A bizonytalanságom ezzel tünedezni kezdett. Diána itt volt, de nem jelentkezett. Azt éreztem, hogy nagy valószínűséggel nincs ebben több. Emlékeznek, hogy hányszor hittem ezt? Remélem, eljön majd az a nap az életemben, ha nem is egyhamar, amikor a kishitűségemet végre kordában tudom tartani. Mivel törölni sosem leszek képes, ideje lenne már valami határt szabni neki. Nem próbálkoztam, inkább nem írtam semmit, aznap legalábbis nem. Az elkövetkezendő napokban pedig azt játszottam, hogy kisebbítettem, vagy még inkább elnyomtam magamban az egész levelezést. Arra gondoltam, hogy végül is nem történt semmi, két kolléga egy másnapos délelőttön ahelyett, hogy erőteljesebben nekifeküdt volna a munkának, inkább megosztotta egymással a gondolatait. Ezzel talán mindkettőjük jobban érezhette magát, megkönnyebbülhetett. És különben is kolléga, ami alapvetően sohasem szült jó vért, vagy legalábbis én ódzkodtam tőle. Azt gondoltam, hogy az ilyen mértékű szoros közelség nem sülhet el túl fényesen. Azonban lehet, hogy leginkább attól tartottam, hogy többet adok magamból valakinek, akinek nem kellene, aki nem is számol komolyan velem. Nem szerettem kiadni magam senkinek. Féltem a sebezhetőségtől, féltem attól, hogy felületet adok a gyengeségemnek és annak, hogy ezáltal belém marnak. Nem hiszem, hogy egyedi probléma a sündisznóállás. Az, hogy nem engedsz igazán senkit a közeledbe, inkább megtartod magadnak az érzéseidet, azokat úgysem ismerheti más, nem jut illetéktelenek kezébe a legmélyebb titkod és ezzel kivéded a rosszindulatot, a megjegyzéseket és egyáltalán mindent, ami bánthat. Védekezel és érinthetetlen maradsz. Ugye kívülről fújják már, hogy mit gondolok a fogadalmakról. Diánánál is megszegtem őket. Túl messzire mentem, túl sokat adtam ki magamból, túlságosan felismerhetővé váltam előtte. Nem az zavart, hogy kifecsegi, vagy, hogy pletykálna róla, nem ilyennek ismertem meg, inkább az a kibaszott sebezhetőségem, gyengeségem nem hagyott békén. Próbálkoztam tehát negligálni azt, ami történt, de hát nem ment. Az istennek se. Nem tudtam törölni az emlékét a fejemből, annak ellenére, hogy azokban a napokban szinte nem is láttam, egyszer ott volt a sor elején a büfében, de hátra se pillantott, észre se vett, ha véletlenül mégis, akkor sem szólított meg, akkor sem várt meg. Ott motoszkált az agyam hátsó barázdáiban és voltak pillanatok, amikor viharosan előtört bennem, nem tudtam kicselezni, nem voltam képes visszalökni. Nem mondom, hogy nem tudtam aludni, de sokáig forgolódtam az ágyban, mire elnyomott az álom. Vágytam a gondolataira, a szurkálódásaira, a poénjaira és arra is, hogy esetleg személyesen kipróbálhassuk, mire megyünk egymással. Aztán péntek reggel mögém keveredett a sorban, a büfében, hol másutt. Hülyén hangzik és valószínűleg kiröhögnek a kamaszos megnyilvánulásom miatt, de hevesebben dobogott a szívem. Ránéztem, ő visszanézett, egy kicsit elhúzta a száját és olyan hamiskás mosollyal, meg egy olyan valamire váró arckifejezéssel hangosan odaköszönt. Még visszaköszönni is alig volt időm, már elhúzott a kajájával együtt. Nem várhattam tovább és nem akartam küzdeni ellene, éreztem, hogy mindenképpen írnom kell, ha beleszarik az egészbe, ha faképnél hagy, ha nem reagál, ha nem küld még egy fél betűt vissza, akkor is. Mert ez így rossz volt, mert ez így emésztett, mert ez így rágta a lelkem és taposta a szívem. Belső késztetést éreztem, hogy írjak. Olyan volt ez, mint egy parancs. Írnom kellett egy levelet. Csak egy rövidet:

