Az ember hajlamos könnyedén átsiklani olyan értékek felett, amiket magától értetődőnek tekint és egy pillanatra sem gondol bele abba, hogy mi van akkor, ha ezek elvesznek. A szabadság egy nagy ajándék, amihez adekvát tényezőként viszonyulunk és amellyel nem mindig élünk helyesen és kellőképpen. Nem figyelünk arra sem, hogy ha ezt korlátoznák, vagy eltörölnék, akkor mihez kezdenénk, mi jelentené a fokmérőt az életünkben. Mert az kellene, hogy a legfontosabb legyen, hogy minden gátló körülmény ellenére szabadok legyünk, hogy így hozzuk meg a döntéseinket és ne a fejünk felett határozzanak rólunk egy pulpitusról vagy egy bársonyszékből, hanem inkább gondoskodjanak az ehhez szükséges feltételek biztosításáról. Hiszen ezek jelenthetnek egyfajta alapot ahhoz, hogy pozitívan gondoljunk a mindennapokra, hogy optimistán lássuk a jelent, a jövőt és ennek keretén belül valósítsuk meg a céljainkat, vágyainkat, álmainkat, amiket egykoron kitűztünk magunk elé és amivel boldoggá és teljessé tehetnénk az életünket. Persze mindig voltak és lesznek olyanok, akik akkor lennének elégedettek, ha ezt kiherélnék, ha egy hosszabb folyamat részeként, vagy egyszerűen csak egyik napról a másikra megsemmisítenék és közben ők mondanák meg, hogy mi a helyes, hogyan kell léteznünk, milyen irányba mehetünk és mit engedhetünk meg magunknak ahhoz, hogy a társadalom hasznos tagjai legyünk. Ők azok, akik birkaként terelgetnének minket abba a helyzetbe, állapotba, ami az elképzeléseikben ideálisként fogalmazódik meg és ezalatt egy kicsit sem érdekelnék őket, hogy így lehetetlenítik el azt a földi utazást, ami csak egyszer és megismételhetetlenül adatik meg számunkra. A szabadság egy alapvető érték és jog, amit nem árt félteni, óvni, őrizni, azért néha ki kell állni, mert ha ez porba hull, azzal a normális, élhető, emberi viszonyaink vesznének oda és a társadalmi közösség is egy vegetatív, tetszhalott státuszba kerül.

Deniz Gamze Ergüven első filmes török rendezőnő a Mustang című filmjében öt lánytestvér sorsán keresztül szembesít minket az elnyomással, a kényszerekkel, a nőellenességgel és azzal, hogy hova vezet az, amikor nincs választás, csak felsőbb akarat, ami egy sztoikus beletörődéssé silányítja az emberi végzetet. Mindez egy ártatlan fürdőzéssel veszi kezdetét a tengerparton, ahol a lányok kihasználva a nyári szünet kezdetének eufórikus örömét együtt játszanak a fiúkkal a vízben. Azonban a bigott török falu közege ezt nem nézi jó szemmel és a kamaszok neveléséről erkölcsi csőszként gondoskodó nagymama és harcsabajuszos nagybátyjuk középkori módszerekkel próbálják rendszabályozni és betörni őket, annak érdekében, hogy úgy viselkedjenek, ahogy azt a valamikor kőbe vésett hagyományok, tradíciók megkövetelik. Sokan vádolták azzal Ergüvent főképp a saját hazájában, hogy rendszerellenes propagandafilmet csinált, ami Erdogan török államfő rezsimjének kritikáját tűzte elsősorban a zászlajára. Illusztris példa ez a csőlátásra, a kisstílűségre, arra, amikor valaki nem tud tovább tekinteni az orra hegyénél, mert ugyan a rendezőnő által felvetett problémák valóban a szűkebb pátriájából táplálkoznak, de azok boncolgatása, kérdései és arra adott lehetséges válaszai messzemenőkig globálisak.

A Mustangban ugyanis szemléletek, gondolatok, értékrendek, különböző világok ütköznek egymással, amit lehet ideológiai alapvetésekbe és köntösbe csomagolni, csak nem érdemes, mert végtelenül leegyszerűsít és mindössze figyelemelterelő mozzanatként vehető számításba. Itt ez az öt lány a korlátok nélküli, talán kissé naiv szabadság és boldogság érzetet képviselik, a felhőtlenséget, a romlatlanságot, a vidámságot, ami egyrészt fiatal korukból adódik, másrészt a jellemükből. Mert nem értik és nem érthetik mi a baj azzal, hogy együtt élvezik a gondtalanság derűjét a fiúkkal és nem tudják elképzelni, hogy miért késztet egy ilyen ártatlan momentum bárkit is arra, hogy erkölcsileg és morálisan ítélkezzen felettük. És velük szemben áll a hagyományt torz csökevénnyé degradáló nagymama, valamint a beteg hajlamait egyfajta hatalmi gőggel és ellentmondást nem tűrő felsőbbrendűséggel kompenzáló nagybácsi, akik erőddé alakítva a házat, valóságos börtönbe zárják a lányokat, megfosztva őket a külvilágtól és mindattól, ami a felszabadultságot jelenthetné számukra. Ergüven úgy teremt éles kontrasztot, hogy az ezt hangsúlyozó képeket döbbenetes feszültséggel tölti meg, mert lélegzetvisszafojtva figyeljük, ahogy a mama kiárusítja a lányokat, ahogy piaci portékaként adja el őket és a házasságot feleségvásárrá minősíti le. És itt nem lehet szó szerelemről, érzésekről, gyönyört okozó szexről, csak a legnagyobb lány esetében, aki annyira fellázadhat, hogy ahhoz mehet hozzá, akit kinézett magának, de azt is abban az esetben, ha a fiú a tradícióknak megfelelően kéri meg a kezét és aztán ezek szerint szentesítik a köteléket. A többi meg szenvedhet, befoghatja a száját és elfogadhatja azt, amit a nagymama mond, hogy ha még most nem is szimpatikus számára a jövendőbeli, majd megszereti.

