Fekete-fehér, westernbe oltott road-movie egy szinte elfeledett korról, amelyben bizonyos emberek csak könnyen adható, vehető, cserélhető tárgyakként funkcionáltak, a jó és a rossz közötti határvonal pedig majdnem láthatatlan maradt. És a tetejébe még román is. Vajon hányan menekülnének fejvesztve, hogy ebből bizony még kuriózum gyanánt sem kérnek egy percnél többet, vagy ha lehet, még annyit se? Segítek; egy százas reprezentatív minta alapján valószínűleg a kilencvenkilenc érné a legkisebb szorzót az erről szóló fogadás során. Az Aferim! (ami magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „bravó”) azonban a mában felnőtté vált, vagy felnövőben lévő nemzedékeknek is üzen - ha nem is direkten -, erkölcsi mércékről, egymás mellett élésről, a hatalom lélektanáról, a piramis csúcsán elhelyezkedők és az egyszerű nép ellentmondásos kapcsolatáról, a szegénységről és az ebből adódó kiszolgáltatottságról, megalázottságról, a társadalmi viszonyok sajátosságairól, vagy magáról az élet mulandóságáról. Persze azoknak az embereknek csak nagy jótéteménnyel nevezhető barmoknak, akik egy magyar-román futballmeccs ürügyén szétszedik a fél várost, mert az jó buli, hiába beszélnénk tanúságokról, korokon átívelő, népek közötti hasonlóságról, az azonos történelmi helyzetből eredő közösségi problémákról. Nekik a gumiszoba, vagy a gyógypedagógia hatásosabb gyógyszernek bizonyulna.

Radu Jude rendező a XIX. századi Havasalföldre kalauzol bennünket végtelenül egyszerű történetében, melynek főhőse, Constandin a helyi intéző, akit a bojár felbérel arra a feladatra, hogy keresse meg Carfint, a cigány rabszolgát, aki miután együtt hált a feleségével, tartva a bosszútól, elszökött. Constandin az útra magával viszi a fiát, Ionitát, hogy lóháton nekivágva, együtt hozzák vissza az elkóborolt romagyereket. Ennyi és nem több, Jude pedig ebből a soványka sztoriból is mozgalmas filmet tudott készíteni. És most nemcsak arról van szó, hogy a mozi nagy részében lovagolnak, hanem arról, hogy három férfi elvileg kamara jellegű fogócskáját egy tágabb perspektívába helyezi, sok szereplőt és statisztát instruál, emberekkel zsúfolt helyekre viszi a főhőseit, például piacra, falvakba, cigány közösségekbe, vásárokba, fogadóba, ezáltal sokasodik az impulzusok száma és ezekkel együtt a lényegi mondanivaló is sűrűsödik, egyre töményebbé válik.  

A direktor igyekezett a forgatókönyvet történelmileg is a lehető leghitelesebben megírni, ezért különböző szakértőkkel konzultált, számos dialógust pedig kortörténeti iratokból és irodalmi művekből emelt át. Ez a gondos és szőrszál-hasogatóan pontos munka végül meghozza a gyümölcsét, mert a párbeszédek korhűen hangoznak, az egészen cifra, ugyanakkor autentikusnak tűnő káromkodások pedig megmosolyogtatóak. A Constandin és Ionita közötti generációs különbség, az apa-fia vonulatban megnyilvánuló tanár-tanítvány kapcsolat kiemelkedő és szépen végig vitt eleme a filmnek. A helyi intéző megöregedett, folyamatosan köhög, az egyik lábát is húzza, de ez nem akadályozza meg abban, hogy nevelgesse, okítsa a gyereket, fogadatlan prókátorként a legkülönfélébb bölcsességeket szórja felé, olykor olyan erkölcsi magaslatokról prédikáljon, aminek éppen az ellenkezőjét cselekszi.

A szavak és tettek közti differenciát pedig remek képekkel érzékelteti Jude. Az öreg azt mondja, tisztességesen és becsületesen kell helyt állni az életben, de amint lehetősége adódik rá, kenőpénzt osztogat, hogy minél hamarabb elkapja a szökevényét, az útközben melléjük keveredett cigánykölyköt korábbi ígérete ellenére seperc alatt eladja rabszolgának egy kis jövedelemért cserébe és még azt sem esik nehezére, hogy a fiának felbérelt kurvával is elmenjen egy körre, miután a pujája végzett. Az pedig mindennek a csimborasszója, amikor az aktus után közli, hogy valamilyen nemi betegsége lehet, mert állandóan viszket neki ott lenn. Ez a tény viszont egy pillanatig sem gondolkodtatta el afelől, hogy előtte megdugja a prostit, átadva ezzel nemcsak a nőnek, hanem minden bizonnyal még sok más embernek is a baját. A fiú nagy, boci szemekkel hallgatja az örege képmutató tanításait, ellenkezni nemigen mer, ahhoz túl gügye szegény, bár azt felveti az apjának, hogy el kellene engedni a cigányt, mert tulajdonképpen nem is bűnös igazán, de Constandin könnyedén lesöpri az asztalról az érveit, azzal, hogy neki az a feladat lett kiadva, hogy odavigye a bojár színe elé, ezt kell becsületesen végrehajtania, nem tehet ilyet. Ebben is szemforgató, hiszen a kecsegtető anyagi haszon miatt sem engedhet a fia óhajának.