„Vártam, hogy jelentkezz kedves Diána! Azt hittem folytatjuk, de nem írtál semmit és nem is láttalak a héten, leszámítva ezt a véletlen, szinte szóra sem érdemes találkozást a büfénél! Vehetem úgy, hogy ezzel befejeztük, kibeszéltük magunkból, ami nyomasztott és ezzel vége van? Pontot tehetünk a folytatás végére?”

Most alighanem azt gondolják, hogy ez olyan felütés, amit egy sértett kisfiú ír, akinek belegázoltak a hiúságába, akinek fáj, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt megálmodta, aki nyomorában bele akar rúgni még egyet a másikba. Nos az én olvasatomban ez egy türelmetlen fiú levele volt, aki ezzel csak keservesen provokálni akart, azért, hogy mindenképpen kapjon választ és ne maradjon benne még a kétely legkisebb szikrája sem. A hőn áhított vágyam csupán csak annyi volt, hogy reagáljon. Rövidesen megkaptam, amit akartam, de lehet nem úgy, ahogy arra számítottam.

„Dettó Ádám! És folytatjuk?”

Csak ennyi, semmi más. Egy mondat és egy kérdés. Viszontprovokált. Tudta, hogy úgysem bírom megállni, hogy ne tegyek valamilyen lépést annak érdekében, hogy felvegyem vele ismét a kapcsolatot. Nem írt felesleges sorokat és nem háborgott, átdobta a labdát, fogalmazzam meg én mit akarok tőle konkrétan, nem vette át a kezdeményezést, teret és időt hagyott nekem.

„Nem igazán tudtam, hogy mit akarsz, nem igazán éreztem, hogy mit kell tennem. Azt hittem, hogy most te írsz először, arra vártam, hogy jelezd, hogy a részedről nem ennyi volt és akár továbbra is levelezhetünk egymással. Aztán elbizonytalanodtam, nem volt semmi jel és én meg nem voltam elég merész ahhoz, hogy megint nekiveselkedjek. Lehet, hogy nem ittam eleget előtte, de mindegy. Mi van veled?

„Ádám, szerinted ez egy verseny, ahol az egyikünknek elsőként kell a célba érni és mi ovisok vagyunk? Ne hülyéskedj már! Férfi vagy és tessék úgy is viselkedni. Ha akarsz valamit, cselekedj, megint agyalsz! Mit is írtam neked? Látszik, hogy nem sokat ért! Spontaneitás!!! Még leírom egy párszor, aztán majd bevésődik a gondolataid közé! Spontaneitás!!! Én is vártam és el is bizonytalanodtam, de azért nehogy már fordítva üljünk a lovon. Azt mondtad: folytatjuk. Különben is egy egész délelőttöt leveleztem veled. Nyilván nem véletlenül. Ne csak az italtól legyél nagy legény, az viszont nem túl szimpatikus vonás. Mi van velem? Most már jobban vagyok, a hét elején kicsit megzuhantam, a hétvége húzós volt, leginkább egy érzelmi hullámvasútra emlékeztetett, de most már remélem felfelé tartok. Veled mi újság? Úgy néz ki ragaszkodsz a péntekekhez, kizárólag akkor állsz szóba velem! Csak vicceltem?! Spontaneitás!!!!

„Esküszöm, gyakorolni fogom, hogy spontán legyek, erre a tükör megfelelő segédeszköz lehet, bár az, hogy magamnak mondogatom nem megoldás, attól még ugyanilyen görcsös és feszült maradok. Valahol azt olvastam, hogy egy hullámvasútra csak akkor érdemes felülni, ha az felfelé megy, lefelé túl meredek, túl rizikós. Csak felfelé mehet. Ha már így érzed, akkor egy picit irigykedem, bár ez nem szokásom. Minek volt köszönhető ez az érzelmi ingadozás? Tudod, beavatott vagyok, el kell mondanod, ha lehet hinni a szavaidnak – márpedig nem adtál okot az ellenkezőjére –, még benne vagyok a bizalom körében, ne feledd! 

