A szembenézés fájdalmas. Főként akkor, ha önmagunkkal szemben kellene alkalmaznunk és még inkább abban az esetben, ha azt hazudjuk magunknak, hogy mi elvszerűen éljük az életünket, becsületesen, tisztességgel, minden rossz és általunk megvetendő tulajdonságtól, kellemetlen, korrupt körülménytől mentesen, patyolattisztán és ezt várjuk el másoktól is, mert ha mi sziklaszilárdan képviseljük a nézeteinket és aszerint cselekszünk, akkor ettől a többiek sem tágíthatnak; a mérce mindenki számára ugyanaz. Csak hát egy baj van, az élet nem ilyen, nem fekete és fehér, nem rózsaszín és betonszürke, mert állandóan kihívásokkal szembesít, mert nap, mint nap tetemre hív, mert olyan helyzeteket teremt, amikor az erkölcsi prédikációk egy perc alatt semmivé foszlanak. Ezen a ponton pedig a döntéseid sorsfordítóvá lesznek és ahhoz, hogy megvédd azokat, akikért felelősséggel tartozol és persze önmagad már át kell lépned olyan határokat, amik azelőtt tiltólistán szerepeltek a szemedben és az értékrendedben. És akkor hirtelen egészen más megítélés alá esik a többi által megvalósított galádság, vagy alantas, esetlegesen törvénybe ütköző cselekedet, hiszen azt már nem ítélheted el, nem büntetheted, nem nézheted le, mert a bűnt, amit valaki elkövetett, azt te is véghez vitted, azért te is számadással tartozol és így a lelkiismereted csak akkor maradhat feddhetetlen, ha éppúgy szemet hunysz felette, ahogy a saját viselkedésed fellett. Mert a mérce mindenki számára ugyanaz.

A lecke című bolgár-görög alkotás kérdései és morális aggályai a mindennapokból fakadnak és a politikai, történelmi sajátosságok, valamint a hasonló társadalmi közeg okán Közép- és Kelet Európa bármely kis szegletében aktuálisan hangozhatnának fel. A film dokumentarista jellege és hömpölygő, hovatovább lomha vonalvezetése miatt akár szociológiai tanulmánynak is beillene a nyomorról, a kiszolgáltatottságról, a felszínen maradásról, a kiváltságosokról, az összefonódásokról, a bűn lélektanáról. Szóval olyan témákról, amelyeket szeretünk a szőnyeg alá söpörni, amelyekről jobb, ha nem beszélünk, vagy értekezünk, netalántán vitatkozunk nyíltan, mert az túlzottan őszinte számvetésre kell, hogy serkentsen a múltból eredő társadalmi folyamatokról, azokról, amelyek nemcsak a jelenre vannak kihatással, hanem a jövőre is befolyással lehetnek. Ez pedig nem egy szórakoztató, vidám, közönségvonzó, hanem olykor kifejezetten riasztó, olykor szorongásokkal teli, olykor félelmet keltő, olykor pedig drasztikusan taszító és felháborító látlelet és valósággal megegyező, realista kórkép a mai viszonyokról. A lecke szemnyitogatós és gondolatébresztő mozi és mint ilyen sokat vállal mondanivalóban, környezet ábrázolásban, karakterépítésben, ami bővelkedik ugyan erényekben, de egyúttal a hibája is, mert a nagy igyekezetben maradnak homályos foltok, a közlendő pedig sokszor didaktikussá, demagóggá, túl direktté válik. És ez egyaránt vonatkozik a történet kibontakozására, valamint a szereplők motivációjára és egyes figurák sematikusságára.

A sztori két síkon mozog: Nadezhda egy általános iskolában tanít angolt, ahol az egyik napon meglopják az egyik tanulót és a tanárnő nagy elszántsággal, mániákus kitartással kezd nyomozásba azért, hogy felfedje a tettes személyét. Miközben megszállottan keresi az elkövetőt, odahaza az alkoholista férjének köszönhetően felhalmozódott és kifizetetlen adósságai miatt a négyéves kislányával együtt akarja kidobni őket az otthonukból a bank. Az eddig szigorú tisztességben és elvhűen élő tanárnőnek egyre nagyobb megpróbáltatásokat és megalázó, kínos helyzeteket kell átélnie annak érdekében, hogy megmentse a házát és a családi életét. Hacsak nem olyan struccként járkálunk a hétköznapokban, aki homokba dugja a fejét, akkor tapasztalhatjuk, hogy a történet felvetése és kiindulópontja meglehetősen realisztikus. Életpályamodell ide vagy oda számos országban problémát okoz a megfelelő életszínvonal fenntartása, az ezért folytatott szakadatlan küzdelem és ez nemcsak a pedagógusokra igaz, hanem más ágazatban dolgozókra is, akik a perifériára szorulnak, hiszen a keresetek és az értük elvégzett munka köszönőviszonyban sincsenek egymással. Petar Valchanov és Kristina Grozeva forgatókönyvíró-rendezőknek különösebben mélyre sem kellett leásniuk ahhoz, hogy valósághoz közeli képeket mutassanak, a félig kész házról, a szoba-konyháról, amit súlyos adósságok terhelnek, aminek törlesztéséért öldöklő, élet-halál harc folyik és aminek elmaradása miatt kialakul a konfliktus.  Amíg azonban a körülmények megjelenítésében jelesre vizsgáznak, azt elfelejtik taglalni, hogy miért kerültek ide, a férj felelősségét is csak futólag, közbevetőleg említik azzal, hogy valószínűleg elitta azt a pénzt, amit a banknak kellett volna utalni, adósságrendezés gyanánt.

