Akkor vágjunk rögvest a közepébe: az Aljas nyolcas Quentin Tarantino pályafutásának egyik leggyengébb darabja. Most érte el a tetőpontját az a folyamat, amely már az előző filmjeinél (Django elszabadul, Becstelen brigantik) is vészesen kísértett, viszont még nem bukott ki oly nagy erővel. Tarantino elfáradt, ellustult, esetleg túl sokat fürdőzött önmaga dicsőségében, az eredmény szempontjából lényegében édes mindegy. Ezúttal ugyanis semmivel sem tudja palástolni azt, hogy rutinból dolgozott, egy cseppet félszívvel és úgy keverte a videotékás korszakából ráragadt filmes trükköket, mesteri fogásokat, hogy azokban nincs semmilyen tűz, semmi váratlan megoldás, semmi meglepő fejlemény. Csak a szokásos Tarantino került elő a szütyőből: mértéktelen mennyiségű szófosás, érdekesnek tűnő, valójában most inkább mindössze annak látszó karakterek, egy-két fordulat és annyi vérkapszula, amennyit még felleltek az egyik félreeső hollywoodi kellékes raktárban. És persze tisztelgés a hőskor előtt azzal, hogy 70 mm-es nyersanyaggal forgatott, ami  mint később kiderült marketing célból is hasznos húzásnak bizonyult, mert legalább lehetett egy kisebb balhét kreálni, hiszen a Star Wars túl sok levegőt szívott el a rendező elől, valamivel muszáj volt triumfálni, ha már a filmjével nem igazán sikerült. Persze értjük és respektáljuk Tarantino szándékait és ragaszkodását, mégis úgy tűnik inkább csak a reklámérték volt a fontos ebből a bolhacirkuszból és az, hogy legyen egy kis vihar a biliben. Mert az Aljas nyolcas minősége tekintetében ez nem osztott és főképp nem szorzott.

Az egész mozi elkészültét átjárta egyébként a színjáték szelleme. Na, nem kell csehovi mélységekre gondolni, jobban beillik az egy Feydeau-féle bohózat pincében vagy valamilyen alagsorban megkomponált modern másának. Tarantino megszülte a könyvet, aztán berágott, mert kikerült a netre, nem nagy kunszt, így működik ez a huszonegyedik században, de azért élhetünk a gyanúperrel, hogy némi agyafúrt szándékosság is megbújt a dolgok mögött. Szóval volt egy kis durcázás, meg persze kérette magát egy kissé teátrálisan, hiszen nem mozog idegenül a felvevőgép előtt sem, míg végül beadta a derekát és nekiállt a forgatásnak. A történet váza nem nagy truváj, az amerikai polgárháború után vagyunk, amikor nyolc olyan ember húzza meg magát a hóvihar elől egy boltként és fogadóként is funkcionáló épületben, akiknek a szeme sem áll jól. Mindegyiknek van valami takargatnivalója, egyik sem az a tiszta fialás. Az összezártság pedig ármánykodásokat, intrikákat és egy olyan szituációt is hoz, amikor felrémlik előttünk kamaszkorunk egyik népszerű krimije, amit Agatha Christie írt. Az volt a címe: Tíz kicsi néger. Na jó itt most csak nyolcan vannak, plusz a kocsis és csak az egyikük fekete. Nem mintha Christie műve a faji előítéleteket állította volna a középpontba, sőt szó sem volt róla, nem úgy Tarantinonál, aki annyit niggerezik, amennyit nem szégyell. És nem is lenne ezzel gondunk, mert érezzük a hátsó, figyelemfelhívó szándékot, a társadalmi beidegződések pellengérre állítását, kifigurázását, csak hát egy idő után a túlzásba vitt célzatosság a visszájára fordul és rendkívül üressé és megterhelővé válik. Olyan ez, mint amikor a kis gyereknek folyton azt mondjuk, ne csinálja, ami nemhogy a kedvét szegné, még inkább meghozza azt a tiltott dologhoz.

Az persze eddig sem volt titok, hogy a rendező-forgatókönyvíró lételeme a túlzás, ami a párbeszédes részeknél is szembetűnő szokott lenni és most is az, itt sem árul zsákbamacskát. Azonban az utóbbi időben ebben sem csillogtatta azt a fajta tehetségét, ami miatt megszerettük. Ezúttal is ír egy-két jobb minőségű monológot, dialógust, egy-két cifra beköpést, ami főleg Jennifer Jason Leighnek és Samuel L. Jacksonnak hoz a konyhára, de összességében ennyi felesleges szócséplést, semmivé foszló, céltalan vartyogást már régen tapasztalhattunk tőle. Mindenképpen elfogadjuk, hogy az amerikai polgárháború és annak sorsfordító következményei ennyi idő távlatából is fontos történelmi momentumok. Leginkább az amerikaiaknak. És itt a probléma, mert ezeket a szózatokat, sztorikat Tarantino nem képes globálissá tenni. Mert valameddig talán felvillanyoznak, még érdekesnek is tűnhetnek, de aztán egy adott ponton ettől is csömörünk lesz és szívesen szelektálnánk a sorok között vagy ugranánk egy-két jelenetet. Azt is a túlzás kategóriájába sorolhatjuk, hogy a film műfaji besorolása western és az odáig rendben is lenne, amíg kocsival járják a havas vidéket és közben Ennio Morricone egészen hangulatos, ugyanakkor kissé önismétlő muzsikája szól, de ahogy a találkozó helyszínére érünk, ez inkább egy karakterközpontú kamaradrámává alakul, valami olyasmivé, amit már a Kutyaszorítóban esetén is átélhettünk. És ez nem Sergio Leone vagy Sam Peckinpah, hanem egyértelműen Quentin Tarantino, függetlenül a korhű jelmezektől és díszletektől.