Persze tudtam, hogy mihez, vagy inkább kihez van köze, de inkább azt akartam, hogy ő mondja el. Nem akartam elébe menni a dolgoknak, nem akartam megelőlegezni semmit és nem akartam olyan lenni, mint egy elcseszett tévéjós.

„Ne felejtsd te sem, hogy én tettelek beavatottá, és én tőlem függ, hogy benn maradsz –e a bizalom körében. Megtaláltad a mondatot? Ha igen akkor most úgy teszel, mint aki nem tud semmit, ha pedig nem, akkor is sejtheted, hogy mivel kapcsolatos és akkor meg játszol velem, mint egér a sajttal. Ez kicsit álságos nem?

„Az nem úgy van, hogy játszik, mint macska az egérrel? De végül is tőlem maradhat az egér-sajt kombináció, habár ezt még így, ebben a formában nem hallottam. Nagy csalódást okoznék azzal, ha azt mondanám, hogy nem találtam meg a mondatot? Most megint elárulom magam azzal, hogy visszaolvastam a levelezést, de abból a terjedelemből azért elég nehéz kiszúrni egy mondatot, úgyhogy még nem is adtál segítséget. Lebuktam, véletlenül sem szeretnék álságosnak tűnni a szemedben sejtem, hogy kivel van összefüggésben, de jobb az, ha ezt nem én forszírozom, hanem ha úgy döntesz, te magadtól avass be! Vagy ne!

„Lehet, úgy van, hogy macska az egérrel, de az elcsépelt és nekem jobban tetszik, amit én használtam. Kedvelem a sajtot. Nem okozol csalódást, nem is gondoltam, hogy azzal töltöd a napjaidat, hogy keresed azt a mondatot. Okos fiúknak egyébként nem kell segítség. A nagy terjedelem utalhat arra is, hogy volt mit mondanunk egymásnak és ez így mindenképpen pozitívan értékelendő, meg persze az is, hogy visszaolvastad, amit írogattunk. Én nem! Igen Bencével van összefüggésben, nem kell előtted takargatnom, minek, éppen eleget tudsz már rólunk. Nem akarom megindokolni és nem akarok hosszabban írogatni róla egyelőre, de a lényeg, hogy véglegesen elváltak az útjaink. Nem nagy újdonság, mert tulajdonképpen – ahogy már írtam is – három hónapja nem voltunk együtt, külön is éltünk, egyszerűen csak nem kezdtünk bele újra. A döntés nem volt könnyű, ahogy az sem, hogy vele közöljem, sok minden jött elő megint abból az időszakból, amikor együtt voltunk, pro és kontra. Mindegy túlestem rajta és azt hiszem örülök, hogy így döntöttem. Na de nem játsszuk azt, hogy csak te kérdezel én meg hoppon maradok, úgyhogy te jössz, hogy teltek a napok nélkülem?”

„Szerintem erre nem lehet semmit írni, persze nem volt váratlan fejlemény, hiszen írtad, hogy döntésre akarsz jutni. Ezt kívülről nem lehet megítélni, bizonyára alapos okod volt rá, hogy így határoztál. Felnőtt emberek vagytok el tudjátok dönteni, hogy melyik utat válasszátok, merre akartok menni a továbbiakban. Nem olvastad vissza a levelezésünket? Tényleg? Ez most fájt, kicsit szíven ütött, pedig nem rossz élmény, egy könyv alapjának is megtenné, bár ha jól emlékszem volt már valami ilyesmi a történelemben. Az a címe, hogy Gyógyír északi szélre. Daniel Glattauer írta, aki egy osztrák szerző és színpadra is vitték Fullajtár Andreával és Őze Áronnal. Talán még most is játsszák a Belvárosi Színházban. Láttad, vagy olvastad esetleg? Nem tudok nagy dolgokról beszámolni, akkor péntek este volt egy bulim, bárcsak ne mentem volna el és innentől azt vártam, hogy felbukkanj. Na jó ez barokkos túlzás, mégse bízd el magad!

