Nem könnyű ma már olyan fazékba nyúlni, ahonnan nem merítettek gazdagon, nagy kanállal az elmúlt évek során. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság egy a hasonszőrű témák közül, ami nem hagyhatta érintetlenül a filmeseket. Emlékezhetnénk a Krízispont című mozira, aminek nem volt túl nagy hírverése itthon, ezért kissé méltatlanul került a feledés szemetes kosarába, pedig érzékenyen, drámai feszültségekben és pattogós, remek dialógusokban bővelkedve mutatta be a káosz gócpontját, úgy, hogy a cég, ahol beütött a krach kimondatlanul is hasonlított a Lehmann Brothers vállalkozásához. Szinte egy épületben játszódott, egy éjszaka alatt, végig érthető volt, nem kapott léket a pénzügyi kifejezések sűrűjében és olyan ...

Rácuppantunk az RTL kistesó egyszer már leadott, konzervből felszabadított valóságára, mint gyöngytyúk a langyos takonyra, ha már nem kap mást. Azt nem tudjuk elképzelni, hogy mi volt a taktika, hiszen ha egyszer nem nézték elegen, akkor mitől gondolnák nagy hirtelen oly sokan, hogy kínzó vágyaiknak engedve, mégis tesznek vele egy próbát. Semmi sem változott. Vagy úgy okoskodnak, hogy ez most egynek jó lesz, a téli hónapokban kitöltik vele a műsoridőt, aztán közben gondolkoznak, hogy mivel lehetne a továbbiakban oda csábítani az eltévedt lelkeket? Mindegy is. Nézzük inkább mi van a dobozban, ha már egyszer lemaradtunk róla. Ha a Szelfi lényegét akarjuk megérteni, vagy kissé nagyképűen átérezni nagyon gyorsan túl kell esnünk azon a ...

A Brooklynnal szemben meglévő várakozásainkat egy kissé felkorbácsolta az a tény, hogy az Akadémia beválasztotta a legjobb filmek sorába, amelyből kikerül a végső győztes február 28-án. És miután túllendültünk rajta, már arról is van némi sejtésünk, hogy miért is történt mindez. John Crowley filmje ugyanis annyira ódivatú és konzervatív benyomást kelt, hogy ehhez képest az Újházi tyúkhúsleves receptje merő forradalom. Arról pedig értekeztünk eleget, hogy az Akadémia többségében nem éppen fiatal tagjainak ez mennyire az ínyére való, ennek ellenére vajmi kevés realitása van annak, hogy végül bezsebelje a díjat, de a jelöléshez már ez a fajta stílus bőven elég volt. Persze ezzel azt sem akarjuk egyértelműen kijelenteni, hogy ...

A dán lány tipikusan az a film, ami mögött borítékolhatjuk a figyelemfelhívó jó szándékot, ugyanakkor azt is, hogy a díjak nagy motivációt jelentettek az alkotók számára. A téma érdekes, főképp azoknak, akik szeretnek elmélyedni az emberi lélek rejtelmeiben, akik kíváncsiak a személyiség nemi identitásával összefüggő alakulására és mindarra, ahogy erre ráébredünk, ahogyan ez végső formájában tudatosul bennünk. A mozi ugyanis Lili Elbe krónikája, aki Einar Wegener néven férfiként látta meg a napvilágot és elismert tájképfestőként dolgozott, mígnem egy napon a feleségének, Gerdának állt modellt nőként. És ekkor döbbent rá, hogy a valódi énje, a gondolkodása, a létezése női ruhába bújva tud kiteljesedni, a nemi tudata ...

A szobát nem lett volna nehéz elrontani. A film ugyanis egy olyan anya-gyermek kapcsolatra összpontosít, amiben először a négy fal közötti bezártságból adódóan, majd a szabadulás után, a megváltozott illetve új világra történő rácsodálkozás következtében felerősödik az egymásra utaltság és az ezzel együtt járó érzelmi amplitúdó, ami könnyedén túlzott érzelgősségbe és negédes könnyfacsarásban kitüremkedő szentimentalizmusba fojtható. És talán az ilyen medvecsapda elkerülése végett sem volt botor húzás a forgatókönyv megírását az eredeti regény szerzőjére, Emma Donoghue-ra bízni, hiszen határozottan tudta és érezte, hogy hol kell húznia, mit kell átugrania ahhoz, hogy ez a szoros kötelék ne váljon terjengőssé, ...