Az Aferim! egy álságos korszak krónikája, melyben egy népet cselédsorba száműznek, úgy veszik, adják őket, mint a boltban a tejet. A románok nem bántak kesztyűs kézzel a cigányokkal, csakúgy, mint az amerikaiak a feketékkel, vagy a nácik a zsidókkal például, de a sort napestig folytathatnánk, mert kivétel nélkül minden országnak, minden kultúrának van elszámolnivalója ezen a téren. A romák végletesen ledegradálódnak, kiíródnak a társadalomból, még azokért a hibákért, bűnökért is őket teszik felelőssé, amelyeknek kiváltó okaihoz semmi közük nincsen, maximum elszenvedői ezeknek. Jude pedig érzékletesen jeleníti ezt meg a rabszolga szökésében, hiszen a bojár felesége közeledett és dörgölőzött hozzá, ő csak annyiban volt részese az eseményeknek, hogy nem tudott az ösztöneinek parancsolni. A cigányok viszont nem állnak ki a társukért, inkább gyáván és megalkuvón feláldozzák, beárulják őt, csakhogy mentsék a saját irhájukat, amire a védtelenségük és kiszolgáltatottságuk lehet a magyarázatuk. A rendező nem akar sommás ítéleteket hozni, ugyanakkor kíméletlenül deheroizálja a saját népét, azért, hogy még véletlenül se feledkezzünk meg a szembenézésről, a múlt sötét árnyairól, a bűnökről, a bűnösökről és az áldozatokról. És itt szemérmetlenül kinyitja az ollót, mert ez nemcsak a románokra, hanem a világ összes országára vonatkozhat, ebben ugyanis mindenki sáros egy kicsit. Talán nem is kicsit. Mert bűnösök vagyunk mi is, akár a többi nép, csak éppen azt nem tudjuk sokszor, hogy miben vétkeztünk és miképp. Pedig ez elengedhetetlenül szükséges lenne egy megtisztuláshoz, hogy aztán egy új lapot nyitva büszkék legyünk arra, hogy egy nemzethez tartozunk.

Vannak humoros pillanatok bőven, melyekkel Jude ügyesen oldja a feszültséget, például azzal, amikor egy ortodox szerzetes monológjában a különböző nemzeteket állítja pellengérre, kifigurázva a sajátosságaikat, a magyarokról azt mondja, mindig zabálnak. Aztán ezek vagy igazak voltak, vagy nem, ennyi év távlatából lehetetlen megmondani, azonban apa és fia ezeket a sületlenségeket is készpénznek veszik, komolykodva bólogatnak, helyeselnek, mi pedig kénytelen-kelletlen elvigyorogjuk magunkat, többször is. Az meg különösen bővelkedik poénokban, amikor a cigány elmeséli az üldözőinek, hogy a bojár felesége milyen eszközökkel cserkészte be őt és hogyan viselkedett, miközben megdugta. A végén viszont az arcunkra fagy a mosoly, mert a bojár tekintélyuralmi rendszerében nincs helye könyörületnek vagy megbocsátásnak, az önbíráskodás, a bosszú elmossa az esemény valódi feltérképezését. Olyan tíz percben lehet részünk, amikor a levegőt benntartva, szavakat elhagyva, döbbenten figyeljük a képsorokat, amiket valószínűleg az olyan belező és trancsírozó gépek, mint Mel Gibson, vagy Robert Rodriguez is tátott szájjal lesnének, ugyanis Radu Jude nagyon finoman, kevés explicit momentumot felhasználva éri el, hogy meghűljön az ereinkben a vér a befejezést látván. A színészi gárda a legapróbb statisztaszerepekig roppant hiteles, talán súlya miatt kiemelkedik a felsorolásból az apa-fia tengely, Teodor Corban (Constandin) és Mihai Comanoiu (Ionita), a cigány rabszolgát játszó, Cuzin Tomaval kiegészülve.

Radu Jude a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve díjat vihette haza, rendhagyó és meglehetősen sokoldalú filmjéért. A román új hullám pedig még mindig ott van a nemzetközi vérkeringés sűrűjében, immáron tíz éve, mert Cristian Mungiutól (4 hónap, 3 hét, 2 nap, A dombokon túl) kezdve Cristi Puiun (Lazarescu úr halála) át, most Judevel bezárólag, úgy beszélnek múltról, jelenről, hogy nem törekednek népszerűségre, de igencsak érzékenyen és eközben kellő kétségekkel viszonyulnak népük történéseihez. A letisztult fekete-fehér képi világ azt jelzi, hogy az Aferim! egy sok szempontból bizarr és abszurd múltról szól, amihez ha oda képzeljük a színeket, majdnem a mában találhatjuk magunkat. Mert a Radu Jude bátor szembenézésében fellelhető problémák gyökerei talán a múltban eredeznek, de a jelenben is kísértenek, sőt a jövőt is megmérgezhetik. Csak ne lenne olyan érzésünk, hogy nem vagyunk felkészülve rá.

8/10