Néha jól esik elrugaszkodni a valóságtól, elmenekülni azoktól a borzalmaktól, amik a hétköznapok képében mardossák, rágják a lelkünket, szívünket és keserítik meg az életünket. Pláne ezekben a vészterhes időkben. Ilyenkor pedig a képzeletünk és a fantáziánk segítségével repülhetünk egy alternatív világba, ahonnan egy időre száműzni lehet a racionális, józan gondolatokat és ahol hagyni kell azt, hogy elmerüljünk a bizarr, álomszerű képekben, a kissé provokatív, keresztényi tanításokat arcul csapó mondanivalóban, a meghökkentő, néhol vaskos, néhol csak egyszerűen abszurd poénokban, az olykor túláradó, talán a giccs határait súrolgató, olykor viszont finoman ábrázolt érzelmekben. Jaco van Dormael Legújabb testamentum című filmjével ugyanis sokat akar markolni; a felütéssel egyértelműen szúrni szeretne, tövissel vagy tűvel jóformán mindegy. Aztán gondolkodtatna is, nevettetne, egy kicsit talán okosítana, érzelmekre nevelne és végül, de egyáltalán nem utolsósorban figyelmeztetne, hogy az élet nagy ajándék, illik megbecsülni és jól sáfárkodni vele, mert az nem csereszabatos, annak élvezetére csak egyszer adódik alkalmunk. Ennek befogadása pedig hangulatfüggő. Ha valaki nyitott szellemiséggel érkezik és átengedi magát annak, hogy sodorja az ár, hogy szárnyra kapjon benne a varázslat, az élvezni fogja, aki pedig zárt ezirányban, az szimplán hülyeségnek könyveli majd el. Azonban a néha felbukkanó túlzások és ügyetlenkedések ellenére, ennek a filmnek érdemes egy esélyt adni.

Nézzük hát azt a már emlegetett történetindítót. Szóval tessenek jó erősen megkapaszkodni valamiben, mert Isten él és virul, mégpedig Brüsszelben egy panelház legfelső emeletén egy háromszobás kéróban. Nem egy szerethető alak, mert vedel, mint a disznó, állandóan sportközvetítéseket bámul a tévében, az asszonyt rövid pórázon tartja, aki talán ezért is néma, mint a kuka, a lányát fegyelmezi és olykor még ütlegeli is. Nincs mit szépíteni ezen, méretes seggfejjel van dolgunk, aki a fennmaradó idejében bosszantja az embereket, gusztustalan szabályokat ötöl ki, amivel megnehezíti az életüket. A fia már elmenekült a béke szigetének korántsem nevezhető otthonból, kilépett az undok apja árnyékából, és most erre készül a lánya is. Ea - merthogy így hívják az emós vonásokat magán hordozó teremtést – szintén borsot akar törni a faterja orra alá, úgyhogy mielőtt elszökik a lakásból, elküldi még sms-ben az embereknek a haláluk időpontját, majd megpattan, hogy keressen hat új apostolt, akiknek közreműködésével megírhatja a Legújabb testamentumot.

Nos, a sztori első hallásra történő megemésztéséhez kétségkívül szükség lehet egy Galla Miklóséhoz hasonlatos agyra. Azonban van Dormael tisztában lehetett témája érzékenységével, mert a kislány, Ea találékony narrációjának kíséretével vezet be minket a cselekmény sűrűjébe, amit frappáns és ötletes képekkel támogat, amik minimum somolygásra, de többször inkább mosolygásra vagy halk nevetésre ösztönöznek. A szándék pedig világos; nem meggyalázni, eltaposni akarja a vallásos meggyőződést, a hitet, pusztán fricskákat szór, amelyek mellé apró kérdőjeleket tesz és így intelligensen, szórakoztatva gondolkodtat, anélkül, hogy bántana vagy rosszabb esetben megsebezne bárkit is. Az idő előrehaladtával, ahogy egyre inkább felvesszük a mozi stílusának fonalát, az is kitüremkedhet előttünk, hogy a direktor a valóságot arra használja, hogy hangsúlyozza az általa kreált fikció erejét. Néha össze is csúsztatja a kettőt, főként az emberi jellemvonások ábrázolásánál és Isten itt valóban elég gyarló tulajdonságokkal rendelkezik, de talán ezzel is tudatosítani akarja a bennünk lakozó rosszat, a gonoszt, amit lehetetlenség kitörölni, ugyanakkor kötelező kifigurázni és pellengérre állítani. És ezt meg lehet tenni sarkosabban, az abszurditás legmagasabb tartományába hajlóan, de lehet ironizálva, csipkelődőbben is. Mindkettőre találunk példát, miközben azt sem feledhetjük, hogy a rendező nem rajtunk, hanem velünk nevet. Önmagunkon.

