Egyelőre nem költöztünk össze, nem hamarkodtuk el. Soha nem mondta ki, de azt gondolom, hogy Diána megbánta, hogy Bencével két hónap után összebútorozott. Nála is voltunk, nálam is voltunk, és ha egy kicsi szabadságra vágytunk, vagy önállóságra, akkor egy fél délután erejéig elvonult mindenki a saját kuckójába. Persze úgy van az ilyenkor, hogyha veled van az is jó, ha nincs veled talán úgyis jó, de a gondolataid mindig körülötte forognak. Egy meghatározott ideig biztosan. A munkahelyen nem vertük nagydobra, hogy együtt vagyunk. Nem is volt nehéz, mert ugyan egy emeleten voltunk, de szinte alig találkoztunk. Minden reggel Diána hozott be az autóján, de mivel elkezdtünk egészen korán munkába járni ez senkinek nem tűnt fel és nem is együtt érkeztünk, mert engem mindig lerakott a dohányboltnál, illetve a kis boltnál, hiszen akkor vételeztem magamhoz a napi cigi és energiaital adagomat. Gábor persze sejtette, de a kocsmatúráig nem kérdezett rá, hagyta a dolgot ülepedni. Nem szándékosan csináltuk így, mert azt is tudtuk, hogy hamar lecsengene, és azt is tudtuk, hogy semmiféleképpen nem szégyelljük a másikat, egyszerűen a privát szféránkba tartozónak véltük a dolgot. Nem mutatkoztunk együtt, nem smúzoltunk egymással, de ha valaki rákérdezett volna, nem tagadtuk volna. Azért Diána olykor meglepett egy-egy húzásával. Azt tudta, hogy Gábor el szokott menni ebédelni, míg én délben nem eszem, úgyhogy egy-egy ilyen alkalommal besurrant az irodába és egyszerűen odajött hozzám, majd váratlanul megcsókolt. Aztán mire feleszméltem már tovább is állt, miközben nagyokat nevetett. Azt hittem jobban fog zavarni, hogy egy munkahelyen dolgozunk, de viszonylag könnyedén idomultam a helyzethez és nem jelentett olyan hatalmas törést, mint ahogy azt elképzeltem. Persze azt is tudtam, hogy ugyan még most elviselem, de hosszú távon ez tarthatatlan lesz, mert úgysem bírok ennél a cégnél megmaradni. A körülményeket és a szituációt tekintve, amiben éppen benne voltam ez az eshetőség ki volt zárva.

Azok a hónapok sokat jelentettek nekem ez tagadhatatlan. Hosszú időn keresztül nem tapasztaltam azokat az érzéseket, amiket akkor újra átélhettem Diánával. Időnként hajlamos voltam kamaszként viselkedni, elfeledkezni arról, hogy már rég túl vagyok azon az időszakon. Amikor például találkoztunk a barátaival, akik között tényleg sok volt a fiú, elkapott egy kisebbfajta féltékenység, látva azt, hogy azokkal a srácokkal tényleg bizalmas viszonyban van. Sustorogtak, beszélgettek, nevetgéltek, én meg nem tudtam szabadulni azoktól az ördögi gondolatoktól, hogy bármennyire is tagadja, hogy volt valami köztük, nekem ez nem úgy tűnt. Az egyik fiú János megbabonázott tekintettel figyelte Diát és éreztem rajta, hogy ő bizony nem sokat totojázott volna, ha Diána úgy dönt, hogy közelebbi viszonyt létesít vele. A többieknek volt barátnője, de János egyedül volt és a harmadik találkozásunkkor már kimondottan zavart, hogyha Diával láttam diskurálni. Márpedig Diána kedvelte a fiút, de állítása szerint soha meg nem fordult a fejében, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatot vele, aminek nyomós oka van, mondta nekem meggyőző erővel. Ennek ellenére rosszul esett, amikor dumáltak, főként, hogy utána elmentünk egy szórakozóhelyre, ahol János persze az udvariasság elemi szabályainak megfelelően engem megkérdezve vitte el Diát táncolni. Nem tudtam mit kezdeni ezzel, hiszen alapvetően hiányzott belőlem a féltékenység legkisebb szikrája, mindig azt gondoltam ezzel kapcsolatban, hogy felesleges szenvedést és önmarcangolást okoz, mert egy lány, vagy éppenséggel egy fiú, ha akarja, úgyis félrekacsint, ehhez nem szükséges emésztened, vagy tönkretenned magad. Aznap este viszont a zöld szemű szörny ott volt a nyomomban, kergetett és egy idő után a hatalmába is kerített. Nem jól reagáltam a kialakult helyzetre, elkezdtem vedelni. Szó szerint kettesével ittam a whiskey-kólákat, semmi és senki nem számított. Mire Diána visszaért a táncolásból, már keresztbe álltak a szemeim, és meglehetősen galuskásan formáltam a hangokat, tántorogtam és ami nem volt addig szokásom, elkezdtem sértegetni, nem olyan erőteljesen, csak úgyhogy érezze, nekem most ez nem tetszik, nem szerez kellemes perceket a viselkedésével. Amikor már túlságosan elkezdtem személyeskedni Diána unszolására és kifejezett kérésére elindultunk haza. Aztán útközben kezdetét vette egy olyan vita köztünk, ami az addigi harmóniánkat majdnem a földdel tette egyenlővé és ha a ludast keresik, nos én voltam az.

