Minden elmúlik egyszer. Ordas nagy közhely, de ettől még igaz. Az éhezők viadala alól is kikerült a sámli, még ez alkalommal megnyitja a pénzverdét, aztán már csak vénülő fejjel és párás tekintettel a tévék előtt ülve állítunk emléket Katniss Everdeen forradalmi cselekedeteinek. Kifújt az alapanyag is és ez nem a Star Wars vagy az X-Men, amiket a jelen állás szerint életünk végéig, roskatag szemmel és egy bazi nagy hallókészülékkel bámulhatunk majd a vásznon, mert azokból nem engedik, hogy kifogyjon a szufla. Hogy ez mennyire jó vagy sem, azt el fogja dönteni a minőség, meg a közönség, az ezerfejű Caesar. Az éhezők viadala franchise jókor született meg jó helyen. Trendivé vált, mert arra bazírozott, amire mindenki hálás szívvel emlékszik, vagy éppen átél, az ifjúságára, a tini korszakára, amikor a lázadó szellemiség még ezerrel buzog bennünk, amikor éledezik a gondolkodásunk, amikor még mindent másképpen akarunk csinálni, mint az elődeink és amikor a tettvágy nem abban nyilvánul meg, hogy egy klottgatyában és egy pörköltszaftos, átlátszó atlétában lemegyünk a kertbe megnyírni a burjánzó sövényt. A bevezető ráadásul többet kínált annál, minthogy egy fehérre púderezett, hatalmas metszőfogakkal, piros szemekkel rendelkező és a haját a konnektor segítségével beállító ürge beleszeret egy félszeg, fapofájú, mimikát még véletlenül sem arcára erőltető, hasonlóan vérhiányos kislányba. Egy olyan utópiát rajzolt meg, amelyben előkerültek olyan érettebb probléma felvetések, mint az éhezés, a nyomor, az elnyomás, az osztályok közötti különbség és a kasztok szerinti jólét.

Persze az első rész sem reformálta meg a műfajt és feltehetően nem azzal a szándékkal készült, hogy itt valami olyat mutatnak, amit még soha nem tapasztaltunk azelőtt. A sztoriban ugyanis megtalálhatóak voltak a 80-as években Stephen King  álnéven megjelentetett regénye alapján készült, Schwarzenegger opus, A menekülő ember nyomai éppúgy, mint a Truman show védjegyei, amiben Jim Carrey egy valóságshow fogságában élte az életét. Valahol a kettő között talált magának ösvényt Az éhezők viadala, ami realisztikusan festett le egy képzeletbeli jövőt, melyben egy ország körzetekre van felosztva, ahol az emberek mélyszegénységben élnek és azért, hogy betömjék a szájukat, minden évben rendeznek egy televízió által közvetített, arénában játszódó túlélő cirkuszt, ahol csak a legjobb maradhat életben, akinek a sorsa azután a kiváltságosokéval egyezően alakulhat majd. Persze a könyvet író Suzanne Collins tudta, hogy mitől döglik a légy, hiszen a főszereplője is egy kamaszlány és a versenyzők is csak fiatalok lehettek, a korosztályt pedig ezzel máris maga mellé állította. És még a valóságtól fényévekre lévő vámpír hókuszpókusztól berzenkedő, arról a keresztvizet leszedő kritikusok is magasztos lelkesedéssel dicsérték az alkotást. Mindezek ellenére az előzményt jegyző Gary Rosst egy elbocsátó szép üzenet kíséretében kihajították és a helyére szerződtették Francis Lawrence-t, aki végig vitte a szériát. A második rész látványosságban az első fölé nőtt, tovább fokozta a harci kedvet az önismétlések dacára, míg a harmadik kezdő fejezete a belső feszültségekre helyezte a hangsúlyt és ezt megtámogatva egy meglehetősen klausztrofób légkört teremtetett ehhez. A színvonal hellyel-közzel egyenletes volt, még ha az előző mögül kissé kikandikált a pénzhajhászás ádáz kísértete és félig-meddig ebből adódóan ott gyakran megcsapott az unalom szele.  

Az utolsó felvonás kulcsa, az egész széria sikerének legnagyobb letéteményese, a Katnisst megformáló Jennifer Lawrence, akinek művészetére lassan elfogynak a jelzők, akiről nem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni. Mert ugyan a finis expozíciója egy hangyányit vontatott és itt-ott még dagályos is, a színésznő játéka által életre keltett karakter arcán megjelenő kételyek, töprengések, bizonytalanságok mégis olyan vonzerővel bírnak, annyira meghatározzák a mozi hangulatát, amivel csak azonosulni lehet és képtelenség neki ellenszegülni. Katniss ugyanis nem akar báb lenni, egy pusztán szónoki képességekkel bíró szimbólum, aki harcra buzdítja az ellenállókat, ő a csata részesévé szeretne válni, birokra kelve egy elnyomó rendszerrel és legfőképpen Snow elnökkel szemben. Azonban meg kell küzdenie azzal, hogy parkoló pályára állítva háttérbe akarják szorítani, hogy csupán reklámarcként, propaganda eszközként gondolnak rá, aztán a végén majd eldobják őt is, mint valami használati tárgyat, aminek lejárt a szavatossága. És ott van persze Peeta, aki még mindig kiszámíthatatlan, a múltbeli érzéseit elnyomja az agymosás okozta indulat, meg ott van Gale is, akinek hűségében nem kételkedik, ugyanakkor az iránta való érzelmeiben nem biztos. Lawrence pedig hihetetlenül impulzív, úgyhogy kicsit sem erőlködik és nem is akarja rutinból, kisujjából kirázni a figurát, hanem mélyen megéli a benne lakozó vibrálást, feszültséget. Még akkor is természetes, amikor azt kell eljátszania, hogy elment a hangja és nem találja a szavakat. A színésznő ha kell erős, ha kell védtelen, ha kell érzékeny, ha kell harcoló amazon és szuggesztív beleéléssel kelti életre azt a lányt, akiben mindezen tulajdonságok összpontosulnak.