Itt pedig már elengedhetetlenül fontos tényezőkké lesznek a figurák, azok jellemvonásai és az a kirakós, amit a rendező megálmodott és ami talán az egyetlen olyan színfolt, amit eddig nem használt a palettáján. Kétségtelenül vannak jellegzetességei ezeknek a karaktereknek, csak kevés és nem is nagyon eltérőek. Mert ha belegondolunk John Travolta, Samuel L. Jackson, Harvey Keitel és Ving Rhames is svihákok voltak a Ponyvaregényben, mégis milyen különböző tulajdonságokkal rendelkeztek, mennyire mást gondoltak az életről, a világról. Itt nagyon nincs ilyesmi. Mindegyik vagány, sumák, dörzsölt róka, igen még a nő is, talán az a differencia köztük, hogy az egyiknek nagyobb a pofája, mint a másiknak. És persze az összes próbál okosabb lenni a másiknál. A „ki kivel van” című társasjáték talán annak mutat valami nóvumot, aki még életében nem látott bűnügyi filmet vagy Columbot, esetleg nem olvasott ilyen témájú könyvet. A viszonyrendszerek hordozhatnának némi kuriózumot, de ez meg úgysincs kellően kibontva, hogy erre a rendezőnek töménytelen ideje volt. Persze eljön az az időszak, amikor már nemcsak a szavak durrognak, hanem a fegyverek is. Ehhez kell némi türelem, de az utolsó órában eljő az erőszakorgia. Talán most érezzük először, hogy ez irtózatosan öncélú és magamutogató. Jönnek szép sorjában az elmaradhatatlan tökön és fejen lövések, a szeletelések meg miegymás. A Becstelen brigantikban még talán tudtunk is vigyorogni azon, ahogy Brad Pitt baseball labdának használt egy kobakot. Volt abban valami irónia, meg talán egy kis paródia is. A Ponyvaregényről ne is beszéljünk. Most nincs ilyen, csak olyan van, hogy Samuel L. Jackson szétlövi a fejeket vagy Jennifer Jason Leigh önjelölt hentest játszik. Nincs mögötte humor, nincs poén, nincs semmi, csak vér. Ipari mennyiségben. És ez lehetne Tarantino végzetes képi metaforája is, abban az értelemben, hogy mennyire ellaposodott és kiüresedett az alkotói vénája.

Díszes színészi bagázs gyülekezett az Aljas nyolcashoz, e tekintetben nem érheti szó a ház elejét. Samuel L. Jackson szokás szerint virgonckodik, neki ez a vérében van és a rendezővel történő harmonikus munkájának lenyomata a játékán is vaskos nyomot hagy. Jennifer Jason Leighről nem az derül ki, hogy jó színésznő, ezzel tisztában voltunk. Inkább az, hogy mennyire tud élni azzal, ha egy megfelelő szerepet kap. Ez a karakter rá van szabva. Ahogy kacsintgat, ahogy nyalogatja a száját, ahogy gesztikulál, ahogy viseli a pofonokat, amiért rendesen meg is dolgozik, az kitűnő teljesítmény és elismerésekért kiált. Tim Roth jelen esetben egy Christoph Waltz imitátor és annak is csak átlagos. Tarantino Michael Madsenhez való ragaszkodása rejtély. Egyszer bejött (Kutyaszorítóban), de Madsen azóta sem fejlődött semmit és most is nagyon kilóg a csapatból. Ahogy Bruce Dern és Damian Bichir is meglehetősen színtelenek. Kurt Russell azt hozza, amit tud, se többet, se kevesebbet és ez még mindig jobb, mint Channing Tatum, aki visszalépett jó pár fokot a szamárlétrán. Akit még ki lehet emelni az Walton Goggins, nála látunk némi karakterfejlődést, ahogy egy bohócból komoly figurává avanzsálódik.

Tarantino eddig is lopkodott, ide-oda nyúlkált, most is ezt teszi, csak ebben nincs semmi stílus, mindössze rideg és idegesítő művi profizmus, amivel térdre borul önnön nagysága előtt. A múltban egyszer-kétszer talán volt is rá oka, ezúttal ez egy kissé pökhendinek tetszik. És ez azzal is jár, hogy elviselhetetlen mértékűre nyújtja a játékidőt, ami fiatalon is zsibbasztja a segget és feszíti a hólyagot, hát még akkor, ha előjönnek a prosztata gondok. Talán abban is vissza kellett volna nyúlni a hőskorba, hogy a felénél szünetet iktassanak be, de az lett volna a legjobb, ha két óra alatt lerendezi ezt a hóbelebancot. Mert ebben nem volt több vagy lehet még annyi se. Csak Robert Richardson gyönyörű képei, valamint Samuel L. Jackson és Jennifer Jason Leigh játéka miatt adunk közepes osztályzatot. Azonban lehet, hogy ez is túlzás.

5/10