- Mi a bajod, miért nem tudsz viselkedni, célozgatsz és sértegetsz, teljesen kifordulsz magadból! – kiabált Diána, miközben az egyik kezével fogott, nehogy kimenjek a kövesútra.

- Nem tetszik ez a dolog, ami a Jánoskáddal történik köztetek. Nekem úgy tűnik, hogy ez nem szimpla barátság. Nem látod, ahogy rád néz, ahogy fogdos, azonnal megdugna, ha tehetné – hadartam, minden egyes szót legalább kétszer újrakezdve, az alkoholtól ugyanis már akadozott a beszédem.

- Miért mi történik, mit látsz? Kötve hiszem, hogy bármit is, hiszen olyan részeg vagy, mint a csap. Ezért ittad le magad így? Pusztán féltékenységből? Ennél azért komolyabb férfinak gondoltalak Ádám! – továbbra sem fogta vissza magát.

- Hát tessék egy pojáca vagyok, egy lúzer, egy vesztes. Ilyennel jöttél össze, ezt kaptad, aki még ráadásul alacsony is, mint egy törpe. Nem nőhetek fel hozzád az óriáshoz sem testileg, sem lelkileg, sem szellemileg! – nem tetszett a fölényes viselkedése, úgyhogy most már én is felemeltem a hangom.

- Most eldöntötted, hogy mindent tönkre akarsz tenni, ami eddig kialakult köztünk?  Szapulsz és szándékosan bántasz, minden egyes szavaddal a szívembe marsz, miközben nem is tudsz semmit – már nem is kiabált, lassan inkább sírásra görbült a szája.

- Persze most hirtelen én leszek a hibás, a gonosz kis törpe mintha én enyelegtem volna az úgynevezett barátommal a diszkó közepén. Láttam ám, ahogy nem tudta türtőztetni magát. Legszívesebben hanyatt döntött volna ott mindjárt! És tudod, mi a legszomorúbb számomra, hogy nem is ellenkeztél! Nem is próbáltad eltolni magadtól! Csak annyit kellett volna mondanod neki, hogy menjél már arrébb kis haver, nem látod, hogy itt van a barátom, legyen már annyi benned, hogy ne előtte csináljuk, baszd meg! – csak ismételgettem a vádjaimat, nem is figyeltem rá, el voltam foglalva az önös problémáimmal.

- Azt sem tudom, miért hallgatom ezt tovább. Hol a bizalom Ádám? Mennyit papolsz róla, mindig ide lyukadunk ki, amikor a kapcsolatunkról beszélünk. Nem ezt tartjuk a legfontosabbnak? Miért nem bízol bennem? Monogám vagyok a kapcsolataimban, elmondtam már, tudod! Azt hiszed hazudtam? Egészen eddig olyan jó volt veled, egy másik világot nyitottál ki nekem, minden perc, amit veled töltöttem feltöltött és megtöltött egy olyan fajta boldogsággal, amit nem is tudom, hogy éreztem –e valaha. És most vádolsz, törsz, zúzol és mindent fel akarsz robbantani azért mert te azt gondolod, hogy előtted csallak meg egy barátommal. Nem nevetséges ez? Egy ilyen butaság miatt megkérdőjelezni az irántad érzett mély érzelmeimet? – és akkor már könnyezett, mint a záporeső. Úgy, mint azelőtt soha. Egyébként sem volt jellemző rá az ilyen szélsőséges érzelemnyilvánítás. 

