A Brooklynnal szemben meglévő várakozásainkat egy kissé felkorbácsolta az a tény, hogy az Akadémia beválasztotta a legjobb filmek sorába, amelyből kikerül a végső győztes február 28-án. És miután túllendültünk rajta, már arról is van némi sejtésünk, hogy miért is történt mindez. John Crowley filmje ugyanis annyira ódivatú és konzervatív benyomást kelt, hogy ehhez képest az Újházi tyúkhúsleves receptje merő forradalom. Arról pedig értekeztünk eleget, hogy az Akadémia többségében nem éppen fiatal tagjainak ez mennyire az ínyére való, ennek ellenére vajmi kevés realitása van annak, hogy végül bezsebelje a díjat, de a jelöléshez már ez a fajta stílus bőven elég volt. Persze ezzel azt sem akarjuk egyértelműen kijelenteni, hogy a Brooklyn rossz lenne, mert az egész egyszerűen nem volna igaz. Mindössze azt mondjuk, hogy a film a hagyományos fősodortól egy cseppet sem eltérő útkeresős mozi, tengernyi romantikával, némileg megpendítve a bevándorlás kérdését, ami kölcsönöz neki egy falatnyi aktualitást, hiába játszódik az ötvenes években. Azonban nem kell megijedni, mert a célkeresztben inkább egy olyan szerelmi háromszög áll, ami esélyt ad az érzelmek felpaprikázására és amely minden bizonnyal meghódítja a romantikára vágyók és éhezők szívét. Ezért pedig nagy tétekkel lehet fogadni arra, hogy a nézőtéri ülőalkalmatosságokat többségében a gyengébbik nem képviselői foglalják majd el. És persze azok a szerencsés kanos pacsirták, akik őket kísérik. Na, nekik már okozhat néhány kellemetlen percet a Brooklyn. Főképp, ha nincsenek felkészülve és kihegyezve a rájuk váró érzelemcunamira.

Szóval az 1950-es évek Írországában járunk, pontosan egy isten háta mögötti kisvárosban, ahol Eilis a helyi kisboltban dolgozik kisegítőként, miközben hétvégén a kultúrházban parádézik a barátnőjével egy olyan bálban, ahol körülbelül annyian lézengenek, mint egy szoci nagygyűlésen mostanában. A szám tehát erősen a nullához konvergál. Érthetően többre vágyik, szűk a keret, ezért megragadva egy lehetőséget New York-ba utazik, ahol könyvelést tanul egy esti iskolában, a helyi ír közösség hasznos tagja lesz és hamarosan megismeri Tonyt az olasz származású amerikai fiút, akivel a szerelem is kopogtat az új brooklyni otthonának ajtaján. Persze nem eszik olyan melegen a pitét, merthogy egy drámai fordulat miatt hazatér, ahol édesanyja várja, aki nagyon nem szeretné, ha a lánya újra visszamenne az ígéret földjére. Arról nem beszélve, hogy itt is akadna egy jóvágásúnak mondott kérője és még munkája is, ha arra vágyna. Eilis egy kisebb kutyaszorítóba kerül ezáltal, el kell döntenie, hogy végleg hazatér, vagy visszatalál oda, ahova a szíve húzza.

Nem kell különösebb prekoncepciónknak lenni ahhoz, hogy már az első képkockák alapján megbizonyosodjunk arról, hogy itt bizony John Crowley rendező és Nick Hornby forgatókönyvíró patikamérlegen porciózzák ki azokat a lépéseket, eseményeket, fordulatokat, amiket egy ilyen környezetben játszódó romantikus lányregénytől várnánk és óhajtanánk. Éles kontrasztba helyezik az ír kisvárost és a Nagy Almát, körülbelül azt a különbséget tapasztalhatjuk, amit itthon Kiskunröcsöge és Budapest között. Mert a peremvidék álmosító, poros, szürke, unalmas, amiben persze egy jó adag előítélet is lakozik, szemben a centrummal, ahol nyüzsgés van és forgatag, ahol el lehet menni szórakozni például egy moziba és ahol a bálban sem csak a helyi zsúrpubik vadásszák a potenciális áldozatokat. Ezzel párhuzamosan ezredszer ellőtt és újrahasznosított sablonok közreműködésével bontják ki a főhősnőnk zárkózott, merev, kissé talán magának való személyiségét. Megismerünk egy penészes nebáncsvirágot, aki mer nagyot álmodni, akinek vannak tervei, vágyai, határozott elképzelései a jövőről, de ezt többnyire csak önmagával osztja meg, hiszen nem igazán akar nyitni mások felé. Aztán bekerül a körforgásba és ugyan egy darabig kínozza a honvágy, szenved és sír is, mint egy kivert kutya, de némi külső asszisztenciával és persze a szerelemmel egy rövidebb átmenet után minden megváltozik. Eilis kinyílik, mint a tubarózsa, felvállalja az érzelmeit, az egyéniségét és legfőképpen azon döntéseit, amelyek a jövőbeli boldogságát segíthetik. Nincsen ebben a folyamatban semmi plusz és pláne, Crowley és Hornby hajszálpontosan úgy rendezik a dolgokat, hogy a gikszerek, a nehézségek akkor és olyan ütemben jöjjenek, ahogy számítunk rá és akképpen oldódjanak meg és olyan ritmusban, ahogy azt várjuk.