Most először nem voltam őszinte Dianával. Egyrészt nem az a fórum, ahol ezt ki lehetett tárgyalni, másrészt pedig őrültség lett volna belekeverni. Bármilyen szinten. Meg kellett óvnom őt is és másokat is. Nem szabadkozom és nem védekezem, egyszerűen csak hazudtam. Ez volt a kegyes fokozat. Megvolt rá az okom.

„Te tényleg el tudod képzelni, hogy nem olvastam vissza? Az a baj, hogy nem használok szmájlikat – eléggé idegen tőlem – és persze nem látod az arcomat, az biztosan árulkodott volna. De már a feltételezés is sértő Ádám! Azért legalább azt vélelmezhetnéd, hogy ellenőriztem, miket irkálgatok neked. Vannak olyan titkaim, amik nem tartoznak rád. A regényt most kigugliztad? Ha nem akkor elég tájékozott vagy, habár úgysem mész vele semmire. Csak szerzel egy jó pontot nálam. Nem olvastam és nem láttam, de az érdeklődésemet felkeltetted, úgyhogy már fel is véstem magamnak. Régen voltam színházban és ez az én hibám, egy csomó darabot már a listámra tettem, lassan el fogom kezdeni a mulasztások pótlását. Na azt a pénteki bulit kicsit elnagyoltad, titkolózol? Előttem? Nem szép dolog.

Ez volt az a pont amikor biztossá váltam abban, hogy nagyobb szeletet akarok kihasítani ebből a tortából, éreztem azt, hogy szűk lett a keret, hogy már nem elég az, hogy levelezek vele, egyszerre látni akartam a tekintetét azt a ravaszkás mosolyát, a gesztusait, a szemeit. Az érdeklődésem végleg egy olyan szintre lépett, amikor már nem elégített ki, hogy írogatok neki, személyessé akartam tenni azt, amit jelentett nekem. Ezért nem érdekelt már az sem, hogyha visszautasít, az sem, ha úgy érzi korai, az sem, ha azt mondja, hogy mit akarok én a kis törpe, tőle a Góliáttól, akkor is belevágok, akkor is elhívom, akkor is ajánlok neki valami közös programot. Hirtelen alkohol nélkül is bátor akartam lenni. Hosszú idő után először.

„Nem szoktam az információimat interneten keresgetni, legfeljebb ellenőrizem, hogy biztos –e az a dolog, amit tudtam. Nem vagyok én annyira tájékozott, néhány dolog rám ragadt, ennyi idősen azért már ez elvárható. Sajnos igazad van egyébként, nem megyek vele semmire, ezt szokta mondani ez egyik barátom is és nem álltok messze a valóságtól. Se itt, se máshol egyre kevésbé van jelentősége, amit végtelenül szomorúnak tartok. Persze biztos velem van a gond. Régimódi öregúr vagyok. Nos a péntekről tényleg nincs mit mondanom, két haverommal voltunk egy kocsmában, aztán annyira lealjasodtunk, hogy már nem volt kedvem tovább menni, így egy órakor már otthon húztam a lóbőrt. Nem akarom kedvezőbb színben feltüntetni magam a kelleténél, mert tudom, hogy erre allergiás vagy, nem jellemző rám, de ezúttal tényleg nem bírtam. Miután ezen túljutottunk, lenne egy kissé vakmerő kérdésem. Nem tudom, hogy szereted –e a mozit, illetve a filmeket, erről nem beszéltünk, de talán volna egy programajánlatom számodra”

„Most randira hívsz?”