Ekkor értünk a lakásomhoz, felbotorkáltunk, még mindig sírt, fél kezével a könnyeit törölgette, a másikkal annak ellenére is, hogy abban a pillanatban nem voltam a szíve csücske, nekem segített. Nélküle valószínűleg többször elestem volna, mert akkora már tényleg beütött az alkohol. Nem is szóltam hozzá üveges szemekkel meredtem magam elé, majd amikor beértünk, elindultam a fürdőszoba felé, de nem kellett hánynom, csak öklöndöztem. Majd miután már olyan száraz volt a torkom, mint a Kalahári-sivatag, eltotyogtam a hűtőhöz, ittam egy kis ásványvizet. Diána az ágyon ült és törölgette a szemeit, már nem olyan erővel sírt, mint amikor felfelé jöttünk, de a könnyei még potyogtak. Leültem mellé és majdnem én is elbőgtem magam.

- Ne haragudj, bocsánatot kérek ezekért a szavakért, mélységesen szégyellem magam, gyerekes és buta volt a viselkedésem. Nem akartalak megbántani, elvetettem a sulykot, sértő és arrogáns voltam veled szemben, amire nem volt okom – mondtam kissé már józanodva.

- Nem értem Ádám! Néha az egekbe repítesz, szárnyalok, néha pedig olyan gyorsan a földre ejtesz, hogy alig kapok levegőt. Bízz bennem kérlek, soha nem foglak megbántani, nem éri meg, ahogy elvárom ezt tőled is – mondta és befejezte a sírást. – Van értelme maradnom szerinted ezek után?

- Kérlek maradj, ígérem inkább nem szólok hozzád, csak most ne menj el, szükségem van rád!

- János meleg, ennyit a képzelgéseidről – mondta kis szünet után és eldőlt az ágyon.

- Miért nem szóltál? – kérdeztem és mellé bújtam.

- Nem tartottam fontosnak, hiszen attól még nem különbözik tőlünk. És különben is mit számít ez, amikor azzal vádolsz, hogy előtted flörtölök másokkal. Hol a bizalom Ádám? 

- Igazad van bíznom kell benned és bízom is benned. Csak néha elönt a félelem – mondtam egészen halkan, mellette feküdve, mert mindannak dacára, ahogy viselkedtem nem lökött el.

- Mitől félsz?

- Attól, hogy elrontom. Nagyon sokáig voltam egyedül Diána, aztán betoppantál hirtelen, azt sem tudom, fel sem fogom igazán, hogy minek a hatására próbálkoztam nálad. Most pedig itt vagy és annyira örülök, hogy mellém keveredtél, hogy néha túlságosan ráfeszülök arra, hogy kényszeresen meg akarlak tartani. Nem akarlak elveszíteni és félek, hogy elveszítelek.

- Ha ilyen butaságokat csinálsz, hamarabb bekövetkezik, mint gondolnád. Itt vagyok és itt is szeretnék maradni, melletted, de ha ellöksz azzal megnehezíted a dolgom. Bízzunk egymásban és bízz bennem Ádám, nem adok neked okot arra, hogy feleslegesen féltékenykedj! Örülök, hogy figyelsz rám és hogy meg szeretnél tartani, de ne viselkedj így velem! Szerintem ezt nem érdemlem meg!

- Még egyszer ne haragudj, nem fog többet előfordulni, teljesen elvesztettem az önkontrollt a viselkedésem felett. Bízom benned és fontos vagy nekem! Remélem azért nem csuktam be a kaput végleg?

- Nem adom fel Ádám ilyen könnyen, lehet, hogy sokat veszítenék, de ne bánts többet ok nélkül kérlek!