És nincsenek meredek ívek és kanyarok a bevándorlás kérdésében és forszírozásában sem, már csak azért sem, mert ez mindössze mellékvágány és tulajdonképpen szőrmentén kerül a pixisbe. A lány nem az önkény elől menekül, hanem az enerváltság, a beletörődés és a fásultság okoznak neki fejtörést és bosszúságot, ezek miatt teszi le a voksát a távollét mellett. Ugyanazokba a problémákba ütközik, amiket ilyen esetekben mindenki átélhet, hiszen találkozik a kitaszítottsággal, a magánnyal, azzal, hogy senkit nem ismer. Mivel az alaptermészete sem túl barátkozós, ezért még inkább úgy érzi partvonalra sodródik. A beilleszkedés gyötrelmei azonban egy idő után túlesve a kötelező megpróbáltatásokon, elhomályosulnak és Eilis ügyesen fordítja a maga javára a brooklyni életét.

Nick Hornby forgatókönyvének éppen úgy megvannak a szépségei, mint a hátulütői. Annak ellenére, hogy nem nyújtja el a jeleneteket és viszonylag gyorsan váltakoznak a képsorok, néha mégis úgy érezzük, mintha nem is száz perces lenne ez a mozi, hanem háromszáz. A humor olykor azonban jól oldja a hangulatot, élményszámba megy az utazás néhány momentuma és az is meglehetősen vicces, ahogy a Julie Walters alakította Mrs. Kehoe osztja a cserfes lányokat, nemhiába volt a színésznő liblingje az eredeti regény, talált magának benne egy hozzáillő szerepet, amiben brillírozhat. Az sem mellékes, hogy nem fuldoklunk a nyálban, inkább csak megsuhint minket és akkor sem vészes formában, a romantika tehát nagyjából befogadhatóan és ízlésesen van tálalva, kisebb vadhajtásokkal. Azt viszont már sem Hornby, sem pedig Crowley nem tudja orvosolni, hogy az amerikai részek ne nyomják agyon az ír fejezeteket. Ezért is tűnik a film utolsó harmada olyan sebbel-lobbal összecsapottnak, amit maximum csak vázlatként vagyunk képesek értelmezni. És persze itt sem szabadulunk azoktól az önismétlésektől, amik néhány alkalommal kiverik a szemünket, hiszen ha az amerikai gyerek családját meg kell látogatni, akkor biztosan el kell menni a másik fickó szüleihez is. Eilis végső döntésének komolyságát pedig kissé aláássa a nagyvonalúan kezelt és elhanyagolt ír szál.

A Brooklyn egykarakteres mozi, mert a főhőst mindennél előbbre helyezi és kevés teret ad másoknak, ezért is sok múlik az Eilist játszó Saoirse Ronan-on, akit szintén megdobtak egy jelöléssel és aki valószínűleg éppúgy a vesztesek táborát gyarapítja a díjátadó gála után. Ronan valamikor kiemelkedő, legfőképpen, amikor már az erős és határozott főhőst láthatjuk, de néha kifejezetten szürke és harmatos, aki nehezen tudja hihetővé tenni a lányban dúló érzéseket. A teljesítménye kissé felemás, nem egészen meggyőző, de semmiképpen nem felejthető. A két lovag közül a Tonyt alakító Emory Cohen érdemel több figyelmet, már csak azért is, mert úgy beszél, mintha a színrelépés előtt megivott volna egy fél üveg konyakot. Azonban ez sem akadályozza meg abban, hogy autentikusan hozzon egy olyan karaktert, aki életvidám, talán egy kicsit felelőtlen, mégis hatalmas szíve van és az emóciókkal sem áll hadilábon. Az alternatíváját megtestesíteni kívánó Domhnall Gleesonban körülbelül annyi élet van, mint egy sajtos szendvicsben. Borzalmasan szürke, épphogy nem világít és a figurája sem terjeszkedik túl egy karót nyelt, száraz ficsúron. Az egy dolog, hogy Gleeson a munka hőse, de erre a szerepre csak azzal a feltétellel szabadott volna leszerződnie, hogyha gyökeresen átírják és másképp hangsúlyozzák, mert ez így egy kisebb szatyor ürülék. Jim Broadbenttel sem bánnak bőkezűbben, csakhogy az ő karizmája kilométereket ver Gleesonéra és ez pozitívvá alakítja a néhány mondatos jelenlétét.

Az azért nem lehet véletlen, hogy John Crowley-t még csak számításba sem vették a legjobb direktorok névsoránál. A Brooklyn kivitelezése az operatőri munkától kezdve a zenei aláfestésig, az erőltetett, manipulatív elemként használt fúvós-vonós szekcióig olyan, mintha a múlt század hetvenes éveiben járnánk és nem 2016-ban. És még nem is ez lenne a fő gond, csakhogy a film molyrágta régimódisága sokszor bárgyú kiszámíthatósággal párosul, amely vontatottá és egysíkúvá teszi ezt a mozit. Azonban végzetes hibának bizonyulna, ha leírnánk, mert randi programnak például kiváló és meg lehet mutatni a kiszemelt lánynak, hogy milyen, ha az érzelmes és hősszerelmes énünk diadalmaskodik felettünk. Garantáltan hoz egy-két pirospozsgás arcot a konyhára az este folyamán. És talán éjszaka is.

6/10