Miközben Jennifer Lawrence uralja a vásznat, előbb-utóbb megjönnek azok az akciójelenetek is, amelyek beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, mert kellőképpen látványosak és mutatósak, a díszletek grandiózusak, az alagútban, a föld alatt történő üldözés pedig mestermunka, amely csillogó ékszerként ragyog az összképen. Nem újszerű, de a helyszín fojtogató, a bezártság érzetünk növekedőben, az izgalmakat pedig megsokszorozzák a felbukkanó mutánsok, akik nem rozoga csontvázszerű lények, olyanok, akiket bábosok mozgatnak valami madzagon, hanem tényleg profin kivitelezett trükkök, melyeknek élvezetét nem rontja az idegesen rángatózó kameramozgás. Sőt a különböző perspektívából felvett mozdulatok még inkább rátesznek egy lapáttal arra, hogy a képek alatt egy percig se érezzük kellemesen magunkat a bőrünkben. A hajszát viszont megszakítják azok az élő bejelentkezések, amik a Capitoliumból, illetve az ellenzék búvóhelyéről sugároznak és amik feleslegesen időhúzóak, mert egy fikarcnyit sem viszik előrébb a cselekményt, inkább csak akadályozzák a konfliktus kiteljesedését. Ami persze előbb-utóbb bekövetkezik és Katnissből is előtör a felismerés, hogy mialatt azért küzdött, hogy minél kevesebb értelmetlen áldozat vesszen oda az ütközetben, a vége felé, fű alatt, lopakodva azzá vált maga is, ami előrevetíti az életében bekövetkező tragédiát.

A lezárást túlspilázzák, a folyamatok kiszámíthatóak, nincsenek váratlan húzások a kalapban, el kellett varrni a kötelezően beletuszkolt szerelmi háromszög szálait és valamelyest meg kellett nyugtatni a kedélyeket a végét illetően. Azonban Jennifer Lawrence a fináléban is brillírozik. Mert a látszólagos nyugodtsága mögött ott vannak benne mélyen a kérdőjelek, hogy vajon az elnyomó rendszer elleni küzdelemben, nem egy ugyanolyan struktúrát aktiváltak -e, hogy a változtatások elegek lesznek -e ahhoz, hogy béke legyen a lelkekben. És ez az, amiért az utolsó jelenettel tizenkilencre húzott lapot a direktor és kissé elszámította a befejezést, mert talán túl idillire festette azt a képet, amit összekoszolhatott volna azzal, ha egy-két perccel hamarabb sötétíti el a vásznat. A színésznő szájából viszont még a végső, frázisokkal teleszórt mondatok is hitelesen hangoznak.

Jennifer Lawrence érdeme az is, hogy felhúzza a közelébe, az eddig inkább csak szürke vízhordó fiúhoz hasonlítható Josh Hutchersont, akiből most bugyognak fel a legőszintébb szavak és aki viszonylag hitelesen csiholja ki magából a skizofrén jellemvonásokat hordozó Peetát. Liam Hemsworth-ön viszont száz színiiskola sem segít. Gór Nagy Mária pedig pláne nem. Borzasztó egysíkú és monoton az összes megnyilvánulása. Channing Tatum volt még ekkora antitalentum egy időben, fel kéne hívnia valami tanácsért, mert ő közben szép fejlődést tudhat magáénak. Donald Sutherland hátborzongató hitelességgel játssza az ördögi elnököt. Végig egyenletes és kiegyensúlyozott teljesítményre volt képes, amin nem is csodálkozunk, ismerve a kvalitásait, azon viszont már annál inkább, hogy ezt díjakkal alig honorálják. Julianne Moore-nak vannak jó pillanatai, mint ahogy Philip Seymour Hoffmannak is, neki ez itt adatott meg utoljára. Nagy kár ezért az emberért. Woody Harrelson most csak pillanatokra tűnik fel, akkor hozza a szokásos megbízhatóságát. Akit még ki lehet emelni a sűrűből, az Jena Malone (Johanna), aki néhány mondatával és energikus alakításával emelkedik Lawrence-hez közel.

Lehet szidni a csöpögősbe hajló és talán túl szentimentálisra hangolt véget, lehet elégedetlenkedni amiatt, hogy vannak a moziban kisebb döccenők, akadályok, de azt nem lehet elvitatni, hogy Az éhezők viadala utolsó fejezete nem vall szégyent az előző epizódokhoz képest és a sorozat színvonalának megfelelően zárja be a kapukat. A Kiválasztott második etapja egy szerethető, szórakoztató közönségfilm lett, ami olykor egy kicsit tovább is merészkedhetett volna, de nagyon szembemenni a közízléssel már fenyegető lehetett volna a várt és megérdemelt sikert illetően. Jennifer Lawrence pedig még mindig korunk egyik legmeghatározóbb színésznője, aki egy blockbustert is képes személyessé tenni. És ezt nem lehet elégszer elismerni.

7/10