Nagy volt a sunnyogás Angelina Jolie Pitt legújabb filmje körül. Alig volt beharangozva, Amerikában is csak egy hete kezdték vetíteni, volt ugyan egy-két interjú, meg egy fekete-fehér képsorozat, de az igazán bombasztikus hajcihő és az azt megtámogató óriási reklámkampány elmaradt. Ha pedig megnézzük a végeredményt, azt is érteni véljük, miért volt ez a bújócskázás. Az ugyanis minden köntörfalazás és különösebb teketóriázás nélkül kijelenthető, hogy A tengernél című film: semmilyen. Gyönyörű pasztellszínekkel dolgozik, csodálatos képeket mutat egy mesebeli helyszínről, de mint mozi üres, vontatott, poroszkáló és enyhén szólva sincs megírva, legfeljebb felskiccelve. És aki arra számít, hogy a most már házaspárként funkcionáló és a bulvárlapok egyik kedvenc csemegéjeként szolgáló, Pitt-Jolie páros között ugyanaz a végzetes vonzerő izzik fel, mint tíz éve a Mr. és Mrs. Smith esetében, az inkább be se menjen a terembe, mert egy óra múlva biztos, hogy ráncos homlokkal és véresre kapart arccal fog távozni a vetítésről. Mert az szórakoztató volt és könnyed és minden bukkanója ellenére látszott, hogy élvezettel csinálták, ez viszont egy szenvedős, mazochista alkotás, amelyből süt az önsajnálat és amelynek a készítése is okozhatott néhány kínos percet.

Tévedés ne essék, nem a koncepcióval van baj, nem azzal, hogy A tengernél csak bizonyos rétegeket szólít meg és próbál művészi felhangokkal dolgozni, sőt ez még talán elismerésre méltó is lehetne, ha emögött látnánk a célokat, a szándékot, azt, hogy tulajdonképpen  miért is kellett ennek a vázlatszerűségnek zöld utat adni. Mivel ilyet nem érzékelünk, kénytelenek vagyunk két órán keresztül nézni Jolie nagy boci szemeit, amiből olykor potyognak a könnyek, bámulhatjuk, ahogy Pitt lerészegedik mellette, nem egyszer és nem kétszer, hogy kimennek az erkélyre, bejönnek onnan, bemásznak a fürdőkádba, kijönnek belőle, aztán elténferegnek az ágyig, kukkolják a szomszédos fiatal párt, irigykednek a boldogságukra, miközben szenvednek és szenvelegnek. Ja és persze úgy néz ki, egymást is utálják. Ennek természetesen van oka is, ami a nagy csattanóként, mindennek az eredőjeként lesz meghatározva és maradna is talán bennünk egy csöpp izgalom a mibenlétét illetően, ha a mozi elején sokat sejtető pillantásokkal nem árulnák el azt.

A titoknak tehát lőttek, ennek hiányában marad egy erőtlen és parttalan párkapcsolati analízis, amelyik tőszavakkal és félmondatokkal operál, amelyik örökké csak célozgat, de semmit nem fejt ki részletesen, amelyik a vizualitást hívja segítségül a szavak helyett. Pedig csak valami hasonlót kellett volna csinálni, mint Tom Cruise és Nicole Kidman a Tágra zárt szemek című Stanley Kubrick film egyik jelenetében. Lelkileg lemeztelenedni, pőrévé válni, vitatkozni és elemezni, olyan tartalommal, amelynek súlya van, amelyben vannak gondolatok, érvek és ellenérvek, amelyek mögött ott vannak az egykori álmok, a boldog, szép napok és ott van a lehangoló jelen, egy másik férfi vagy nő utáni vágyakozás, önmagunk változásai, értékelése és az, hogy honnan indultunk, hol vagyunk most ehhez képest és mi lehet a jövőnk. Persze nem azt kívánjuk, hogy Pitt és Jolie kapcsolata is rámenjen erre, pusztán azt, hogy lássunk mély érzelmeket, kapjunk impulzusokat a pár együttélését illetően, legyenek támpontjaink és ne csak feszengjünk, mocorogjunk és várjuk a megkönnyebbülést jelentő fényeket, mert a vásznon nem történik semmi. 

