Nem könnyű ma már olyan fazékba nyúlni, ahonnan nem merítettek gazdagon, nagy kanállal az elmúlt évek során. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság egy a hasonszőrű témák közül, ami nem hagyhatta érintetlenül a filmeseket. Emlékezhetnénk a Krízispont című mozira, aminek nem volt túl nagy hírverése itthon, ezért kissé méltatlanul került a feledés szemetes kosarába, pedig érzékenyen, drámai feszültségekben és pattogós, remek dialógusokban bővelkedve mutatta be a káosz gócpontját, úgy, hogy a cég, ahol beütött a krach kimondatlanul is hasonlított a Lehmann Brothers vállalkozásához. Szinte egy épületben játszódott, egy éjszaka alatt, végig érthető volt, nem kapott léket a pénzügyi kifejezések sűrűjében és olyan színészek adták hozzá a nevüket, mint Kevin Spacey, Jeremy Irons, Stanley Tucci, Paul Bettany vagy Simon Baker. Sőt még Demi Moore is odatévedt valahogy a sztriptízbárból és nem is volt olyan rossz, vagy legalábbis nem rítt ki negatív értelemben a díszes társaságból. Mellesleg J.C Chandor rendező-forgatókönyvírót még egy Oscar-jelöléssel is megdobták a szkriptért. Ennél is részletesebb és alaposabb volt az Inside Job vagyis Bennfentesek című dokumentumfilm, amely úgy lapátolt a dolgok mélyére, hogy közben egy percig sem felejtett el izgalmat teremteni. És persze a kategóriájában Oscart nyert. A nagy dobás mindkettőt egy óriási láblendítéssel rúgja valagba, mert egészen más formában, szórakoztatva, lendületesen, időben jócskán előreszaladva, lépésről lépésre haladva menetel az események forgatagában, olyan figurákat a középpontba állítva, akiknek így vagy úgy, de valamilyen formában közük volt az üzleti világ apokalipsziséhez.

Már A nagy dobás első perceiben elszabadul a pokol, nincs itt semmi kecmec kérem szépen, hiszen egy olyan montázsszerű, színes, szagos videoklip tripbe csöppenünk, ahol az archív felvételek keverednek a filmes képkockákkal és ahol Ryan Gosling többször is kibeszélve a moziból elindítja a lavinát. Ezek a kikacsintós kommentek, közvetlenül a kamerába mondott hozzászólások, haverkodós megjegyzések végig vonulnak a filmen és könnyen lehetnének olyan kráterek, amikbe Adam McKay rendező belesüppedhetne, mégsem teszi. Mert ezek nem lealacsonyítóak, nem bántóak, nem zavarosak és korántsem fraternizálóak, inkább szellemesek, élcelődőek, van bennünk egy jó adag fricska és jelzik azt is, hogy ugyan komoly témáról szeretnének megnyilvánulni, de nem árt, ha ehhez nem hullamerev szemüvegen keresztül, hanem lazábban viszonyulunk. A nagy dobás titka ugyanis pontosan ebben rejlik; a még elfogadható szinten tartott és nem túltolt jópofaságban, szórakoztatásban, amitől oldottabbá válik a hangulat és amivel talán azokat a galádságokat, mélyről jövő csalásokat, sunyiságokat, az emberi természet legalantasabb tulajdonságainak tárházát is anélkül fogadjuk el, hogy teljesen kinyílna a bicska a zsebünkben. Merthogy azért arról nincs szó, hogy a film leplezné a moslékot, vagy mentőövet dobna az aljas, képmutató, ostoba pénzügyi machinációknak és kilúgozott formában tálalná a kapzsiságból eredő, a pénz mindenhatóságát hirdető, a kapitalizmust megcsúfoló és pofán csapó banki tranzakciókat, mindössze ad neki egy viccesebb formulát.

Akkor sem lenne igazunk viszont, ha abba a tévedésbe esnénk, mint a Hollywoodba szalajtott filmes potentátok, amikor vígjátéki kategóriába sorolták A nagy dobást, mert nem az. Legalábbis a hagyományos értelemében semmiképp, nem üt át rajta ugyanis a harsányság és nem is akar ordibálva, minden helyzetet kifacsarva röhögtetni, hanem érettebben, felnőtt módjára poentíroz. És ez különösen nagy teljesítmény attól az Adam McKaytől, aki számos Will Ferrell által a jó ízlés ellen elkövetett merényletben tettestárs volt. A rendező a kezdeti lendületet egy kissé megfékezve a karaktereken és az általuk befolyásolt vagy éppen tőlük független tényezőkön keresztül adja meg a drámai élét a filmjének, amit azonban mindvégig árnyal egyfajta groteszk abszurditással és gyilkos iróniával. És ebben hibátlanul egyensúlyoz. Nem akar engedni a közérthetőségből sem, ezért a legapróbb pénzügyi manővert is úgy magyarázza el, hogy az még véletlenül se tűnjön kínainak és egyben érzékelteti azt is, hogy sokszor a közgazdaságban magukat oly járatosnak gondoló szakemberek sem tudják miről beszélnek, amikor a szakzsargon ész nélküli használatára ragadtatják magukat. Az meg kifejezetten ravasz ötlet, hogy ezeket olyan hírességek interpretálják, mint Margot Robbie a habos fürdőkádban, Anthony Bourdain sztárséf a konyhaasztal mögül, vagy Selena Gomez a pókerasztalnál.

