2016. jan 13.

Az én szerelmem - filmkritika

írta: frími
Az én szerelmem - filmkritika

A végzetes kapcsolat sajátja az, amikor az egyik fél olyannyira a másik hatása alá kerül lelkileg és fizikailag, hogy még akkor sem képes szabadulni az érzelmi fogság alól, midőn a szerelemnek már régen befellegzett. Ez persze abban az esetben is nehézséget okoz, ha valami újba kellene belevágni, mert hordozza magában a sérüléseket, mert ott van mögötte a kitörölhetetlennek tetsző múlt, az emlékek, amik akkor is kísértik, ha azok nem éppen kellemesek, hanem kifejezetten negatív élmények. Hiába jönne valaki, aki esetleg mást tudna mutatni, akinek a jelenléte egy reménytelibb, szebb jövőt ígér, aki valós alternatívát nyújthat számára, ha még mindig ott van az az egy, akinek egyénisége, jelleme, szavai, mosolya átjárják az agya legmélyebb zugait és akit ezért képtelen elfelejteni vagy egész egyszerűen semmisnek nyilvánítani. Ott van vele, miközben mérgezi az életét és nem könnyíti meg a lezárást, a múlttal történő végleges elszámolást. A francia rendezőnő, Maiwenn filmje egy ilyen szituációt boncolgat, néhol dokumentarista hitelességgel, máskor pedig jelentős túlzásokba esve, olyan helyzeteket teremtve, amelyek egyoldalúsága, kiszámíthatósága számos bosszúságot okozhat. Mindazonáltal Az én szerelmem még a hibáival, dramaturgiai rendezetlenségeivel és apró bugyutaságaival együtt is egy mélyen elgondolkoztató, bizonyos pillanataiban szemet gyönyörködtető, emlékezetes mozi. Azoknak pedig még többet jelenthet és adhat, akik ehhez hasonlatos problémákkal küszködnek a mindennapjaik során.

az_en_szerelmem_4.jpg

Tony, a sikeres ügyvédnő síbalesetet szenved és ahhoz, hogy teljesen felépüljön egy rehabilitációs központban kell pihennie. A hosszadalmas kezelés során felidézi viszonyát a volt férjével, élete szerelmével. Számtalan szépséges, viharos és fájdalmas eseményen mentek keresztül, míg végre külön váltak az útjaik. Azonban még mindig összeköti őket közös gyermekük, valamint a nő gondolataiban folyamatosan feltörő emlékképek. Az én szerelmem időszerkezete tehát változó, kisebb részben a jelenben vagyunk és a rehabilitáció mozzanatait kísérjük figyelemmel, jelentősebb terjedelemben pedig a múltba révedünk, ahol a kapcsolat egyes fázisaiba nyerhetünk betekintést. Maiwenn egyensúlyozása nem zavaró, ugyanakkor azzal az állapottal, amivel a főhősnő a gyógyulás közben viaskodik, mintha kevesebbet foglalkozna és ez komoly hiányérzetet hagyhat bennünk. A film elején például félbehagy egy olyan dialógust a kórházi pszichológus és Tony között, ami közelebb vihetne, minket annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy vajon ez a baleset szándékosan következett be, vagy csak szerencsétlen véletlen volt. Érezzük és látjuk a traumatikus jeleket, de kevésbé tapasztaljuk, hogy miképpen hat ez ki a nő emberi viszonyaira. Mert az intézetben lévő figurákba, akik Tonyt körülveszik, kevés életet présel a rendezőnő, pedig érdekes és vicces karakterek, mindössze az a bajunk, hogy túlságosan háttérbe húzódnak, alig kapnak teret. Maiwenn arra is szánhatott volna némi időt, hogy felépítse a főhős közeledését a társaihoz, legalább egy-két jelenetben vázolja, hogyan nyit feléjük, mert itt pusztán azt látjuk, hogy eleinte zárkózott, egyedül kajál, majd egy kis idő múlva, amikor némi múltbeli kalandozás után visszatérünk a jelenbe, már együtt röhögcsélnek és esznek. Nincs finom hangolás és nincs semmilyen átmenet. És ez a felettébb nagyvonalú ábrázolás mód a férjével való kapcsolatánál is tetten érhető lesz.

Merthogy az ismeretség egyes állomásait érzékeljük ugyan, de Maiwenn meglehetősen szubjektív, néhol teljesen véletlenszerűnek látszó hangsúlyozásainak következtében egyes momentumok túlságosan nagy szerepet kapnak, míg mások elsikkadnak és csak egy fél mondattal, esetleg egy kisebb jellel utal rájuk. Vagy még úgy sem és ilyenkor nézünk, mint a birkák a villanypásztor előtt, többnyire értetlenül, valamilyen útmutatásra várva. Az tökéletes magyarázatot kap, hogy a nőt milyen eszközökkel ejti rabul a férfi, Georgio és az is, ahogyan egyfajta lelki, érzelmi, pszichikai terror alatt tartja. Azt is kielégítően tálalja a rendező, ahogy Georgio még mindig nem tud elszakadni a volt barátnőjétől, ennek okait viszont már sűrű ködfátyol mögé rejti. Fogalmunk nincs arról, hogy miért vágyakozik még az ex után, ahogyan arról sem lehet halvány lila gőzünk sem, hogyan és miért keletkeznek az adósságai és akkor a drog problémainak teljes mellékvágányra terelését még nem is részletezzük. Talán arra is kíváncsiak lennénk, hogy a gyerek mit érez meg a házasság válságából, hogyan csapódik ez le benne, a felnövésében és lelki fejlődésében milyen szerepet játszik, de erre a rendezőnő fikarcnyi energiát sem fordít, ami szintén növeli az eddig is meglévő hiátusaink számát.