Deniz Gamze Ergüven egy kőkemény, rideg, keserű világot ábrázol, ahol nincs ellenkezés, ahol nincs visszabeszélés, nincs önálló vélemény csak és kizárólag a fejet hajtás és a bólogatás az elfogadható reakció. A nők tárgyak, szolgálók, szexuális eszközök és kizsigerelhető áldozatok.  A rendezőnő érzékletesen és jól látható szempontok alapján választja el egymástól, ahogyan a lányok a szigorra és a kényszerházasságra reagálnak. A legnagyobb lány talán az életkorából fakadóan még kiharcolhatja, hogy legalább annak legyen a felesége, akit szeret. És ezért őt viseli meg a legkevésbé az, hogy a beleegyezése nélkül döntenek a sorsáról, de abba már ő sem szólhat bele, hogy a viszonyt törvényesíteni kell. A testvére önfeláldozása viszont letaglózó. Egykedvűen, minden illúzióját és álmát feledve ugrik bele abba a házasságba, amiben a nászéjszakán még a meglévő szüzességét is megkérdőjelezik és ezért egy nőgyógyászati tortúrának vetik alá, amit Ergüven rendkívül hatásosan mutat be. A középső lány sorsa a legtragikusabb és egyben a legfájdalmasabb, mert ő szépen lassan megőrül, furcsán viselkedik, zavart lesz, majd inkább egy végzetes lépéssel megmenekül a rá váró kínok elől. A rendezőnő ezen a ponton sem ordít és nem hőbörög, hanem finom eleganciával, szenzitíven rajzolja meg a folyamatos átalakulást. A legkisebb lány Lale szemén keresztül látjuk az eseményeket, ő a leglázadóbb, aki ellenáll és betörhetetlennek mutatkozik és mindig azon töri a fejét, hogy miképpen tudna kereket oldani és hogyan juthatna el Isztambulba, a városba, amely itt a szabadság Mekkáját jelképezi. És tervének végrehajtásához végül megnyeri az eggyel nagyobb testvérét is, aki eleinte engedelmesen fejet hajtana, csak Lale állhatatosságának köszönhetően gondolja meg magát.

Téved, aki azt hiszi, hogy a Mustang fajsúlyos mondanivalója okán végig depressziós, lehangoló hangulatot áraszt, mert Ergüven ügyel arra, hogy filmje energiától duzzadó, életigenlő benyomást keltsen és a dráma mögött a humor oldószerként funkcionáljon. Már a nyitó képsorokkal behúz és végig jelenetről jelenetre építkezve tart fogva. Nem szájbarágós és nem dilettáns a közlésmód, inkább a sorok között megbújva üzen önmagunk vállalásáról, az érzelmek és a gondolatok függetlenségéről, az ezekért vívott harcról, jóságról és gonoszságról, félelmekről és vágyakról, felismerésről és elhallgatásról, akaratról és beletörődésről. A rendezőnő szemléletesen jelzi azt is, hogy egy börtön nem csak belülről az, hanem kívülről is, és ugyan kijutni nagyon nehéz, de bemenni sem kis küzdelem. A Mustang néhol műfaji határokat lép át vagy egyesít, mert vígjátéki elemeket éppenúgy tartalmaz, mint drámaiakat, a végkicsengése pedig szinte egy thriller izgalmait hordozza magában. Persze lehet azt mondani, hogy kevés arról az előképünk, hogy miképpen élhettek a lányok az ominózus esemény előtt és a figurák is talán némi kilengést leszámítva fekete-fehérek, de ezek talán megbocsáthatók a frenetikus összképhez képest. A lányok mind nagyszerűek, de kettő különösen kiemelésre méltó. Az egyikük a Lalet alakító Günes Sensoy, akiben a gyermeki én mellett mindvégig ott lakozik a felnőtt lét komolysága, a döntés és választás képessége, ami a szabadság felé vágyakozó kitörésben nyilvánul meg. És meg kell említeni a középső lányt játszó Elit Iscant, aki egy darabig csak mellékszereplőnek tűnik, majd amikor ő kerül a középpontba, természetes és impulzív módon teszi átélhetővé a jellembeli átalakulását egy normális teremtésből az őrület határain billegő lánnyá. Elképesztő teljesítmény, hiteles és lebilincselő.

A Mustang befejezése katartikus és malaszttal teljes és azt is rögzíti bennünk, hogy egy olyan kincsre bukkantunk, ami minden tragédiája ellenére pozitív képet festhet a jövőről és ami egyszerre okoz feloldozást és megtisztulást. Nem lehet kétségünk a létjogosultságát illetően főképp akkor, ha egy pillanatra kibújunk a csigaházunk alól és körülnézünk, tájékozódunk és olvasunk arról, mivel járt, járhat az önkényuralom. És arról a női princípium felfogásról még nem is értekezünk hosszabban, ami itthon nyert teret és ami ugyan a vélemény szabadságába tökéletesen belefér, de elfogadni és egyetérteni vele már nagyon nem kötelező. Legalábbis egyelőre. A Mustang idén együtt versenyez a Saul fiával és Nemes Jeles Lászlóval a legjobb külföldi filmnek járó Oscarért. És persze az utóbbinak szorítunk, de ha igazságosak és korrektek akarunk lenni, ezúttal mindkét film megérdemelné a díjat. Mert mindkettő sokat mond és maradandó értéket képvisel. Meg kellene becsülni ezeket.

9/10