Hogy is van az? A saját kárán tanul az ember. Már majdnem elfelejtettem azt a nyamvadt bográcsot, de azért nem hagy cserben, mindig főnek benne az újabb és újabb közhelyek. Tudtam, hogy nem szabad, tudtam, hogy nem ilyen vagyok, mégis megcsináltam. Talán ez is azt bizonyította számomra, hogy a Diána iránt létező érzelmeim, nem puszta fellángoláson alapulnak. Miután vezekeltem még egy kicsit, megbocsátott, elszállt a haragja, de a tanúságot mindenképpen levonhattam belőle, még egyszer ilyen szinten nem rúghatom el a pöttyöst és a féltékenykedést, az ok nélküli felhorgadásokat gyorsan kitöröltem az agyamból. Még a sallangját is. Diána szerint sokat javított a helyzeten, hogy tudtam bocsánatot kérni, hogy miután láttam, hogy milyen károkat okoztam, képes voltam visszakozni és azt mondani, hogy hibáztam. Azt gondolom mindenki tisztában van azzal, hogy ha tévútra megyünk, ha hülyeséget teszünk, ha valamit nagyon elbaltázunk, azért illik elnézést kérni, ilyenkor nem lehet sunnyogni és úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna. Tudjuk, érezzük, mégsem cselekszünk. Hiúságból? Büszkeségből? A tévedhetetlenségünk miatt? És mi van akkor, ha ezzel végleg elcsesszük a dolgot? Akkor mivel védekezünk? Nekem is meg kellett tanulnom azt, hogy legyen erőm azt mondani, hogy tévedtem. Ezen mindenki átesik, ezt mindenki megszenvedi. Örülök, hogy most már képes vagyok rá, és legalább ezért nem szégyenkezem a tükör előtt reggelente.

Amint azt már említettem bemutatott a barátainak, akik úgy fogadtak ahogy Diána elvárta tőlük, fejet hajtva a döntése előtt barátságosan közelítettek hozzám és ha leszámítjuk az előző esetet én is viszonoztam ezt, még akkor is ha tudtam, hogy ez leginkább a páromnak szól, olyan viszonyban, amilyenben ők vannak, velem úgysem lesznek soha. Ami számomra még lényeges volt, hogy Szilárd barátom hogyan vélekedik a választásomról, miképpen értékeli Diánát, úgyhogy nagy sokára össze tudtunk hozni egy találkozót négyesben. Tettük ezt annak ellenére, hogy Szilárdnak az volt a szent meggyőződése, hogy a mi csajaink úgysem kedvelik istenigazából a másikat, az én barátnőm őt, az övé engem, mert ha mi együtt vagyunk, akkor egy idő után lerészegedünk, esetleg tivornyázunk, aminek egy nő sem örül és mi sem kedveljük egymás barátnőit, mert minden áron meg akarnak akadályozni ebben. Nem tudom mennyire gondolta ezt komolyan, hiszen amikor erről adomázott volt benne már néhány liter söröcske. Megelőzésképpen, hiszen mégiscsak egy kisebbfajta ceremóniáról volt szó, hét éve nem mutattam be senkit neki, most egy étterembe mentünk nem messze tőlük a Kajmánba. Szilárd elképzelését megcáfolandó én kedveltem Ildit, az viszont igaz, hogy soha nem beszélgettünk sokat, mert vagy nem találkoztunk, vagy csak futólag, úgyhogy igazán talán meg sem ismertem őt. Az este végig fesztelen volt, Ildi és Diána viszonylag könnyedén egymásra hangolódott és ezt sokat segített azon, hogy ne fulladjon hamis udvariaskodásba a vacsora. Ildi még abban is ügyes és mondhatni segítőkész volt, hogy egy ponton azt mondta vennie kell fel pénzt a közeli automatából és elhívta Diát is, hogy Szilárddal maradjon pár percünk négyszemközt. Ügyes alibi volt, mert én tudtam, hogy a barátomnál mindig van elegendő készpénz, felkészületlenül sosem jön el.

- Úgy látom volt eredménye a kis beszélgetésünknek, örülök, hogy észnél voltál és nem szúrtad el! – mondta Szilárd miután rágyújtott egy cigire.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy flottul ment minden, de Diána nagyon sokat segített, úgyhogy tulajdonképpen másfél hónapja együtt vagyunk – válaszoltam és majmolva őt én is rágyújtottam egyre.

- Éppen ideje volt és ha még azt is eléri nálad, hogy visszább vegyél az örökös kétségbeesésedből és a görcsös útkeresésből fakadó folytonos agyalásodból, akkor nálam nyert ügye van.