„Nevezhetjük annak, igen bár ezt olyan mesterkéltnek találom és nem is igazán szeretem, inkább azt mondanám, hogy találkozzunk személyesen. Nézzünk meg egy filmet, aztán üljünk be valahova, igyunk valamit és dumáljunk. Sokat vacilláltam azon, hogy meg merjem –e ezt a lépést tenni, de végül is mit veszíthetek. Semmit. Jövő hét pénteken, Federico Fellini filmjét, az Édes életet vetítik az Örökmozgóban, öt órakor. Nem tudom kedveled –e a rendezőt, vagy ismered –e a filmet, de szívesen megnézném veled.”

„Ne keress többet légy szíves! Itt ennek vége van!”

Hoppá, ez leforrázott. Kővé dermedtem. Szoborrá váltam. Egy pillanatra nem kaptam levegőt. Ez fájt. Mélyütés volt, annak ellenére, hogy ezt sem lehetett kizárni a pakliból. Kerestem a szavakat, többször Gáborra néztem riadtan, hogy reagáljon már valamit, miközben ő nem is tudott az egészről. Elfogott egy kis pánik. Mitől lett hirtelen ilyen elutasító, mivel bánthattam meg, mit okoztam a lelkében ezzel az ártatlan meghívással. Nem emlegettem, hogy le akarok feküdni vele, nem volt semmilyen hátsó szándékom, nem akartam leteperni, csak filmet nézni egy moziban és utána kötetlenebbül beszélgetni, egyszerűen csak még jobban megismerni. Vártam egy félórát, aztán mégiscsak úgy gondoltam, hogy legalább bocsánatot kérek tőle, még ha nem méltat válaszra, akkor is. Ezt nem lehetett így befejezni, ennek így nem lehetett vége. Legalábbis számomra nem.

„Ne haragudj kedves Diána, ha az utolsó levelemmel felzaklattalak, abszolút nem állt szándékomban, távol állt tőlem. Nem akartam bizalmaskodni és személyeskedni sem, csak úgy éreztem, hogy eljött az a pont, amikor élőben is beszélhetnénk, úgyhogy közben jól is érezzük magunkat. Tévedtem, neked erre semmi szükséged nincs. Látod megpróbáltam spontán lenni, nem sikerült. Még egyszer bocsánat, ígérem, nem kereslek többet.”

„Nagyot kockáztattam, de bejött, olyan szépen kértél elnézést a semmiért, mint senki más. Csak vicceltem, te ne haragudj, lehet, hogy erős volt, személyesen jobban sikerült volna. Nem bántottál meg és ezek után az a minimum, hogy elmegyek veled. Tényleg bocs, kicsit teszteltelek, kíváncsi voltam, mit hoz ki belőled ez a gusztustalan két mondat. De végre SPONTÁN voltál! Látod mégiscsak volt eredménye a munkánknak. Lehet, hogy műveletlennek fogsz tartani, nem láttam a filmet és Felliniről sem tudok sokat, a munkásságával sem vagyok nagy barátságban, de addigra ígérem, felkészülök. Még egyszer ne haragudj Ádám! A mobilszámomat majd megadom valamikor, úgyis találkozunk még addig!

Lehet, hogy haragudnom kellett volna, de inkább röhögtem. Teli szájjal, úgyhogy Gábor is csak furcsán méregetett. Oltári nagy trükk volt, amivel fokozta az érdeklődésemet maga iránt. Ezt a fajta vagányságot kerestem már régóta, ezt a fajta jó értelemben vett szemtelenséget kedvelem és kedveltem oly nagyon. Aztán nem sokkal ezután kaptam tőle még egy levelet. 

„Ez volt az a mondat, vastagon szedtem a változtatást:

Volt még egy kérdés az alternatívákról, három hónap erre kevés idő és nem is nagyon láttam meg most senki mást, habár éppen kezdek elbizonytalanodni és hajlamos lennék azt mondani, hogy eddig nem nagyon láttam senki mást.

Remélem jóvátettem valamit, kíváncsi vagyok a jövő péntekre! Majd meglátjuk.”