A hat apostol mindegyike egy-egy rövidített élettörténet. Van Dormael jól oldja meg a sűrítést, nem megy bele mélyebb elemzésbe, csak kiválaszt bizonyos momentumokat, amik sarokpontok lehetnek az adott sors megismerésében. Itt osztozhatunk leginkább azokban az érzésekben, amikkel naponta küzdünk, amikben mindig hempergőzünk, legyen szó magányról, szeretetről, szerelemről, célokról, álmokról, munkáról. És itt vagyunk a legközelebb ahhoz, hogy piros szívecskék kapjanak lábra és pattogjanak ki a szemünk helyéről. Érzékeny területen egyensúlyozunk, közel érezzünk magunkat ahhoz, hogy elsüllyedjünk az érzelmek tengerében, de akkor jön egy olyan jelenet, amelyben az életében legendává nemesült, Catherine Deneuve egy fekete gorillával fekszik egy ágyban, elkerülve a negédesség mocsarát. A korosztály elosztás is megfelelő, hiszen van itt idős, középkorú, fiatal és gyerek egyaránt és akik kivétel nélkül szeretethető figurák, akiknek könnyedén a helyébe léphetünk, akik akár azonossá válhatnak velünk. Ea kísérője, a csöves Victor pedig szenzációs aranyköpésekkel boldogít és még Van Damme-nak is kedvesen odasuhint. Ahol mégis túlcsordul a pohár és egy kicsit túl sok lesz a jóból, az a zenék erőltetése. Szépek ugyan, de műfajukat tekintve behatároltak, egysíkúak és nincs is kihagyhatatlan funkciójuk.

A történet kiteljesedése szempontjából elmaradhatatlan a halállal való ilyetén formán történő játszadozás, viszont ezeknél a részeknél szembeötlővé válik a sok repetitív elem, valamint egy-két logikai bukfenc. Azt elsütni például, hogy mindenki abbahagyja a munkát, ahogy nyilvánvalóvá válik számára a vég pontos dátuma meglehetősen olcsó fogás és a legkevésbé sem eredeti. Az is tagadhatatlan, hogy amennyire gördülékenynek és magával ragadónak tűnik a film első órája, annyira lesz néhol fárasztó és önismétlő a második. Talán egy kicsit kevesebb groteszkkel, abszurddal és több finom humorral még magasabbra lehetett volna eljutni. A színészi gárda illusztris. Benoit Poelvoorde Isten szerepében hevesen gesztikulál, olykor Funest idézően csapkod a kezével és játszik az arcával és ez túl sok is néha. Ha egy kicsit visszább állította volna a manírmérőt, igazán maradandót alkothatott volna, bár azért így sem rossz. Amennyire sok gyakran Poelvoorde, annyira meggyőző a felesége szerepében Yolande Moreau. Kevéssé harsány, sőt kimondottan visszafogott, de az arcjátéka mindent elárul a karakteréről. És ez nagy szó. Francois Damiens (Francois) már másodszorra alakít hősszerelmest a Nathalie második élete után. Tulajdonképpen itt sem találhatunk kifogást a játékával kapcsolatban, még ha a színek nem is ütnek el túlságosan attól, amit ott produkált. Az meg kifejezetten üdítő, hogy nem mindig a jóképű amorozók hódítják meg a női szíveket, hanem lehetőséget kap a csúnyábbja is. Marco Lorenzini csöves Victorként a legjobb dumákban részesül és ezzel maximálisan él. Egy kislány általában biztos siker, most sincs ez másképp, Pili Groyne Éa szerepében tündéri. És végül a francia színjátszás egyik nagyasszonya, Catherine Deneuve, aki hallatlan eleganciával és egy gorillával az oldalán, átütő erővel és kellő magabiztossággal alakítja a férje által elhanyagolt, magányos feleséget.

Nem véletlen, hogy a belgák ezt a filmet jelölték az Oscar mezőnyébe és ugyanúgy becsusszanhat a legjobb öt közé, mint a tavalyi év gyöngyszeme, az argentin Eszeveszett mesék. Jaco van Dormael kissé provokatív, olykor talán még tabudöntögetőnek mondott mozija ugyanis úgy készteti gondolkodásra a nézőjét, hogy közben kikapcsolja és végtelen sok pozitív energiával tölti fel, mert életigenlő percek garmadáját zúdítja rá. És ugye nem kell mondani, hogy az aktuális események fényében ez mennyire fontos. Hogy a Legújabb testamentum után egy kicsit más színben lássuk a világot, még ha ez most irdatlanul nehéz feladatnak tűnik is. Mert Franciaország gyásza, egész Európa gyásza és ezáltal a miénk is.

8/10