Háromnegyed évvel az ominózus péntek esti találka után már jobban látok és ennyi idő távlatából, higgadt fejjel az ember talán könnyebben szortírozza és értékeli az utána történteket. Ha azt mondanám, hogy a fene se gondolta volna, hogy az a két nyári nap átrendezi az addigi életemet és fenekestül felforgatja a világot körülöttem, megint a hazugság csapdájába esnék. Nem mintha ki tudnék kerülni onnan, valamilyen szinten úgyis benne ragadok örökre, mint valamennyien, de tartozom annyival másoknak, és kicsit önmagamnak, hogy megpróbálom a lehető legpontosabban feleleveníteni azokat a fejleményeket, amik ide vezettek, ahol most tartok. Soha nem akartam elkerülni a felelősség kérdését, nem akartam áthárítani senkire, ha hibáztam, ha rosszul döntöttem egy adott szituációban, ha valamire igent mondtam nem helyett, ha bizonyos sorsokra befolyással voltam, ha embereket megbántottam és akkor sem ha olyan terhek rakódtak a vállamra, amik ólomsúlyúnak mutatkoztak, amiket nehezen bírtam el. Nem futottam el előle, de ennek ellenére sokszor mégis gyávának és magalkuvónak éreztem magam. Ilyenkor mindig bennem volt az, hogy azt, amit megtehettem volna, hogy megelőzzek bizonyos történéseket, az odáig vezető úton egyszerűen elszalasztottam elvégezni. Most is van bennem szkepszis jócskán, hogy nem voltam elég erős, hogy nem voltam elég határozott, hogy hagytam azt, hogy elsodorjon az ár, hogy nem találtam meg azt a pontot, amikor közbe kell, hogy lépjek. Lehet, hogy elég lett volna egy figyelmeztetés, egy észrevehető jelzés, egy pontosan megfogalmazott szó, egy érintés vagy bármi, ami megállította volna a ránk zúduló eseményeket. Már nem tudom visszacsinálni. Úgy cselekedtem, ahogy az adott pillanatban helyesnek láttam és néha talán kevéssé reálisan, inkább csak úgy, ahogy az érzelmeim, indulataim vezéreltek. Nem gondolkodtam és nem elemeztem és ha olykor féltem is a következményektől, a bosszútól, a szembenállástól, azt mindig igyekeztem elnyomni és háttérbe szorítani. Csak mostanában fut át rajtam, hogy eshetett volna másképpen is. És akkor itt van mellettem valaki, aki megvigasztal, aki segít, aki tanácsot ad, akivel beszélhetek erről és aki kioszt, ha feltétlenül szükség van rá. És nehéz azt szavakba foglalni, hogy mennyire hálás lehetek neki mindezért. A támogatásért és a feloldozásért.

Az a hétvége is úgy telt el, ahogy mindegyik szokott egy dolgozó ember számára, rapid gyorsasággal, szinte meg sem érezve semmit abból, amit pihenésnek hívunk. Ahogy elkezdődik úgy is ér véget. Hétfőn még mindig meleg volt, egy füllesztő, száraz, verejtékes nyári napnak néztünk elébe. A kondicionáló berendezésünk állapotában nem történt jelentős változás a két nap alatt, nem jött el tehát az a várva várt isteni csoda, amitől megjavult volna magától, így továbbra sem állt a helyzet magaslatán. Amikor fél nyolcra beértem, úgy éreztem, hogy lerohad rólam a gatya, olyan meleg volt az irodában, hogy a combomról patakokban csurgott a víz. Mindig röhögtem azokon, akik térd gatyában érkeztek és csak az épületben váltottak farmerra vagy vászonnadrágra, de mint a példa mutatta, lehetett benne némi ráció és okosabb megfontolás. Csak ne utáltam volna kamaszkoromtól annyira a klott gatyát. Túl szőrös volt a lábam, nem tartottam esztétikusnak, ezért inkább mindig dugdostam. Még ha majdnem megfőttem, akkor is. És ez az elvetemült szokásom nem változott azóta sem és nagy tétekben merek fogadni, hogy soha nem is változik.  Gábor azon a napon nem jött be előbb, magányosan elfogyasztottam a két szendvicsemet és megállapítottam, hogy a salátaleveleket ezúttal is a kukába kell dobnom, mert nem lettek frissebbek és nem illettek bele jobban a szendvicsekbe, mint pénteken az utolsó büfébeli vásárlásom alkalmával.  Nem sokat aludtam abban a negyvennyolc órában sem, az agyam mozgatórugói fogaskerekek módjára állandóan dolgoztak, meg sem álltak egy pillanatnyi szünetre sem és ez bizony az arcomon is nyomott hagyott. Amikor aznap reggel belenéztem a tükörbe még a szokottnál is nyúzottabb, mondhatni azt, hogy hajszoltabb voltam. Türelmetlenül vártam, hogy teljenek a percek a másodpercek, elérjük a nyolc órát, bemenjek Andráshoz, majd mintha ott se lettem volna, kijöjjek és hamarjában túlessek az egészen. Kínosnak éreztem, hogy a szemébe kell nézzek és kínosnak azt, hogy át kell vegyem tőle a neveket. Azokat a neveket, amelyekről az úgynevezett „munkám” szólt azon a napon. Gábor nyolc előtt öt perccel tipegett be, a feje neki sem a frissességről árulkodott.