- Na és hogy tetszik, mi a véleményed róla?

- Ádám tudod, hogy mi a véleményem erről, már egyszer kifejtettem neked, attól, hogy be voltam rúgva még nem felejtettem el.

- Jó, de ezt most tegyük félre, ugye nem kell mondanom, hogy a te véleményed számomra mennyire perdöntő.

- Nézd Ádám azt megjegyezve, hogy neked kell, hogy tetsszen és neked kell elfogadnod, hiszen te jársz együtt vele, meglehetősen szemrevaló menyecskét választottál és amellett - ahogy én ennyiből meg tudom ítélni -, határozott, okos és kedves. Szóval úgy látom, mintha passzolnátok egymáshoz. – miután befejezte jól esően hátradőlt a széken, és nagyokat pöfékelt a cigijéből.

- Azt hiszem kilométerekkel jobban néz ki nőként, mint én férfiként.

- Éppen ezt akartam mondani, hogy más szempontból kissé borúlátó vagyok – mondta majdnem a szavamba vágva.

- Sejtem mire gondolsz.

- Jól sejted. Ha nem vetkőződ le minél hamarabb a gátlásaidat és a kishitűségedet, nem jósolok nagy jövőt nektek és hangsúlyozom, hogy nem miatta gondolom így. Ezt hosszú távon senki nem fogja elviselni, bármennyire is odavan érted, ki fog baszni, mint macskát szarni. Most hogy áll hozzá ehhez a kérdéshez?

- Nem nagyon szoktam emlegetni előtte, de ha véletlenül szóba kerül, akkor elég vulgáris módon el szokott küldeni melegebb éghajlatra. Nem foglalkoztatja ez és azt se szeretné, hogy én túl sokat agyaljak rajta.

- Fogadd meg a tanácsát Ádám! Hagyd ezt, szerintem kifejezetten jól néztek ki együtt, habár azt ennyi idő alatt nem tudom megítélni, hogy mennyire illetek egymáshoz belsőleg, de ezen az estén Diána jó benyomást tett rám. Csak kizárólag miattad aggódom. Ha már kínkeservesen összeszedted ismerve azt, hogy hogyan közelítesz a nőkhöz, ne hagyd elfutni. Diána neked való lány lehet. Kirángathat azokból a kátyúkból, ahová benn szoktál ragadni. Szülőknek bemutatkoztatok már?

- Még nem, megállapodtunk, hogy nem siettetjük a dolgot, majd. Az apja kemény dió lesz, már előre jelezte.

- De tudni tudnak róla, vagy azt sem?

- Én nem mondtam ki nyíltan, de valamit már sejtenek otthon. Diána az anyjának már elszólta magát.

- Azt a dolgot említetted már neki?

- Milyen dolgot? – kicsit tompult már az agyam.

- Ádám még alig ittunk ne csináld, azt amiről nem szabad beszélned, csak nekem kotyogtad ki!

- Ja értem. Azt semmiféleképpen nem szabad tudnia. Távol akarom tartani az egész cirkusztól. Nem akarom, hogy belekeveredjen.

- Már bocs, de előbb-utóbb úgyis megtud mindent. Nem akarok tanácsot osztogatni, nem szokásom, ahogy neked sem, de nem lenne okosabb mielőbb elmondani neki?

- Nem akarom Szilárd. Egyelőre nem. Fogalmam sincs hogyan reagálna és nem akarom elriasztani.

- És egyébként mi van az üggyel?

- Semmi nem változott, továbbra is csinálom a megbeszéltek szerint. Sokszor nagyon görcsbe van a gyomrom, feszít az ideg, de Diána jelenléte sokat segít, ellazít és felszabadít. Amikor vele vagyok, nem is gondolok rájuk. Sajnos attól még vannak.

- Egyszer be fog fejeződni ez az egész és akkor Diána biztos tudomást szerez róla, továbbra is azt javaslom Ádám, hogy minél előbb avasd be, mert nem biztos, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt várod, vagy még inkább ahogy azt szeretnéd. De nem akarok beleszólni ez csak az én véleményem.

Szilárd ösztönei és megérzései most is kiválóan működtek, ildomosabb lett volna hallgatnom rá akkor, megelőzhettem volna néhány kellemetlen pillanatot és vég nélküli kínkeserves magyarázkodást.

