Epét hányok a menekültválság kezelésétől. És nem azért, mert a kérdés ne lenne életbevágó, hanem azért, mert megint hatványozottan és gőzerővel tör utat magának az emberi kisszerűség, önzőség és az a fajta pitiánerség, ami ugyan lassan már megszokottá válik, de egy-két görcsöt még mindig okoz az ember gyomrának. Európa impotens öregemberként rugdalózik, a vezetői naponta elmondják a szokásos lózungokat, segítünk, segíteni akarunk, csak sajnos váratlanul ért minket ez a mennyiségű népvándorlás - aha a titkosszolgálatok világában, amikor mindenki lehallgat, mindenkit -, meg hát pénz is kéne hozzá, meg egyébként hely sincs nagyon, meg hát nem mondjuk ki, de utálunk benneteket, ezért inkább azokra hallgatunk, akik kerítéseket és falakat építenek, eltolva magunktól a problémát és a felelősséget. Mert megoldani, vagy legalább valamifajta támpontot kínálni nem akar itt senki, sőt egyesek inkább arra játszanak, hogy legyenek ott a felszínen a gondok, addig sem beszélnek másról, valami olyanról, ami még jobban fájhatna nekünk. Marad a harag és a gyűlölet. Azokkal szemben, akik jönnek megállíthatatlanul, fiatalok, idősek, gyerekek egyaránt. És persze sokszínűek, vannak köztük, jók, gonoszak, ártatlanok, vétkesek és bűntelenek. Csakúgy, mint köztünk. Legalább valaki venné már a fáradtságot és végre tüzetesen ellenőrizné, vagy megnézné, hogy kik ők valójában és miért pont ide szeretnének letelepedni, miért éppen Európa szívébe vágynak, amit szépen lassan befed és ellep az idegengyűlölet összes, eddig mélyben lappangó tünete, oly mértékben, hogy az rövidesen kezelhetetlenné válhat. Ne adja a sors, hogy egyszer forduljon a kocka és azoknak kelljen könyörületért fohászkodni, akik a leghangosabban hőbörögnek. Mert, ha jön a bomba, akkor vagy menekülsz, vagy megdöglesz és ha még családod is van, akkor azokért is felelsz. Vajon ki fog segítséget nyújtani? Isten ilyenkor nagyon messze van, ha egyáltalán létezik.

Jacques Audiard Dheepan című alkotása idén elnyerte a Cannes-i filmfesztivál legjobb filmjének járó Arany Pálmát egy igen erős mezőnyben, ahol ott volt többek között a Saul fia is. Nemes Jeles László kiváló munkája éppen emiatt csúszott aztán a második helyre, megkapva a zsűri nagydíját. Büszkeségünk persze így is határtalan, mert magyar mozi régen nem járt már ilyen csúcsokon és ha hinni lehet az Oscar előrejelzéseknek, koránt sincs még vége a megérdemelt diadalmenetnek. Na de nézzük a Dheepant, ugyanis a kritikusok már a díjátadó után fanyalogtak, hogy nem olyan rossz ez, de Audiard valószínűleg a menekültkrízis aktualitása, illetve megoldatlansága, valamint a probléma kissé provokatív módon történő feldolgozása miatt érdemesült az elismerésre, semmint a film minősége okán. És ebben most kivételesen van is valami. A sztori nem túl bonyolult, bár van benne egy kis csalafintaság, ami a vége felé válik jelentőségteljessé, de a lényeg, hogy főhősünk, Dheepan Srí Lankáról kényszerül menekülni, ahol a kormány erők és a lázadók küzdenek egymással. Mivel egyedül kevéssé van esélye a gyors eljövetelre, kap maga mellé egy nőt, egy kilenc éves kislányt és így, mint egy családnak látszó közösség Franciaországban tudnak letelepedni, ahol a férfi gondok lesz a lakótelepen, a nő egy öreget felügyel, a gyermek pedig iskolába megy. Az új helyen viszont nemcsak békés emberek élnek, hanem különböző gengszterek is, akik olykor leszámolnak egymással.

Az egész filmet áthatja az, ami a későbbiekben is egyre szembeszökőbbé és tudatosabbá válik bennünk, hogy Audiard kevésbé akar elmerülni a részletekben és inkább vázlatosan építkezik. Túlságosan nagyvonalúan kezeli például az Európába vezető utat, olyannyira, hogy abból egyetlen képkockát sem kapunk, pedig igazán megdöbbentő lenne átélni az embercsempészek gyűrűjében történő hánykolódást, a vélhető megaláztatásokat, a félelmet és az ebből származó kétségeket, hogy egyáltalán eljutnak –e oda, ahova szeretnének, meglátják –e valaha a szárazföldet. Ezek azok a momentumok, amikről nagyon keveset beszélnek és amikről nem tudunk meg itt se semmit. Az elvándorlás nyomós érvei a „család” női tagjánál teljes homályba burkolóznak, a kislány árva, a szülei meghaltak, itt tehát evidensnek mutatkoznak, míg a férfinál csak a vége felé egyértelműsödik, bár a rendező közben annyi fogódzót nyújt, hogy már annál is leeshet a tantusz, akinek nem jók a megérzései ilyen téren. Szóval vannak lyukak már a kezdetekben és nem látunk nagy elhatározást ezek betömködésére, így a kérdőjelek nem válnak ponttá a mondat végén a továbbiakban sem.