Robert De Niro és Woody Allen hasonló cipőben járnak; mindketten munkával orvosolják az idő múlását és így próbálnak szembenézni a halál biztos tudatával, ezért aztán forgatásokba temetkezve odázzák el azt, hogy a négy fal között merengjenek a kaszás utáni semmiségről, vagy elmélyedjenek szemlesütve a Bibliában, várva az égiek hívogató pillantására. Nem is kellene haragudni rájuk emiatt, annál is inkább, mert Allen ugyan régi zsenijét már csak nyomokban idézi, de azért késői korszakának is megvannak a maga kisebb hőfokon égő parázsszemei. A kis vörös tehát figyel arra, hogy ne menjen egy szint alá és ez egy lényeges differencia kettőjük között. De Niro ugyanis már a látszattal sem foglalkozik. Ha valaki odatol az orra alá ...

Az ember hajlamos könnyedén átsiklani olyan értékek felett, amiket magától értetődőnek tekint és egy pillanatra sem gondol bele abba, hogy mi van akkor, ha ezek elvesznek. A szabadság egy nagy ajándék, amihez adekvát tényezőként viszonyulunk és amellyel nem mindig élünk helyesen és kellőképpen. Nem figyelünk arra sem, hogy ha ezt korlátoznák, vagy eltörölnék, akkor mihez kezdenénk, mi jelentené a fokmérőt az életünkben. Mert az kellene, hogy a legfontosabb legyen, hogy minden gátló körülmény ellenére szabadok legyünk, hogy így hozzuk meg a döntéseinket és ne a fejünk felett határozzanak rólunk egy pulpitusról vagy egy bársonyszékből, hanem inkább gondoskodjanak az ehhez szükséges feltételek biztosításáról. Hiszen ezek ...

Egyetlen nagy előnye van a köztelevízió nemzeti dalválasztó show-jának; viszonylag gyorsan túl vagyunk rajta. Mind időben, mind hatásban. A 80 milliárdból meg az aprójából kistafírozott konglomerátum, az MTVA-ra elkeresztelt vegyes koktél, hírhamisításban könnyedén legyűri a kereskedelmi tévéket, de szórakoztatásban is birokra szeretne kelni velük, még akkor is, ha mindig és mindenhol azt kommunikálják, hogy náluk a nem a számok, hanem az érték a fontos. Persze már ezzel megdőlnek, mint Rottenbiller, mert elég nehéz minőséget találni abban az Eurovíziós Dalfesztiválban, ahol köztudottan az az elsődleges privilégium, hogy az egyes országok milyen viszonyban vannak egymással vagy milyen a pillanatnyi politikai széljárás. A határ menti ...

Bajt szimatoltunk. Több okból kifolyólag. Először jött az az előzetes, amit elégszer szétcincáltak már különböző felületeken és mivel fekvő emberbe nem illik még egyet rúgni, ezért mi most nem bántjuk. Azonban így sem árt levonni a konzekvenciát, hogy amennyiben kedvcsinálót akarunk egy filmhez készíteni, akkor azt ne úgy tegyük, hogy előállunk egy olyan gejl, picsogós, közhelyes szösszenettel, amitől az embert inkább a székrekedés kerülgeti, mint sem az a vágy, hogy rögvest beírja a telefonjába a premier dátumát, hogy még véletlenül se maradjon le róla. Aztán be kellett vetni még ezt a poszter mizériát is, valami Önszabályozó Reklám Testület, amiről eddig azt se tudtuk, hogy egyáltalán létezik, úgy döntött, hogy Kern ...

Hollywoodra rásült a nosztalgia, mint marhára az azonosítására szolgáló billog. Eredeti ötletek híján pedig ez lett az egyik védjegye is. Ha már kiüresedett a friss szellemi termékekkel ellátott polc, akkor benyúlnak a fiókba, ahol még biztos van egy olyan lerágott csont, amin van némi pörc. Azt még lehet csócsálgatni egy darabig. Valahogy így kerülhetett megint terítékre Rocky Balboa históriája, valahonnan a komód legaljáról. És ha meggyulladnak a jelző gombok, inspirációt kap az agy, szárnyalnak a gondolatok, akkor az sem jelenthet fékerőt, hogy az öreg bokszoló történetét Sylvester Stallone egyszer már befejezettnek nyilvánította 2006-ban, amikor tulajdonképpen egyszemélyes vállalkozásban (író-rendező-főszereplő) egy ...