Habár Diána mellettem volt és ez megnyugtatott, adott egyfajta biztonságérzetet, olykor a félelem és bizonyos paranoid tünetek mégis kezdtek eluralkodni rajtam. Amikor sétáltunk vagy mentünk valamerre, ott motoszkált a fejemben, hogy követnek, hogy a következő utca sarkon várnak rám, figyelik a lépéseimet, lehallgatják a telefonomat és ezzel célkeresztbe kerültem. Többször ébredtem úgy, hogy izzadt voltam, hogy rémálmokat vizionáltam és mindebből nem mutathattam semmit. Lehet, hogy ez kívülről viccesnek tűnik olyan kémparódiába illőnek, de ez számomra akkor inkább borzongató és rémes volt. Nem látszódhatott kívülről, hogy pánikban vagyok és ezáltal azzal küszködöm, hogy fel akarom adni. Volt, amikor úgy mentem be a céghez, hogy nem csinálom tovább elég volt, nem éri meg az életem egyetlen további percét sem eltékozolni arra, hogy rettegjek attól, ami várhat rám. Olyan játékba kezdtem, ami meghaladta az erőmet, és hipnotikus tévképzeteket szült bennem megakadályozva azt, hogy önmagam lehessek. Nagyon fontossá vált számomra, hogy mindenkit, aki valamit is számított nekem, megóvhassak ettől a helyzettől és távol tartsam őket attól, hogy veszélyt jelentsek rájuk nézve. Az ember önző természet, már jeleztem, most mégis minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy az esetleges lelki sérülésekből senki más ne érezzen semmit rajtam kívül. Figyeltem arra, hogy ne essek ki a szerepemből, hogy olyannak tűnjek, mint amilyen általában vagyok, sőt ha kellett még rá is tettem egy lapáttal, hogy a környezetem ne vegyen észre rajtam semmiféle változást, ami nem illik az összképbe, vagy abba, amit az elmúlt évek során tőlem megszokhattak. Diána megakadályozott abban, hogy az alkoholba meneküljek, ami talán nagy kísértés lehetett volna, ha egyedül vagyok. Mellette nem lehettem alkoholista, azt az ő szavaival élve nem érdemelte volna meg tőlem.  András ellátott feladatokkal, a heti két-három kora reggeli vizit akár feltűnő is lehetett volna, ha nem alá tartozom közvetlen beosztottként. Csodáltam, hogy ő nem volt ideges, nem volt feszült, vagy ha mégis, akkor ez nem abból adódott, hogy megvezette az egész hivatalt, hanem mondjuk a családi problémáiból. Mintha nem zavarta volna  a kettős játék vagy csak előlem rejtegette magát. Pedig úgy tűnt megbízott bennem, gondolom valamelyest Péter hatására is, folyton dicsérgetett, amiből azt éreztem, hogy a csapat teljes jogú tagjának tekint, annak ellenére, hogy nem alapítóként keveredtem a társaságba. András szemmel láthatóan nem küzdött lelkiismereti problémákkal, lehet, hogy ebben is csak Pétert akarta utánozni. Higgadtan és mosolyogva adogatta a neveket, és amikor véletlenül felemlegettem a kockázatokat, azonnal kitessékelt az irodájából. Mai napig sem értem és kevéssé tudom felfogni azt, hogy mennyire nem érezte a rá leselkedő veszélyt és azt sem, hogy mennyire ki tudta iktatni a gondolataiból azt, hogy milyen következményekkel járhat a játszadozása. És nem csak magára nézve, hiszen neki családja volt és gyerekei és egyfajta reputációja, ami egyetlen mozdulattal nullává válhat. Marciban már jobban éreztem a bizonytalanságot, talán jobban tudatában volt a cselekedetének súlyával, de a kapzsisága mindent felülírt és egy idő után azt vettem észre, hogy fennhéjázóvá válik velem szemben. Mintha kezdett volna lebecsülni engem és néha azt is éreztem, hogy riválisként tekint rám. Az sem elképzelhetetlen, hogy ki akart túrni és meg akart szabadulni tőlem. Minden egyes lépésemet és iratomat árgus szemekkel figyelte, szinte nagyítóval vizslatta, próbált hibát találni bennük és kínosan figyelt arra, hogy még véletlenül se mondjon jót rólam Péter és András előtt. Sokszor nagyon gyanúsan méregetett és András bizalmával szemben ő egyre inkább eltávolodott tőlem, talán még zárkózottá is vált az irányomban. Persze nem fordulhattam vele szembe és nem is akartam úgy tekinteni rá, mint valami ellenségre, vagy ellenfélre. Ezt a luxust abban a szituációban, amiben akkor voltam, nem engedhettem meg magamnak. Ha elkezdek vele háborúzni és feladom azt a szerepet, hogy én bármikor és bármelyikük által ugráltatható vagyok, támadási felületet hagytam volna magamon és ezt adott esetben kihasználhatták volna. És nem is akartam ellenséget látni az egykor volt barátomban. Ami közös volt bennük továbbra is az a cinizmus, a pofátlanság, a nagyravágyás, a bármi áron történő felkapaszkodás és az érinthetetlenség illuzórikus gondolata. Egészen az utolsó találkozásunkig nem hitték azt, hogy az általuk épített vár egyszer csak összeomolhat és alatta igen komoly áldozatok maradhatnak.