- Szeva Töki! Kezdhetünk rögtön egy cigivel, ha nem szívhatok el egyet, felrobbanok, egy hülye barom majdnem belém jött a kereszteződésben. Nem sok hiányzott, hogy kiszálljak és lerugdossam a fejét. És még neki állt feljebb, ott hadonászott valami viperával. Mutattam neki, hogy szállj ki, baszd meg, beszéljük meg, de aztán inába szállt a bátorsága és elhajtott. Hívhatom a négereket?

- Mindjárt, csak van egy kis dolgom Andrással, öt perc, ha tudsz, várj meg, ha nem, menjél előre, amikor végzek, megyek én is. – válaszoltam azzal a nyugalommal, amit magamra erőltettem, mielőtt belépett.

- Mi van? Valami baj történt? Felhívott a hétvégén? Elrontottunk valamit? – Gáborból valósággal záporoztak a kérdések.

- Nem semmi, ne izgulj, csak a szokásos. Megint jött valami feladat, azt mondta, nekem adja, mert te nagyon el vagy havazva. Tegnap hívott! Hétvégén! Mindig ezen jár az agya – válaszoltam úgy, hogy még a szemem sem rezdült.

- A hétvégén? A tököm tele van azzal, hogy még két napra sem hagyják békén az embert, ott van a családja, miért nem foglalkozik velük? Jól van Töki, nem megyek sehova. Addig megkajálok, mindenképpen együtt megyünk.

- És mi lesz a négerekkel, két perc és itt fognak tobzódni, hogy menjetek már!

- Majd várnak, ha meg őrjöngenek, megmondom, hogy húzzanak le, én veled megyek.

Gábor mindig ilyen hűséges volt, inkább megvárt, minthogy lemenjen, számtalanszor összeveszett a többiekkel ezért és ez fordítva is igaz volt, mi együtt mentünk le, mi egy csapat voltunk. Ebben is. Nem szerettem, hogy hazudnom kell neki, nem szerettem, hogy meg kell játsszam magam előtte. De akkor nem volt más választásom.

Pontban nyolckor András irodája előtt álltam, az ajtaja szokás szerint nyitva volt, és abban sem volt semmi szokatlan, hogy megint telefonált. Azonban ahogy észrevett, integetett, hogy menjek be és szinte másodpercekkel azután, hogy beléptem a szokásos bájvigyor kíséretében szabadult meg a hívójától.

- Szia Ádám. Mi van veled, úgy nézel ki, mint akit kiszartak ma reggel!

- Semmi gond csak mostanában nem alszom valami jól, lehet, hogy a sok idegesség az oka.

- Elmúlik majd, nyugalom, csukd be légy szíves az ajtót!

Miután engedelmeskedtem az utasításának, előhúzott a dossziéjából egy papírt és átadta nekem.

- Ahogy megbeszéltük, rajta van a cégnév és az ügyvezetők nevei, csinálj egy általános keresést, nézd meg, hogy van –e valami velük kapcsolatban, készítsd el az összefoglalót, és vidd át Marcinak! Szigorúan word-ben dolgozz és amikor kinyomtattad töröld ki az egészet a picsába, nehogy nyoma maradjon  – sorolja a feladataimat.

- Tudom mi a dolgom András!

- Rendben, de ezt nem lehet elégszer megismételni, óvatosnak kell lennünk. Ami meg a papírt illeti, daráld le légy szíves, miután leadtál mindent Marcinak!

- Oké, van még valami, amit tudnom kell?

- Ennyi egyelőre. Körülbelül mikorra leszel kész?

- Szerintem tizenegy körül odaadom Marcinak az anyagot.

- Az nagyszerű, még ma meg kellene csinálnunk, Péter az előbb hívott, este már le akarja bonyolítani az üzletet. Na jól van, köszi, majd beszélünk!

- Én köszönöm, hívjalak, ha kész vagyok, vagy jelezzem bármilyen formában?