Nem ez az első kísérlet, amikor Steve Jobs vadregényes életét megpróbálják játékfilmes képkockák formájába önteni. Egy Joshua Michael Stern nevű rendező két évvel ezelőtt forgatta le a Jobs című munkáját, ami nálunk még a mozikba sem jutott el, valószínűleg azért, mert már a tengerentúlon is elmeszelték, mind anyagi, mind kritikai értelemben. Tegyük hozzá, mindjárt; jogosan. Mert érdektelen volt és száraz, nem volt benne humor és Jobs figuráját is egy aljas, gerinctelen, pszichopata dühkitörésekre bármikor és bármilyen helyzetben képes seggfejként jellemezte. Kétségtelen, hogy volt egy ilyen oldala is, de hiba lenne csak ilyen köntösben látnunk egy olyan tehetséges embert, aki a számítástechnika fejlesztésének egyik ...

Az emberi természet már csak olyan, hogyha túl sok elismerés vagy díj éri, akkor hirtelen megittasodik önnön tehetségétől, művészi elhivatottságától, hasra esik a saját árnyékától, elhiszi, hogy neki mindent szabad. Ekkor történik az, hogy egy mámoros, megrészegült pillanatában azt képzeli, hogy innentől fogva már nem eresztheti el a markából a nehezen kikapart gesztenyét, ezért állandóan újabb és újabb babérokra hajt és az összes munkájának célja az alkotói nagyságának megsüvegelése kell, hogy legyen. Legutóbb Tarantino esett bele abba a csapdába, amibe most Alejandro González Inárritu is csukafejest ugrott. A mexikói rendezőt nem a Birdman dobta fel a filmes térképre, hiszen a Bábellel, a 21 grammal és a Korcs szerelmekkel ...

A végzetes kapcsolat sajátja az, amikor az egyik fél olyannyira a másik hatása alá kerül lelkileg és fizikailag, hogy még akkor sem képes szabadulni az érzelmi fogság alól, midőn a szerelemnek már régen befellegzett. Ez persze abban az esetben is nehézséget okoz, ha valami újba kellene belevágni, mert hordozza magában a sérüléseket, mert ott van mögötte a kitörölhetetlennek tetsző múlt, az emlékek, amik akkor is kísértik, ha azok nem éppen kellemesek, hanem kifejezetten negatív élmények. Hiába jönne valaki, aki esetleg mást tudna mutatni, akinek a jelenléte egy reménytelibb, szebb jövőt ígér, aki valós alternatívát nyújthat számára, ha még mindig ott van az az egy, akinek egyénisége, jelleme, szavai, mosolya átjárják az agya ...

Az RTL Klub kinyírta ugyan a sztármagazinját a Reflektort, de rögtön kreált is egy másikat, mégse szabaduljunk meg olyan könnyen a hazai celebritásoktól, mert az élet nélkülük nem is lehet habostorta, csak valami szürke kovász, amiben senki sem hempergőzik szívesen. És persze feladatot kellett adni a csatorna üdvöskéjének, hiszen azért a sok pénzért, amit fizetnek neki a semmiért, legalább álljon oda egy kicsikét dolgozni és ne folyton az istállóban szaglássza a szénát és egy pacival az oldalán szelfizgessen. Begyűjtöttek egy szponzort, aki hétről hétre gondoskodik arról, hogy a celebhőmérő mindig megfelelő hőmérsékleten legyen és akinek van egy csatornája is, de az inkább csak vegetál, meg azokat a sorozatokat nyomatja, amiknek ...

Akkor vágjunk rögvest a közepébe: az Aljas nyolcas Quentin Tarantino pályafutásának egyik leggyengébb darabja. Most érte el a tetőpontját az a folyamat, amely már az előző filmjeinél (Django elszabadul, Becstelen brigantik) is vészesen kísértett, viszont még nem bukott ki oly nagy erővel. Tarantino elfáradt, ellustult, esetleg túl sokat fürdőzött önmaga dicsőségében, az eredmény szempontjából lényegében édes mindegy. Ezúttal ugyanis semmivel sem tudja palástolni azt, hogy rutinból dolgozott, egy cseppet félszívvel és úgy keverte a videotékás korszakából ráragadt filmes trükköket, mesteri fogásokat, hogy azokban nincs semmilyen tűz, semmi váratlan megoldás, semmi meglepő fejlemény. Csak a szokásos Tarantino került elő a ...