Adam McKay rendező abban is jól találja el az arányokat, ahogyan a főbb karaktereket mozgatja, úgy, hogy a jelzáloghitelek bedőlését először váteszként megjósoló, meglehetősen különc és a külvilágtól elzárkózott Christian Bale alakította Michael Burryt és az elméletének racionalitására rátapintó, annak igazáért a végsőkig harcoló, a butaságtól olykor az őrület szélén táncoló Steve Carell által megformált Mark Baumot bontja ki igazán. Nekik kreál némi magánéleti hátteret és őket helyezi a piramis tetejére. Azonban nem feledkezik el a többiekről sem és mindegyik figurának ad valamilyen egyedi, jól megjegyezhető ízt, amivel az emlékezetünkbe vésődhetnek. Jared Vennett (Ryan Gosling) például elsősorban nagyot akar kaszálni és figyelmeztet mindenkit, hogy ne ítéljük el őt, mert senki nem akar a maga ellensége lenni, még ha tisztában van a disznóságokkal, akkor sem. A két garázsbróker Jamie Shipley és Charlie Geller komolyan vehető tőzsdegurukká szeretnének válni és érzik, azzal, hogy rászállnak a Burry által elindított hajóra, győztesekké avanzsálódhatnak. Később, amikor a szakállas Mózes, a hatalmas mutatóujj, a szőrös lelkiismeret, a megcsömörlött kívülálló, Ben Rickert (Brad Pitt) az orruk alá dörgöli, hogy az élvhajhászásuk mennyire és milyen mértékben sújtja az amerikai gazdaságot és lakosságot, már arra is törekednek, hogy mindenki megismerhesse azokat a törvénytelenségeket, amelyek miatt bedől a rendszer. McKay talán csak egy dologban gondatlan Charles Randolph forgatókönyvíró társával egyetemben, hogy a női karaktereket nem exponálja kellőképpen, mert mind Marisa Tomei feleségében, mind pedig Melissa Leo hitelminősítő szakemberében maradnak bennragadt potenciák.

Az is hagy egy kisebbfajta űrt bennünk, hogy az átlagpolgár, a legkisebb láncszem némileg körön kívülre kerül a filmben és Brad Pitt pátoszos morgolódását, valamint egy-két jelentéktelen példát leszámítva keveset beszél a kisemberről, annak felelősségéről, hiszékenységéről, kifosztásáról. Ez lehetett volna egy újabb igazodási pont A nagy dobásban, ami azonban így sem csak a magyar címében az, hanem a minőségében is. Ez a sztáreső pedig még rá is segít erre, hiszen egyik nagyágyúnál sem akad lényegi kifogásolnivalónk. Christian Bale már sokadszorra bizonyítja, hogy szinte képtelen mellé lőni, hihetetlenül széles az érzelmi repertoárja, nagyon élesek a vonásai és az alakításának még egy pluszt kölcsönöz borzalmas kinézete és üvegszeme. Nem maradhatott el a jelölés, ami viszont hiányozhat Steve Carellnél. Ha valaki utálta a Foxcatchert, Carellt akkor is el kellett, hogy ismerje és most sem lehet ez másképp, Hollywood egyik legszínesebb karakterszínészéről beszélünk ugyanis. Illene ezt már díjakkal is honorálni. Ryan Gosling délceg, magabiztos szépfiúja most is telitalálat, bár egy kicsit szokványos, Gosling mutatta már ezt az oldalát párszor. Brad Pitt a produceri feladatok mellett ugrott be ebbe a kisebb szerepbe és hozza, amit tud, igazából nem is csikar ki belőle többet. Meg kell még említeni Mark Baum csapatát, mert az őket alakító Hamish Linklater, Rafe Spell és Jeremy Strong úgy tudják a rájuk bízott figurákat megtölteni élettel, hogy semmivel sem maradnak el neves pályatársaik mögött.

A nagy dobás befejező momentumaiban is ott van a geller, hiszen felvázol egy alternatív valóságot, amit azonnal romba is dönt és nem átall üzenni, hogy a mohóság, a kapzsiság csak megpihen, erőt gyűjt, a mélyben burjánzik várva az alkalmat, hogy ismét felszínre törjön és kidurrantsa a gigászira fújt lufit. Mi meg közben pislogunk, mint borjú az új kapura és nehezen akarjuk elhinni, amit nap, mint nap tapasztalunk, hogy a rendszer velejéig rohadt. Mert a kapitalizmus csak a legkisebb szar a lehetséges rosszak közül. Nem lennénk meglepve, ha Brad Pitt ezek után Oscar szoborral távozna a pódiumról, úgy, mint legutóbb a 12 év rabszolgaság esetén. Megint producerként, ami valószínűleg a legkevésbé sem érdekli őt. Mert ismét jó lóra tett. Ha végül nem fut be, akkor is.

8/10