A szobát nem lett volna nehéz elrontani. A film ugyanis egy olyan anya-gyermek kapcsolatra összpontosít, amiben először a négy fal közötti bezártságból adódóan, majd a szabadulás után, a megváltozott illetve új világra történő rácsodálkozás következtében felerősödik az egymásra utaltság és az ezzel együtt járó érzelmi amplitúdó, ami könnyedén túlzott érzelgősségbe és negédes könnyfacsarásban kitüremkedő szentimentalizmusba fojtható. És talán az ilyen medvecsapda elkerülése végett sem volt botor húzás a forgatókönyv megírását az eredeti regény szerzőjére, Emma Donoghue-ra bízni, hiszen határozottan tudta és érezte, hogy hol kell húznia, mit kell átugrania ahhoz, hogy ez a szoros kötelék ne váljon terjengőssé, túlságosan idealizálttá, túlmagyarázottá. Mert a papír sok mindent elbír, de a mozgókép már annál kevesebbet, ez egy feszített, kötöttebb közeg, ahol nem árt résen lenni a jelenetek ütemezésénél, a dialógok hosszánál és minőségénél, valamint a karakterek megrajzolásánál. Az írónő pedig Lenny Abrahamson rendezővel harmonikus kooperációban alapvetően kevés helyszínt mozgatva, mégis az érzelmi skála és az emberi kapcsolatok sokszínűségét részletesen felvázolva, lendületesen, de mégsem sietve abszolválnak egy fájdalmasan szép, helyenként melankolikusan lírai, helyenként csontig hatoló, olykor pedig felszabadító dolgozatot, melynek bizonyos momentumait maradandó relikviaként őrizhetjük az emlékezetünkben. Jó sokáig. Nem túlzás talán azt állítani, hogy egy életen át.

Nem elcsépelt és nem is megszokott, hogy a mozi első harmada egy szobában játszódik, ahol fokozatosan tárul fel előttünk egy nő sorsa, akit tizenhét éves korában elrabolt, azóta is fogva tart és szexuálisan kihasznál egy mentálisan zavart, elmebeteg bűnöző. Két évvel később az egyik együttlétük folyományaként jött a gyermek, akit az anya ebben a pár négyzetméteres helyiségben szült meg és már öt éve ebben a környezetben nevel. A fiú számára pedig ez a szoba jelenti a világot és ami ezen kívül terjeszkedik, az nem is létezik, neki itt van mindene, amivel játszhat, amit ehet, amit olvashat és amivel tanulhat. Az anya, aki eddig ezt a hitet erősítette benne, a születésnapja után úgy gondolja, ideje lenne felnyitnia a fia szemét és elmagyarázni neki, hogy a szoba csak egy börtön, az élet igazából ezen kívül kezdődik és ez a helyzet, amiben vannak pusztán egy kényszer keserves eredménye. Abrahamson már az előző munkájánál a Franknél is értésünkre adta, hogy otthonosan mozog az emberi viszonyrendszerek aprólékos ábrázolásában. A szobában szemelvényeket, kis epizódokat ragad ki a mindennapokból, amin keresztül realisztikusan érzékelteti, hogy az anya és gyermeke csak és kizárólag szimbiózisban élhetnek az adott szituációból következően. Erős az összetartás, még szilárdabb a szeretet, amit a fiú ragaszkodása annál inkább táplál. Persze felmerül bennünk a kérdés, hogy nem önző dolog –e megszülni a gyermeket, amikor semmi biztosíték nincs rá, hogy valaha kikerülnek onnan, nem felelőtlenség –e így korlátozni és behatárolni egy ember életét. A választ azonban önmagunkban kereshetjük, hiszen irtózunk a magánytól, az egyedülléttől, amikor nincs kivel beszélnünk, amikor nem mosolyog senki ránk, amikor a szürke mindig csak szürke marad és amikor a percek is végtelennek tűnnek. És ez abban a fogságban, amit Abrahamson mértani pontossággal és precizitással mutat be, különösen igaz lehet. Ezt látva pedig egy percig nem  ítélkezhetünk az anya felett, aki talán némileg magára is gondolva így akarta elviselhetőbbé és élhetőbbé tenni ezt a rabságot, miközben az összes szeretetét erre a fiúra áldozta. Az pedig nem is tudatosul benne, vagy mélyen elzárja magában, hogy ez a gyermek egy bűnös, megalázó kapcsolatban fogant.

A rendező vibráló feszültséggel tölti meg A szoba kulcsmomentumát, amikor az anya leleplezi a hazugságát a fia előtt. A vita néhol indulatos, olykor érzelmes és értelmes, de minden lélektani rezdülésnek és kimondott szónak súlya van, ami megrendítően tükröződik az anyát játszó Brie Larson és még inkább a fiút alakító Jacob Tremblay tiszta tekintetén. Larson úgy tud meggyőző lenni, hogy csak ritkán emeli fel a hangját, inkább a szemével és az arcjátékával operál, azzal képes eloszlatni a kételyeket, amiket Tremblay az egyre agresszív hangnemben feltett kérdéseivel támaszt. Retinaégető, fenséges pillanatok ezek, amelyek aztán már könnyedén igazolják a meneküléshez szőtt csalit, amit az anya végül elfogadtat a még mindig bizonytalannak mutatkozó, félelemben létező, de a számára legfontosabb emberben mégis megbízó gyerekével.