Ehhez azonban karakterek is szükségesek és az nem elég, hogy Jolie Pitt önéletrajzi ihleteket használ, attól az még egy kívülállónak nem lesz érdekes és színes, inkább csak belterjes. Mert Pitt arca árulkodik arról, hogy nem veti meg a szeszt, a bulvár is csámcsogott róla eleget, mint ahogy a rendező-főszereplő mellműtétjéről is, ami a nőiességén ejthetett csorbát és aminek feldolgozásához talán ki kellett írnia magából az összes fájdalmát és könnyét. De ezek önmagukban nem elegendőek, kiváltképp, hogy a házaspár ellenpontjaként szolgáló fiatalok arra lesznek kárhoztatva, hogy ágytornák keretében mutassák meg a mézeshetek ínycsiklandó nyalánkságait, amiből egy falon található lyuk segítségével a szomszédos lakók is kaphatnak némi ízelítőt. És ebből még így is kialakulhatna egy szexuális töltetű pszichodráma, de ebből az öncélú meztelenkedésen és Jolie Pitt bátorságán kívül, hogy a masztektómia után is vállalta a ruhátlan jeleneteket, semmi nem látszik. Merthogy szenvedély és téttel bíró párbeszédek hiányában ez is csak az enyészet martalékává válik.    

Azt sem igazán kapiskáljuk, hogy miért kellett ezt a történetet a hetvenes évekbe helyezni, hiszen tényleg nincs rá magyarázat és akkor sem dobnánk egy hátast, ha ez mai környezetben játszódna. A sztori ugyanis mindössze annyi, hogy egy író és felesége Franciaországba megy nyaralni, hogy a szétzilált állapotban lévő házasságukat valamilyen úton-módon újra egységbe forrasszák, miközben találkoznak egy nászutas francia párral, akikkel egyre több időt töltenek együtt. Ebből pedig egy olyan művészfilm kerekedik, amiben a csendek vetélkednek Christian Berger csodás képeivel és amiben töménytelen mennyiségű nyomasztó fájdalom, könny és szomorúság van. És sok unalom, felesleges, sehova nem vezető melodráma, meg körülbelül harminc perc, aminek vannak élvezhető momentumai.

Mivel Brad Pitt valószínűleg talált némi kurázsit az alapanyagban és nem is volt szíve ellentmondani asszonykája hívásának, elvállalta az alkoholista férj szerepét. És talán nem is tette olyan rosszul, mert ha valaki tud némi színt vinni az alapvetően eléggé szokásos, már ezerszer tapasztalt figurába az ő. Vannak kimondottan jó pillanatai, például a kocsmában játszódó részeknél és még a részegséget sem alacsonyítja le a paródia szintjére. Angelina Jolie Pitt már kevésbé erőltette meg magát, azokat a vonásokat, amit a fájdalom és részben az önsajnálat hoz ki belőle, átlagosan produkálja, azokkal a színészi eszközökkel, amelyekben nincsenek kiemelkedő periódusok sem. Talán a rendezésre spórolta az energiáit, mondjuk az eredményt tekintve, arra is felesleges volt. Melanie Laurent és Melvin Poupaud csupán csak húsdarabok és kellemes látványként szolgáló kiegészítők.    

Patricia Rommel vágónak valószínűleg rengeteg szabadnapot engedélyezhetett Jolie Pitt, mert sok szüksége nem volt rá. Ezt a filmet is elérte a Bond átok, teljesen hasztalanul és következetlenül, ülepet sanyargató hosszúságúra gyúrták, amivel alaposan próbára teszik az ember tűrőképességét. Jolie Pittnek az eddigi rendezői kudarcaiból és a mostani tortúrából tanulva, illő lenne belátnia, hogy az Oscar direktorként, forgatókönyvíróként, vagy esetleg producerként látótávolságban sincsen, még akkor sem, ha az az álmai netovábbja, hogy megint a pódiumon szorongassa a szobrot. Hiányzik hozzá az, ami a kamera előtt még olykor pislákol. Egy szó az egész: tehetség.

3/10