Október környékén már többször volt olyan, hogy vasárnap András megkeresett, de mindig csak annyit írt, hogy menjek be. Diánával nem volt nehéz leboltolnom, hogy egy-két órára eltűnök, nem akartam nagyot hazudni neki és azt mondtam, hogy maradt még egy-két határidős dolgom, amit a héten nem tudtam befejezni, muszáj visszamennem a céghez. Eleinte nem furcsállta, talán nem is tartotta olyan fontosnak, de a harmadik alkalommal már rákérdezett erre a kétségbeesetten hajszolt munkatempóra, figyelmeztetett, hogy a levelezésünk során az elején nem ezt írtam neki, trágyadombnak neveztem az egészet és nem igazán érti, hogy mi ez a pálfordulás bennem, mitől szaladok most úgy be hirtelen arra hivatkozva, hogy meg kell csinálnom az elszalasztott feladataimat. Pitiáner és kínos módon Gáborral példálóztam és azt válaszoltam, hogy amíg itt vagyok, addig igyekszem százszázalékosan elvégezni azt, amivel megbíznak és nem akarok csalódást okozni. Fájt és szégyelltem, hogy annak az embernek kell ilyet mondanom, aki a legfontosabb támpontot jelentette az életemben. Nem ellenkezett és nem próbált akadékoskodni úgy tűnt elfogadta azt, hogy cserébe azzal bíztattam, hogy előbb-utóbb véget ér majd ez is és keresek egy az alkatomnak, habitusomnak, személyiségemnek megfelelő munkát, ahol nem az lesz a cél, hogy sanyargassanak és minél inkább meggyötörjenek, hanem az, hogy kihozzák belőlem a maximumot, azt, amire valójában képes vagyok. És ezek nem légből kapott szavak voltak részemről, ezt valójában így gondoltam. Azokon a vasárnapokon csak én voltam benn, Marci nem jött. András azt mondta rám van szükség, nagyon gyors meló kell, hogy legyen, este már Péter alkudni akar és nyélbe kíván ütni egy újabb üzletet. Tűrtem és teljesítettem, mint egy rabszolga, aztán meg eltettem az érte járó fizetséget, ami azért nem száraz kenyér és víz volt, mint azt tudják. Nagyon sok ideget nyeltem azokban a hónapokban és mindennél erősebben munkálkodott bennem a szabadság és a függetlenség vágya. Gyakran azt kívántam, hogy bárcsak ne lennék kiszolgáltatva annak, hogy dolgoznom kell ezeknek, ahelyett, hogy a saját álmaimat kergetném és azt próbálnám beteljesíteni. És persze előjött az, ami annak az embernek is rögvest, először eszébe jut, akivel közlik, hogy halálos beteg és három hónapja van hátra. Miért pont én? Miért űzi a sors ezt a csúf játékot velem? És miért rajtam keresztül akar igazságot szolgáltatni egy amúgy sem tökéletes világban? Persze a kérdésekkel magamra maradtam és válaszolni sem tudtam rájuk. Azokat általában csak felteszzük, de szinte mindig a levegőben lógnak. Mert kérdéseink vannak, de válaszaink többnyire nincsenek.