A pénteki nap krónikájához még két dolog tartozott hozzá Diánán kívül. Gábor lemondta az esti kocsmatúránkat azzal, hogy nincs valami jól és egyébként is adjak még neki egy-két hónapot, egy olyan dolgot szeretett volna megbeszélni velem, amiről úgy gondolja, hogy gyökeres változást hozhat az életébe és ezt elmondaná nekem, illetve ki akarta kérni a véleményemet erről. Természetesen könnyedén beleegyeztem, nekem is jól jött, hiszen abban az időben egy kicsit nehezemre esett a szemébe néznem, néha egészen kényelmetlenül éreztem magam, annak tudatában pedig még inkább, hogy hasonlóan Danikához, ő sohasem csinált volna olyat, hogy enged egy olyan dolognak, amiről nem lenne meggyőződve, hogy szabályos, sőt egyenesen elítélné azt.

Háromnegyed kettőkor, amikor már szinte a fű sem nő, de legalábbis a hétvége erőteljesen bedugja a fejét az ajtón, a benti telefonon hívott András titkárnője és búgó hangon közölte, hogy kedvenc főnököm vár rám az irodájában, kéretik bemenni hozzá. Ezt mindig utáltam, amikor az utolsó pillanatban történik még valami, amikor nem hagyják békén az embert és negyedóra alatt, vagy némi túlórát belengetve meg akarják váltatni a világot vele. Elöntötte a fejemet a pulykaméreg, pedig, ha nem kezdtem volna idegeskedni és egy pillanatra józan fejjel, bölcsen átgondoltam volna a szituációt, rájöhettem volna, hogy ennek a hívásnak semmi köze nem volt az itteni munkához, vagy csak áttételesen volt köze hozzá. Szerencsére Gábor már hamarabb elment haza, így legalább neki nem kellett magyarázkodnom, és nem kellett ostoba fantazmagóriákkal leszerelni az érdeklődését. Amikor átértem, András lába az asztalon hevert és valamilyen irományt lapozgatott, kivételesen a telefonja még a keze környékén sem volt, meglátott, intett, hogy menjek és persze jelezte azt is, hogy csukjam be magam mögött az ajtót.

- Nos Ádám, remélem minden rendben van, mintha kisimultabb lenne az arcod, mint a hét elején, nem tán tütükéztél tegnap?

- Szó sincs róla, megpróbálom visszafogni magam, egyébként sem iszom, ha másnap munkába kell jönnöm.

Nem érdekelt, hogy mit gondol rólam, de azért megint hazudtam egy méreteset, pedig már nem is kellett volna foglalkoznom az udvariassági körökkel, formulákkal, hiszen egymás kezében voltunk, sokat tudtunk a másikról és ezt ő sem felejtette el, mert nagyon megengedő maradt velem szemben a későbbiekben is.

- Jól van, nagyon helyes, ez a munka tényleg megkívánja, hogy egy másodpercre se veszítsd el a fejed! Mi volt a tapasztalatod egyébként, ment minden simán, nem volt semmilyen fennakadás?

- Kellett volna, hogy legyen? – tudják kérdésre kérdés, a kedvenc szórakozásom, azt élvezem, ha én alkalmazom, másoktól viszont rosszul tűröm.

- Nem feltétlenül, csak érdeklődtem, hogy van – e esetleg valamilyen nehézséged, valami ami problémát okoz?

- Néha nagy küzdelmet vívok a lelkiismeretemmel, de próbálom ezt úgy csinálni, hogy a munkán, amit kértek, ne érződjön.

- Azzal mindannyian küzdünk Ádám, de ezen muszáj felül emelkednünk. Gondolj arra, hogy megalapozhatod a jövődet. Abból, amit itt keresel, soha nem lennél képes. Ez viszont már olyan kiegészítést jelent, hogy pár hónap múlva már kezdhetsz azon agyalni, hogy mibe fektetsz, vagy mire költöd ezt a pénzt – András még mindig Péter babérjaira tört.