Merthogy van itt egy családnak nevezett képződmény, amely tulajdonképpen egy heterogén massza, az egyedei meglehetősen eltérő személyiségek, mind habitusukat, mind pedig lelkiállapotukat tekintve. A fogadott apa egy csendes, nem túl szószátyár alak, aki eleinte nem is tud mit kezdeni a helyzettel, hogy ezentúl nemcsak önmagáért, hanem két másik társáért is felelősséget kell vállalnia. A nő forrófejű és hebrencs, akinél a szeretet, mint érzés szinte teljesen háttérbe szorul, annyit tudunk, hogy két öccse van, de minden más információ hiányában ez tényként kell kezelnünk, ez van és kész. A kislány a legokosabb közülük, próbálja egységgé kovácsolni a csapatot, még úgy is, hogy talán soha nem fogja őket szüleiként számon tartani. Ezeket az embereket kellene közelítenie egymáshoz a direktornak, de ebbe sem fektet igazán nagy energiákat. Felskicceli a folyamatokat, de képtelen átélhetővé, bensőségessé és szenzitívvé tenni azokat. A nő az egyik beszélgetésük során közli Dheepannal, hogy nincs humora, a kislány nem érzi a nő elfogadását és ezt egy veszekedésük alkalmával kinyilvánítja, a családfő egy idő után természetes ösztöneitől vezérelve testileg kezd sóvárogni a nő után, ami egyszercsak véletlenszerűen viszonzásra talál. Ezek csak kiragadott jelenetek, amik mögött mindössze adekvát, maguktól értetődő tartalom van, de nincsenek mögötte valódi érzelmek és így a későbbiekben kialakulni vélt kapocs mélysége sem meggyőző, sőt talán egy kicsit hiteltelen is.

Audiard a beilleszkedés egyes fázisait is pusztán karcolgatja a részletesebb elemzés helyett. Sekélyes, átlátszó képekkel fűszerezi ezeket, a kislányt kitaszítják a többiek, mire nekimegy az egyiknek. A nő próbál beszélgetni a rábízott öreg unokaöccsével, akiről már messziről bűzlik, hogy egy szélhámos. A férfi pedig lelkiismeretesen végzi a dolgát és ezzel szeretne észrevétlen maradni. Ímmel-ámmal tanulják a nyelvet, hogy ne csak megértsék a szavakat, hanem használni is tudják. Ebben a gyerek lenne a segítségükre. Frázisok. Panelek. Nincsen bennük újdonság, sem valami olyan, amire igazán felkaphatnánk a fejünket, amire érdemes lenne odafigyelni.  

És akkor jön az a befejezés, amelyet talán ütősnek szánt volna a direktor, de annyira összecsapott és megmagyarázhatatlan lett, hogy kis híján taccsra vágja az egész projektet. Audiard a bűn és bűnhődés terepére téved, amiben az eddigi munkássága alapján otthon van, itt azonban inkább nevetségessé válik. A főhősünket annyira elkapja a forradalmi hevület, hogy felcsap önkéntes igazságosztónak, hogy megvédje azt a nőt, akihez egy ágyba bújáson kívül eddig nem sok köze volt, aki már le akart lécelni mellőle. Dheepan versus lakótelepi gengszterek, Martin Scorsese vagy még inkább John Woo stílusában, porfelhőben, lassításokkal teletűzdelve, már csak a felröppenő fehér galambocskák hiányoznak. A finis pedig egy olyan rózsaszín habcsók, aminek semmilyen előjele nem volt, azon kívül, hogy egy teljesen felesleges jelenetben Dheepan ékszereket nézegetett, vagy csak egyszerűen átaludtuk, mert más magyarázatot nemigen találunk rá. Akik segítenek a bajban, azok nem először és valószínűleg nem is utoljára, a színészek. Jesuthasan Antonythasan a címszerepben, inkább lélekkel játszik és kevésbé arccal, arról ugyanis nem sok érzelem olvasható le, míg Kalieaswari Srinivasan Yalini alakítójaként pont a hiteles gesztusaival és a nem túlzó, ugyanakkor pontos mimikáival tűnik ki, kettőjük természetessége és harmonikus összjátéka elvitathatatlan. És aki még rátesz egy lapáttal és végképp a szívünkbe lopja magát az a kislányt, Illayaalt megtestesítő Claudine Vinasithamby. Az ő érzelemnyilvánításai talán az őszinteségi versenyben is győznének.

Az egyes perceiben lehengerlő A próféta és az egy fokkal harmatosabb, de még így is erős, Magyarországon moziba sem küldött, Rozsda és csont után Jacques Audiard rendezőtől ennél lényegesen többet és szebbet vártunk és reméltünk. Valahogy belekeveredett a műfajokba, ebből is akart egy kicsit, abból is akart egy kicsit, így a vége egy olyan vegyes koktél lett, amit ugyan nem köpünk ki, de nem is fogyasztunk jó szájízzel. Van ebben egy kis dráma, ami felszínes, van benne romantika, ami híg és van benne bűnügyi aspektus, ami meg inkább parodisztikus, mint felemelő, vagy izgalmas. Így a végén azt kérdezzük magunktól a teremből kifelé jövet, hogy vajon mi is akart ez lenni. A probléma viszont valós és ennek súlya okán talán tényleg érdemes egy estét szánni rá, de abban kételkedünk, hogy maradandó, vagy olyan élményekkel gazdagodnánk, ami eddig feltáratlan volt előttünk. A Dheepan nem segíti a közeledést a menekültügyhöz, csak a fenntartásokat szaporítja. Ennyiben mindenképpen provokál. Kár, hogy csak ennyiben.

5/10