Habár az ember nem szívesen megy önként, dalolva, feltett kézzel a vérpadra, inkább csak akkor, ha lökik, de néha érdemes felmérni a terepet. Vajon képes –e még egy padlóra fosó kutya velőtrázó nevetéseket és eksztázishoz közeli sikolyokat kiváltani reakció gyanánt? Ha valakiben munkálkodik egy kicsit is a tamáskodás kisördöge a választ illetően, annak szívből ajánljuk megtekintésre az amerikaiak Will Ferrellt és Mark Wahlberget csatasorba állító, legújabb Arany Málna esélyes portékáját, melyben körülbelül annyi humor, leleményesség és fordulat található, mint egy szárazbabfőzelék konzervben. Az eredmény is hasonló: mindkettő elfogyasztása után forog a gyomor, bánt a szél és a világ egy pillanatra nagyon szűk helynek ...

A halandóságról, a halál közeli állapotról szinte lehetetlen újat mondani. Cesc Gay spanyol rendező a Truman című filmjében pedig nem is akar. És ezért mérhetetlenül hálásak lehetünk neki. Mert kikerüli a közhelyeket, a sémákat, a paneleket, nem értelmezi és nem értékeli túl az elmúlás tudatát, helyette egy barátságon keresztül készít számvetést az életről és azokról a hétköznapinak gondolt és tűnő dolgokról, amelyek a halál árnyékában talán a legfontosabbakká válhatnak számunkra. Ez jelentheti ugyanis a fogódzót ahhoz, hogy értéknek és ne nyűgnek tekintsük azt, ami még hátra van. Meghalni nem jó dolog, csak muszáj, de ha ott vannak az ember körül azok, akiket szeret vagy szeretett, az könnyebbséget okozhat neki a ...

Álmodozni jó. Ha pedig meg is tudjuk valósítani az még jobb. Persze azt, hogy valaki megtalálja az önmegvalósítás maga számára ideális állapotát, nem adják ingyen. Azért harcolni kell, az rengeteg fájdalmat, áldozatot, szenvedést, vért, verejtéket kíván és a csúcsig vezető út bizony számtalan kudarccal, arcvesztéssel és megannyi lemondással van kikövezve. És akkor még nem beszéltünk arról a finomságról, ha az illető példának okáért egy nő, akinek a társadalombeli szerepét egyesek szeretik úgy megfogalmazni, hogy neki a konyhában van a helye a fazék, vagy a lábas mellett, sütögesse csak a pitét, nevelje a kölyköket, mossa a szaros gatyákat és még véletlenül se akarjon annyit keresni, mint egy férfi. Neki nem az a dolga. ...

Paolo Sorrentino rendíthetetlenül manipulál. Legalább olyan mértékben, mint A nagy szépségben, amiért egy rahedli díjat söpört be, többek között a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart is. Ezúttal is egy kicsit Fellinit játszik, egy kicsit Antonionit és egy kicsit talán saját magát is hozzáadja a habarcshoz. Ez aztán egy olyan egésszé alakul, ami ugyan néhol reménytelenül szépelgő, olykor kokettál a giccsel, vagy már túl is lép azon, néha közhelyeket puffogtat, néha díszes, akár egy színes bazár, néha kissé dilettáns, azonban úgy kúszik be az agyunk rejtett zugaiba, olyan alattomos módon fonja be minden szegletét, hogy jó pár nappal az élmény után is felderenghetnek az emlékeinkben bizonyos filmkockák, Michael Caine vagy ...

A Hajnali láz egy szép, igaz és legfőképpen tiszta szerelem krónikája. Ha nem tudnánk azt, hogy ez a valóságban is megtörtént, azt hihetnénk, hogy egy olyan mesében vagyunk, amit Benedek Elek írt és amelynek az lesz a vége, hogy a szegény szabólegény és a királylány, miután elnyerte annak szívét, addig élnek békében, boldogságban, amíg meg nem halnak. Gárdos Péter szüleinek megismerkedése és találkozása azonban túlragyog minden fikciót és képzeletet, annál is inkább, mert olyan vészterhes időkben keletkezett, amikor a lelkeket újjá kellett építeni, mert olyan sebek mardosták, amiknek gyógyulásához talán egy élet sem elegendő. És ilyenkor hova menekülsz, mivel vigasztalódsz, ha nem akarod feladni, ha nem akarsz beleőrülni? Hát ...