az_en_szerelmem_2.jpg

Az én szerelmem legnagyobb csalafintasága azonban a két fő karakter mozgatásában, azok jellemvonásainak megrajzolásában lakozik. Merthogy Tony szemszögén keresztül mártózunk meg a cselekményekben, ugyanakkor igazából Georgio irányítja a szálakat. A nő viszonylag könnyedén kerül a férfi befolyása alá, ahonnan nem tud menekülni. Egy idő után gyógyszerezi magát, hisztiket rendez, sírógörcsöktől szenved, de a lelke mélyén továbbra is hisz a szerelmében, nem akarja tudomásul venni a tényeket, nem figyel a baljós árnyakra, szemellenzővel jár-kel és burokban él. Az akarata is egyre kevésbé érvényesül, szinte mindenben elfogadja Georgio döntéseit és teljes lényével alárendeli magát neki. A férfi pedig amint rátapint a nő manipulálhatóságára, bizonytalanságára, azonnal ki is használja ezt. Ész és cél nélkül hazudozik, titkolózik és a szélsőséges, irracionális döntéseket is képes lesz természetesnek, elfogadhatónak beállítani, amit más súlyos fenntartásokkal fogadna és kezelne. És ha nem sikerül szóval meggyőznie a nőt, akkor azonnal lefekteti, aminek Tony soha nem tud ellenállni. Ez a pszichikai és fizikai küzdelem a film legrealisztikusabb és legvonzóbb része, amit pompásan egészítenek ki az életszagú dialógusok, amik sokszor rögtönzöttnek tűnnek és talán ettől válnak annyira elevenné.

az_en_szerelmem_1.jpg

Maiwenn színésznőként is dolgozott többek között a volt férjével Luc Bessonnal is, ezért teljes mértékben érzi, hogy milyen szerepekkel kell kiszolgálnia a kollégáit. Még ha Etienne Comar írótársával az epizódfigurákat nem is találják el jó arányérzékkel, a főbb figurák megformálása hálás feladatnak bizonyul. Emmanuelle Bercot pedig Tony szerepéért megkapta az idei Cannes-i Filmfesztivál legjobb női alakítás díját, megosztva Rooney Marával. Azt semmiféleképpen nem állítjuk, hogy ne lenne megérdemelt, mert a színésznő tényleg nagyszerű pillanatokat produkál. Néha azonban olyan érzésünk támad, mintha túl színpadias lenne és nem tudja behúzni a kéziféket az érzelmek radikális túlburjánzásánál. Több kiborulása, hisztije során mesterkélt, erőltetett grimaszokkal operál, sokszor maníros és a fizikai játéka is eltúlzottnak hat. Kettőjük közül egyértelműen Vincent Cassel a dominánsabb, mind megjelenését, mind pedig színészi eszköztárát illetően. Egészen apró, mégis szerfelett átütő árnyalatokkal vált színt, behízelkedőből, viccelődőből, érzéketlenné és szigorúvá. A pincéres jelenete pedig alakításnak egyik csúcspontja, mert rendkívül humoros, ugyanakkor véletlenül sem csap át olcsó, silány minőségű kabaréba. Nem biztos, hogy ildomos ilyet kijelenteni, de ezúttal inkább díjaztuk volna őt, mint a színésznőt. Az epizódszereplők közül kiemelkedik Louis Garrel Tony testvérének szerepében, ugyanis a viszonylag egysíkú, örökösen kétkedő figurának több réteget ad és a legcinikusabb beszólásokat is fapofával prezentálja.

az_en_szerelmem_3.jpg

A rendező jól teremt erős kontrasztot a két főhős között, viszont a kapcsolatuk bővelkedik az átlátszó és a már-már karikatúrába hajlóan naiv momentumokban. És ez még akkor is így van, ha ennek valódiságát, látva és tapasztalva a férfi-női viszony sajátosságait, manapság is jellemző tulajdonságait vajmi kevés okunk lehet megkérdőjelezni. Az utolsó jelenetet azonban nagyon odatette a rendező. Emmenuelle Bercot sejtelmes pillantásai, Vincent Cassel magabiztos és lehengerlő viselkedése egy csapásra világossá teszi számunkra, hogy mi van a kettőjük között vibráló végzetes vonzalom mögött. Az pedig Maiwenn elengedhetetlen érdeme, hogy a teremből kifelé menet is gondolkozhatunk azon, hogy vajon hogyan teljesedik be ennek a két embernek a sorsa. És rajtuk keresztül eszünkbe juthat az is, hogy mi mennyire vagyunk urai magunknak ilyen helyzetekben. Sodródunk az árral, vagy képesek vagyunk a jövőnkre nézve drasztikus döntéseket hozni? Az érzelmeink vezérelnek, vagy néha felsejlenek mögöttük a racionális megfontolások is? Ésszel szeretünk vagy szívvel? Kizárt, hogy csak jó válaszaink vannak.

7/10

Szólj hozzá

kritika film francia romantikus dráma Vincent Cassel Louis Garrel Emmanuelle Bercot Maiwenn Az én szerelmem Mon Roi Etienne Comar