- Isten ments, ne kommunikáljunk feleslegesen, arra semmi szükség nincs, majd Marcival elintézzük a többit.

Gábor már várt az irodában, úgyhogy a lapot a folyosón a farzsebembe csúsztattam, hogy még véletlenül se lássa meg, e nélkül is volt kérdése bőven.

- Elég gyorsan végeztél, hol a feladat? Tudok valamiben segíteni?

- Elhadarta, mert értekezletet kell tartania, megjegyeztem, itt van a fejemben, nem olyan nagy kihívás, még a délelőtt folyamán befejezem.

- És mit kell csinálni?

Nem volt váratlan az érdeklődése, hiszen minden feladatot megosztottunk egymással, éppen azért, hogyha valamelyikünk lebetegszik, vagy szabadságra megy, a másik el tudja végezni helyette. Ez azonban akkor felkészületlenül ért, ezért is kezdtem hebegni-habogni, Gábor később azt mondta, ennek már gyanúsnak kellett volna lennie, ilyen téren mindig határozott voltam azelőtt.

- Ööö, statisztikai feladat – motyogtam, keresve a szavakat.

- Mit kell összegyűjtened, mivel kapcsolatos?

- Ööö, megkeresésekkel – ennyit tényleg nem használtam ezt a csúnya kötőszót talán soha az életben, mint abban a pár percben a Gáborral való zötyögős beszélgetésben.

- Milyen megkeresésekkel, ez így nagyon tág, megint nem adott konkrétabb meghatározást, nem szűkítette a kört?

Gábor itt már kezdte elveszíteni a türelmét és ez arra sarkallt, hogy villámgyorsan magamhoz térjek a rövidzárlatomból.

- A különböző hatósági megkereséseket kell számszerűsíteni az előző negyedévre vonatkozóan, nevekkel, cégekkel kiegészítve.

- De hát az nem kevés, mindenképpen segítenem kell neked! Még befejezem a jelentésem, aztán beszállok!

- Nem kell Gáborka, még a délelőtt folyamán befejezem, nem sok az – ekkor villant be, hogy egy olyan munkát mondtam akkor, ami elég összetett, ami egy napos kötöttséget is jelenthet de innen már nem volt menekvés, ebből kellett kimásznom.

- Dehogynem ez őrült sok, hadd segítsek!

Éreztem, hogy nagyon forró lett a lábam alatt a talaj hirtelen, még egy kicsit izzadtam is talán, ami tényleg nem volt jellemző rám.

- Hagyjad Gáborka, van neked éppen elég munkád, megmutatott egy viszonylag jó módszert, úgyhogy meg tudom csinálni egyedül is.

Éreztem a kételyt Gábor szemében, ennyi ideje eltöltött irodai együttlét után már nem tudott megvezetni, viszonylag nagy pontossággal eltaláltam az érzéseit, még néha a gondolatait is.

- Jól van, ahogy akarod, de ha nem megy, tényleg szólj, itt vagyok.

- Persze, mehetünk cigizni?

