nélküli, egyszerűségében nagyszerű játékban pedig méltó partnere a színésznőnek.

Chris Evans filmje egy csendes, visszafogott, helyenként kissé lassan vonagló alkotás két ember nagy találkozásáról. Nem hibátlan és nem egyenletes színvonalú, mégis van benne valami vonzó. Talán az, hogy nem műérzelmekkel és kitekert diskurzusokkal akar fárasztani, hanem meghitten, görcsmentesen és olykor gondolkodtatva szeretne szórakoztatni. Nem váltja meg a világot, de nem is ez egy romantikus mozi fő feladata. Már azzal is megelégszünk, ha jó arányérzékkel és szerethető, életből elcsípett emberi karakterekkel rendelkezik. És ezek itt megvannak. Ennyi pedig ettől a filmtől elégnek tűnik. Egy kellemesnek induló estéhez mindenképp.    

7/10