A tanárnő lelki tusája a családi viszonyok tisztázatlansága és a férj iránti érthetetlen ragaszkodása miatt kissé felemás. Értjük is, meg nem is, hiszen tagadhatatlanul jó apa, a kislánya szeretete ezt óhajtaná bizonyítani, ámbátor egy pipogya csődtömeg és az együttélésre is képtelennek látszik. Az viszont, ahogy a nő azért küzd, hogy végül ne váljanak hajléktalanokká letaglózó, meghökkentő és földbe döngölő. A rendező páros érzékletesen világít rá a bürokrácia ép ésszel felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan dzsungelére, ahol a szolidaritás vagy az együttérzés még csak szavak szintjén sem léteznek. És ebben az útvesztőben még azok az egyébként eseménytelen képek is izgalmassá, érdekfeszítővé válnak, amikor a főhős egy adminisztrációs hiba folytán azért igyekszik, hogy munkaidőben befizessen néhány levát, a ház árverezésének elkerülése érdekében. Az átszellemülést, a beleélést pedig segíti és sokkal inkább fokozza a sarkában loholó kamera, ami nem újító, de leleményes megoldás.  A tanárnő tipródását, morális meghasonulását, a választás nehézséget, a probléma súlyát az alkotók olyan, kissé sztereotip figurákkal erősítik, mint a tanárnő apja, aki a felesége halála után összeszedett egy libát, aki egyrészt a lánya lehetne, másrészt buta akár a tök és úgy zagyvál a szívcsakrákról, mint valami kerge táltos, vagy az egykor képernyőkön keresztül szundikáló és elmebetegeket meghazudtoló okosságokat összehordó, távgyógyító tévés, bizonyos Gyurcsók. Meg aztán ott van a kizsákmányoló, útszéli maffiózóként viselkedő uzsorás és a vele összejátszó korrupt rendőr. Kétségtelenül hiteles személyiségrajzok, de a rendezők valószínűsíthetően nem bíztak az értékítéletünkben, mert ezeket úgy tálalják, hogy közben irányítják, szánkba rágják azt is, hogyan vélekedjünk róluk.

A befejezésen is érződik ez a kettősség. A tanárnőt játszó Margita Gosheván ekkor látszódik leginkább az elvei és az azokkal élesen szembe forduló, más erkölcsi utat kijelölő megoldás közötti őrlődés, bizonytalanság, zavar. Ugyanakkor a képsorok közül kikukucskál a mesterkéltség, az erőltetettség és a gondolatok megszabására irányuló hajlam, meg talán egy kicsit a banalitás is. Mindezek ellenére a hatás még így is drámai és a levonandó konzekvenciák pedig tanulságosak lehetnének, ha értő szemekkel és fülekkel közelítünk hozzájuk. Gosheván sok múlik, hiszen abszolút főszereplő, minden jelenetben ott van és a kamera is vele együtt mozog, minden lépését követi, sokszor az arcában van. A színésznő pedig többnyire profi magabiztossággal oldja meg a dolgát, természetessége, hangsúlyai, hangulatingadozásai meggyőzőek. Ha van is némi hiányérzetünk a karaktere motivációjával vagy választásaival kapcsolatban, az inkább a forgatókönyv ez irányú gyengeségeinek számlájára írható.

A lecke az összes hibája ellenére fontos és jó film és égetően szükség is van rá egy olyan társadalmi közegben, ahol a napi szinten feltornyosuló problémák, a létfenntartást és a megélhetést veszélyeztető gondok, bajok mintha háttérbe szorulnának és másodlagossá válnának, fontosnak vélt vagy látszó ügyek mögött. Márpedig az emberek életénél, a normális életkörülményeiknél, a boldogulásuknál semmi nem lehet fontosabb. Legalább vitáznunk, vagy beszélgetnünk kellene erről, de ahhoz elengedhetetlenül szükségesek a nyitott kapuk. Most inkább zárt ajtók, csukott szemek és lehajtott fejek vannak. A lecke megmutatja hová vezet, ha sokáig így marad. Nem szép a kép.

7/10