Rápillantottam a papírra, megnéztem a neveket és gyorsan összehajtottam. A memóriámban bíztam, amikor szükség lesz rá, úgyis visszaböfögi ezeket. A rendszer összes keresőjébe beütöttem az adatokat és a számítógépemben megnyitott word dokumentumokba átmásoltam, vagy rosszabb esetben begépeltem a találatokat, illetve azt, amit kiadott róluk, amit fontosnak véltem kijegyzetelni. Ezekkel még szerencsém volt, kevesebbet kellett bogarásznom, de minden felületen utánanéztem a kért dolgoknak, szerettem volna apró részletekre is kiterjedő alapos elemzést készíteni, hiszen mégiscsak referencia munkáról volt szó. Közben a fedő sztorikon is gondolkoztam, ezeket össze kellett szednem, többször nem engedhettem meg azt a luxust magamnak, hogy Gábor ennyit kíváncsiskodjon, azt meg még úgyse, hogy esetleg fogást találjon rajtam. Csak az lebegett továbbra is a szemem előtt, hogy mindenképpen megkíméljem őt ettől a cirkusztól, véletlenül se legyen részese, maradjon olyan távol tőle, amilyen távol csak lehet. Persze a munka korántsem volt zavartalan, és ezzel mindig számolnom kellett. Az iroda sokszor átjáróház volt, egymásnak adták a kilincset kollégák, osztályvezetők, előadók. Ilyenkor mindig kattintottam, az asztalra tettem a rendszer ikonját és megnyitottam valami más dokumentumot. Ezen a napon azonban még lámpalázas voltam, egyrészt nem tudtam szabadulni az ingoványos, sokszor összeesküvés-elméletekben is gazdag gondolataimtól, másrészt attól, hogy amit csinálok az mégsem helyes, és a legkevésbé sem törvényes. Ha Gábor alaposan figyelt volna rám, jó néhány olyan dolgot kiszúrhatott volna, ami nem volt jellemző az eddigi viselkedésemre, a megszokott napi rutinomra. Például már a munka alatt legalább három energiaitalt magamba erőltettem, ez máskor csak egyre redukálódott, nem nagyon szólaltam meg, ami feltűnő lehetett volna, hiszen azért olyan, hogy két óráig ne szóljunk egymáshoz, még ezidáig nem fordult elő. A telefonokat sem vettem fel, amivel aztán végképp kiüthettem volna nála a biztosítékot, erre azonban felkészültem, hiszen addig, amíg dolgoztam, némára állítottam a készüléket, hogy az ne zökkentsen ki a koncentrálásból. Az viszont már nem fért volna bele, hogy ne menjek le velük cigizni, amikor hívtak, az már árulkodó jel lett volna, és ez az, amit kerülnöm kellett. Aztán persze belejöttem és már a hiba lehetőségekbe sem futottam bele. Nem azt mondom, hogy tökéletesen csináltam, de törekedtem arra, hogy senki ne fogjon szagot, még akkor sem, amikor Marci helyett kellett megírnom az iratot. Aznap már tízre készen lettem az úgynevezett jelentésemmel, de nem akartam túl buzgónak látszani és még Marci sem jelzett, hogy látni akarta volna az anyagot, úgyhogy beraktam egy dossziéba és azt a fiókszekrényem legalsó dobozába helyeztem.

Reggel óta vártam egy e-mailt, vagy valamit, ami Diánától érkezhetett volna, egy telefont, - mert attól, hogy le volt némítva még villogott és neki biztos, hogy felvettem volna -, vagy csak egy pillantást, egy mosolyt, egy apró gesztust, de semmi. Nem láttam őt aznap a folyosón, nem találkoztam vele a büfében. Talán ezért tört rám egy olyasfajta érzés, hogy hiányzik, nem is csak fizikai valójában, hanem a gondolatokban testet öltött szellemi muníciója volt az, ami miatt hiátus volt bennem. Nem tudtam mitévő legyek vele kapcsolatban. Totojáztam, amit teljes egészében a hét év kényszerszünet és azt követő csalódások rovására írtam. Nem igazán fűlött ahhoz a fogam, hogy kezdeményezzek, hogy írjak egy e-mailt, vagy rá csörögjek telefonon, mert attól féltem, hogy tolakodónak tart, hogy meghátrál, hogy azt hiszi, nyomulok, hogy le akarom támadni. Féltem és görcsöltem, pedig ilyen idős korban ezt már tényleg el kéne felejteni. Az egyik angoltanárom a sok közül azt mondta egyszer, hogy nem szabad félni az elutasítástól, azt úgy kell kezelni, hogy annak a lánynak nem tetszem, de jöhet egy következő, vagy ha nem, akkor az azt követő csaj, akinek bejövök. Ez így elmondva mind szép és jó, csak azzal nem számolt, hogy én - ahogy már talán említettem is - a kudarctól nem új erőre kapok, hanem összeroskadom. Az élettől kapott pofonokat az ember fiatalkorában még tudja kezelni, tényleg könnyebben átsiklik felette, de ahogy öregszik, úgy egyre inkább konzerválódik benne és a regenerálódás már nem csak perceket, vagy órákat vesz igénybe. Elérkeztem oda, amikor már nem akartam újabb fiaskókat, már nem fért bele, hogy megégessem magam, mert az rosszul esett a lelkemnek és nagyon hosszú időbe telt, míg feldolgoztam magamban. Inkább csak vártam a jelet. Dianától. Ami azonban nem jött. Marcihoz tizenegykor vittem át az összekészített paksamétát, egy perccel sem hamarabb. Ijedten kapta fel a fejét, amikor bekopogtattam hozzá

- Csak én vagyok bocs, hogy rád törtem, hoztam, amit kértetek.

- Ne kérj bocsánatot, elbambultam. Nagyon jó, akkor ma még megírom, amit kell. Mondta András, hogy már este nyélbe akarják ütni a dolgot?

- Igen, azért is próbáltam minél hamarabb megcsinálni az én részemet.

Marci nagyon hamar átnézte az iratot, erről mindig híres volt, rövid idő alatt olvasott és értelmezett hosszú és kevésbé hosszú szövegeket egyaránt.