Váratlanul azon merengtem, hogy ezt vajon gyakorolja reggelenként a tükör előtt. Vajon ezzel kezdi a napját, ilyen és ehhez kísértetiesen hasonló lelkesítő dumákkal? És vajon ki a közönség? A felesége vagy a szegény gyerekei? És ők még tapsolnak is hozzá, vagy csak ijedt fejet vágnak? Mindenesetre nem irigylem őket. Átkozott nagy szerencsém volt, hogy nekem pusztán bizonyos időközönként kellett végig szenvednem. Már ez is kezdett mértéktelenül sok lenni.

- Ádám figyelsz?

- Biztos a hétvége teszi, már elkalandoznak a gondolataim, ne haragudj, megismételnéd mit is mondtál?

- A lényeg, hogy meg vagyunk elégedve veled, Marci azt mondta, hogy kiváló jelentéseket adsz neki, Péter is azt üzente, hogy csak így tovább.

- Ez örömmel tölt el – miközben nem is érdekelt.

- Jut eszembe jövő héten nincs Marci, de munka akad, úgyhogy ketten leszünk, ennek megfelelően most te fogsz a kezem alá dolgozni, de nem lesz semmi gond, megoldjuk. Ha elakadsz, majd segítek, számíthatsz rám.

Nagyon uralkodnom kellett magamon, hogy ne ásítozzak minden kiejtett szavánál.

- Rendben – mondtam és azt a momentumot vártam, amikor elereszt.

 András elővett az asztala alatt lévő táskájából egy kisebb nagyságú, ugyanakkor meglehetősen duzzadt állapotban lévő borítékot.

- A fáradozásaidért küldi Péter azzal, hogy itt nem állunk meg. Megtoldotta ötvenezerrel, hogy érezd a törődést. Majd számold meg, de nem vágunk át, megbízhatsz bennünk!

- Köszönöm szépen.

- Ne köszönd, megdolgoztál és sokat is kockáztattál érte.

- Ezek szerint péntekenként lesz az elszámolás? – kérdeztem kissé megilletődötten.

- Általában igen, de mindig szólok majd. Mielőtt kimész, tedd bele a borítékot a farzsebedbe, nehogy meglássák, bár direkt azért hívtalak most, mert ilyenkor már nem olyan sokan lődörögnek itt benn.

- Persze, persze, nem akartam mutogatni – kissé talán többet engedtem meg magamnak ezzel a megjegyzéssel, de András csak mosolygott. Túl sokat tudtam róla.

- És még valami – mondta mielőtt elindultam volna kifelé.

- Parancsolj! – szóltam vissza

- Péter üzeni, hogy jövő héten, kedden el kéne jönnöd az irodájába, lesz egy kis megbeszélés ezzel, meg az uniós projektekkel kapcsolatban.

- Egy baj van, nem tudom, hol van az irodája.

- Ne ijesztgess, azt hittem valami komolyabb. Hegedűs Gyula utca 8. 2. emelet 5. A kapucsengőre ki van írva a nevük: Vinkó-Szemere Ügyvédi Iroda. Felírjam, vagy menni fog fejből? – tette hozzá aggódva.

- Ennyit azért képes vagyok megjegyezni.

- Tudod hol van?

- Sejtem, de biztos, hogy oda fogok találni! Azt nem mondtad, hogy mikor lesz a találkozó?

- Nem mondtam volna? Már én is tompulok, fél hétre már mindannyian ott leszünk.

- Oké, akkor fél hétre én is ott leszek.

- Na Ádám, ha nincs más, akkor jó hétvégét! Hétfőn találkozunk!

Itt volt az ideje, már kezdett idegesíteni a bájolgása és az a tenyérbe mászó kedvessége. Arra gondoltam, hogy jobban szeretném Pétertől megkapni a járandóságomat, ugyanis András még mindig rettenetesen irritált. Visszamentem az irodába, bezártam az ajtót és kivettem a borítékból a pénzt. Háromszázötvenezer forint volt benne, két munkáért, tényleg nem fukarkodtak, ez több mint amiben megállapodtunk. Eloldalogtam haza.