Amikor pedig egyszeriben kinyílik a világ, a rendező ez eddigi szemléletes koncepciónak megfelelően, világosan térképezi fel az anya és fia egymáshoz, valamint a szülők hozzájuk fűződő viszonyát. Jól érezhetően egyikük sem készült fel az életüket gyökeresen megváltoztató lépésre. Sem a az anya, sem a gyermek és még a nagyszülők sem. Eleinte a fiú lelkében uralkodik a legnagyobb káosz, ami fokozatosan kovácsolódik renddé és később ő lesz az anyja segítéségére, amikor az omlik össze. Az anya ugyanis először azt mutatja, hogy mentálisan rendben van, az ő fejében akkor keletkezik zűrzavar, amikor rájön, hogy mennyi mindent veszített el és hagyott ki a rá váró lehetőségekből a fogságban töltött időszak miatt. Abrahamson és Donoghue ragyogóan építik fel a konfliktusokat, jól helyezik el azok forrásait, egyetlen kiaknázatlan gócpont marad szinte érintetlenül, mégpedig a nagypapa fiúhoz való viszonya. Azt látjuk, hogy ő az, aki nem tudja elfogadni a születése körülményeit és emiatt mereven elzárkózik tőle, de ez itt le is van zárva és nem folytatódik tovább. Talán ez a momentum megért volna egy alaposabb elemzést, amivel a nagypapát alakító William H. Macynek is hagyhattak volna némi teret, mert az ő tehetségéhez képest az itteni megjelenése pazarlásnak tűnik.

Abrahamson és Donoghue ezeket a komplikált viszonyokat teszik még izgalmasabbá és feszültebbé a sokszínű karakterekkel, elsősorban az anyával és a gyermekével, akiknek megformálására olyan színészeket választottak, akik telitalálatnak bizonyultak. Brie Larson árnyalt jellemábrázoló képessége eddig sem volt rejtély előttünk, azonban most nyílt először alkalma úgy istenigazából megmutatnia magát. Drámai erővel alakítja az anyát, akit a szobában a fia iránti szeretet és felelősség éltet, miközben elhanyagolja önmagát és arra csak később döbben rá, hogy mennyi illúziója, vágya és álma maradt ott, abban a pár négyzetméterben. És nem képes arra sem, hogy mindvégig erős maradjon, bármennyire is megkövetelné az anyasággal járó kötelesség, egy ponton gyengének és esendőnek tetszik, amivel majdnem tönkrevágja annak a fiúnak az életét, akit egyszer már megmentett. Larson ezt a kettőséget is hitelesen teremti meg, a figura belső őrlődését, vívódását látványos eszközök nélkül, inkább erőteljes arcjátékkal, finom kontúrokkal adja át. Olyan könnyűvé és áthatóvá teszi az azonosulást, hogy a kétségeinket, az esetleges kérdéseinket is semmissé nyilvánítja. Megrázó erejű, emlékezetes alakítás, ahogyan Jacob Tremblay-é is, aki a fiú szerepében olyan ösztönösen játszik, hogy azt öröm nézni. Ahogyan szép lassan, körültekintően rácsodálkozik a számára addig ismeretlen dolgokra, ahogy a kétségeiből, félelméből fokozatosan engedve beilleszkedik a környezetbe, ahogy barátkozik, ahogy ragaszkodik, ahogy szeret, azokat nem lehet tanítani, azokat érezni kell. Tremblay pedig színészi nagyságokat meghazudtolóan tartja hatása alatt a nézőt. Még csak jelölésre sem futotta ez a teljes átlényegülés, pedig az Akadémia számtalanszor megmutatta már, hogy szemmel tartja a lurkókat. Most ez elmaradt. Hiba. Joan Allen a nagymama szerepében tündököl és bizonyítja, hogy nem lehet leírni őt.

Lenny Abrahamson nagyszerű keretes szerkezetbe helyezi filmjét és dramaturgiai szempontból sem okoz csalódást, példának okáért helyesen és csöppet sem zavaróan, inkább informatív módon alkalmazza a fiú narrációját. Danny Cohen operatőri munkája előtt is jár a főhajtás, ahogyan a szobában az elején a klausztrofób légkört különböző szemszögekből viszonylag tágassá teszi és ahogyan később egy nyitó ajtó mellett felismerhetjük, hogy ez mégis mennyire szűk, az briliáns teljesítmény. Stephen Rennicks szívbemarkoló aláfestő muzsikája élmény ugyan, de néha talán feleslegesen elnyomja a saját jogán is bitang erős mondanivalót. A szoba pátosz és túlmisztifikált sallang nélkül mutat be egy anya-gyermek viszonyt, annak minden szeretetével, csüngő ragaszkodásával, kötelességével és felelősségével. Nem kizárólagosan azoknak javasolt, akik már megtapasztalták a szülői érzést, hanem azoknak is, akik még előtte állnak, vagy valamilyen ok miatt soha nem élik át azt, mert kíméletlen, kegyetlen, ugyanakkor őszinte szembenézésre és önvizsgálatra késztet. És egy tükör mindig jól jön. Az meg nem lehet, hogy egy recskázó, kretén nagyfater elszívja előle a figyelmet, mert A szoba egy majdnem tökéletes remekmű. Egy tökéletlen világban.     

9/10