- Jó lesz ez, nincs kérdésem és nagy valószínűség szerint nem is zaklatlak ma vele többet. Kösz szépen.

- Azt jól gondolom, hogy ezentúl csak akkor kapok visszajelzéseket tőletek, ha valami gáz van?

- Jól gondolod, majd beszélünk, ha szükséges.

- Annyi még, hogy mikor kell Péter irodájába menni, mikor lesz egyeztetés?

- Majd szólok, biztos, hogy nem fogsz lemaradni róla.

Ha eddig nem, ekkor már végérvényesen világossá vált előttem, hogy ez a Marci már nem az a Marci, akit egykoron megismertem. Hivatalos volt és kimért, sehol egy mosoly, sehol egy ironikus megjegyzés. Görcsösebb idegesebb és frusztráltabb lett, ami együtt járt a magára kényszerített céltudatossággal is. A humorérzéke még úgy, ahogy megvolt, nem hagyta cserben, amit talán a péntek este is igazolt, de a felszabadultság, a vidámság nagyon hiányzott belőle.  Legalábbis a velem való viselkedéséből ezt szűrtem le.  Tényleg a kitörés és a pénzzel, a gazdagsággal szorosan kéz a kézben járó önmegvalósítás mozgathatta, amit Péterben és Andrásban látott. 

Miután végeztem eszembe jutott, hogy megnézzem azt, hogy Diána egyáltalán dolgozik –e aznap, és ha itt van miért nem történik már valami. Ha végül is rászántam volna magam, hogy írok neki, biztosra akartam menni, hogy célba ér, hogy nem lóg egy jó pár napig a levegőben, még inkább elbizonytalanítva engem. Látják, ilyet soha nem csináltam azelőtt. Na igen, ez már egy olyan ösvény, amin nem jártam az elmúlt időszakban, ezért az irodája előtt még kissé tétováztam. Kicsit olyan voltam, mint a kutya, aki zavarában nem tudja, hova vizeljen, úgyhogy bekopogtam és benyitottam. A helyén nem ült senki, viszont az irodatársa, aki már azért itt volt egy-két éve, zavartan bámulta hatalmas szemüvege mögött a monitort. Tamarának hívták, legalábbis a névtáblán ez szerepelt, a folyosón sokszor összefutottunk, a kommunikációnk egy-egy biccentésre, vagy halk köszönésre korlátozódott eddig.

 - Szia! Diánát keresem, dolgozik, vagy szabin van?

Tamara úgy nézett rám, mintha a Mikulás érkezett volna meg piros hacukában, szánon, július legvégén.

- Szia! Nem figyeltem, mit szeretnél?

Mondták már, hogy kicsit elvarázsolt lány, a tapasztalatok alapján a kicsi, mint jelző itt talán túl finomkodó, a helyesebb a nagyon lenne. Ez sem akadályozott meg abban, hogy újra feltegyem neki a kérdést.

- Csak Diát keresem, benn van, vagy nem dolgozik?

- Miért kérdezed?

Tudtam, hogy hamar kihozhat a béketűrésből, és itt már nagyon megbántam, hogy egyáltalán arra a lépésre ragadtattam magam, hogy bejöttem ide.

- Munkaügyben keresem, van egy kérdésem, amit meg kéne beszélnem vele.

- Sürgős?

- Nem sürgős, ráér csak erre jártam, gondoltam megnézem itt van –e.

- Akkor jó.

Vártam, hogy folytatja, de visszanézett a monitorra olyan szándékkal, hogy tovább végzi a munkáját. A kérdésemre nem kaptam választ és nem is tudtam mit kezdeni a szituációval, de Tamara viselkedése meggyőzött arról, hogy nem is elvarázsolt ő, hanem flúgos. De még mindig nem adtam fel.

- Most akkor benn van? – azért már kissé emeltem a hangom, hátha ezúttal választ is kapok.

- Ja nem mondtam?

Még mindig ott tartottunk, hogy visszakérdezett anélkül, hogy rám nézett volna. Ebben a pillanatban nagy szükségem volt a lélekjelenlétemre, kezdett elgurulni a gyógyszerem.

- Erről még nem mondtál semmit.

- Az osztályvezetőjénél van, több ügyet beszélnek meg, de itt van igen. Mondjam neki, hogy kerested?

- Nem kell köszönöm, majd később felhívom!

Ezzel gyorsan becsuktam az ajtót és elhatároztam, hogy ennek az irodának a környékére sem jövök többet, ha nem muszáj, mert ezt a tortúrát nem bírom ki még egyszer. Jelzem be is tartottam, amit megfogadtam. Tényleg nem mentem oda többet.