A halandóságról, a halál közeli állapotról szinte lehetetlen újat mondani. Cesc Gay spanyol rendező a Truman című filmjében pedig nem is akar. És ezért mérhetetlenül hálásak lehetünk neki. Mert kikerüli a közhelyeket, a sémákat, a paneleket, nem értelmezi és nem értékeli túl az elmúlás tudatát, helyette egy barátságon keresztül készít számvetést az életről és azokról a hétköznapinak gondolt és tűnő dolgokról, amelyek a halál árnyékában talán a legfontosabbakká válhatnak számunkra. Ez jelentheti ugyanis a fogódzót ahhoz, hogy értéknek és ne nyűgnek tekintsük azt, ami még hátra van. Meghalni nem jó dolog, csak muszáj, de ha ott vannak az ember körül azok, akiket szeret vagy szeretett, az könnyebbséget okozhat neki a vég feldolgozhatatlansága ellen folytatott eleve vesztésre ítélt harcban. Ez az a téma, ami kiköveteli a felhevült emóciókat és ha Spielberg mester keze ügyébe került volna a forgatókönyv, valószínűleg az ereinkben is könny folyik, vér helyett. Azonban Cesc Gay megkímél minket attól, hogy úgy érezzük magunkat, mintha egy kád juharszirupban fürdenénk. És ez azért van, mert mértéket tart és egy józanabb, frissebb, realisztikusabb szemlélettel közelít a történetéhez. Nem az a célja, hogy minden áron ríkasson, nem játszik rá az érzelmekre, inkább csendes, olykor melankolikus, olykor lazább hangulatba oltott visszafogottsággal közvetíti azokat. Ettől még olykor megjelenhet egy-egy könnycsepp az arcunkon, mert a rendező pompás dialógusokon, szerethető figurákon és intim meghittséggel átitatott eseményeken keresztül mesél. Módfelett szenzitíven.

Két barát régóta nem találkozott egymással. Ennek persze oka van, hiszen egy óceán választja el őket a másiktól. A Kanadában élő Tomas most útra kel, hogy négy napot töltsön el Juliannal, aki Madridban lakik a kutyájával, Trumannal. Az utazás miértje nem örömteli: Juliannak rákja van és mivel lemond az utolsó kezelésekről, ezért kevés ideje marad hátra. A találkozásuk tehát búcsú is egyben. A film sztorija részint nem új keletű, a végzetes kórban szenvedő ember, aki várja az elkerülhetetlen halált számtalan variációt megélt már, részint pedig nem bonyolultabb egy százas szögnél. Gay inkább a részletek kidolgozásában alkot valami eltérőt és maradandót. Azzal például, hogy nem magyarázza ezt a barátságot, hanem kész tényként kezeli. Nem igazán tudjuk hol, mikor találkoztak, honnan datálódik a kapcsolatuk és a múltról is csak homályos utalások viszonylatában esik szó. Az elején azért motoszkálnak bennünk kérdések, de az események alakulása közben ezek elfelejtődnek, kitörlődnek, mert Gay lopakodva meggyőz minket arról, hogy a jelen a fontos, ebben a szituációban ez a lényeges, a többi másodlagos. Az, hogy ez a két ember tényleg számíthat egymásra és még ha nem is mondják ki minden egyes pillanatban, de felnéznek és büszkék a másikra, tiszteletben tartják egymás véleményét, ugyanakkor képesek arra is, hogy vitatkozzanak, ha nem egy egyezik az álláspontjuk. Hol hevesebben, hol csak félénken a sorok között. A két személyiség pedig különböző: Tomas visszahúzódóbb, racionálisabb, kétkedőbb, míg Julian hedonista, életvidám, hősszerelmes típus. És lehet, hogy éppen ezért egészítik ki egymást oly tökéletesen. Mert ennyire mások.  

Cesc Gay ügyesen osztja el a szerepeket és egy kicsit át is vág minket. Merthogy Tomas szemszögéből kezdjük a történetet és végig az ő nézőpontjában maradunk, azonban igazából Julian életével ismerkedünk, azok központi mozzanatait kapjuk meg fokozatos dózisokban. A rendező ugyanis csak folyamatosan csepegteti az információkat, nem egyszerre önti ránk, hanem kisebb morzsákon keresztül és ezáltal okosan szövi a történet fonalát is, miközben erőteljes, hétköznapokból visszaköszönő élethelyzetekkel szembesít, amivel kíméletlen önvizsgálatra késztethet. Mindannyian félünk egy kicsit az elmúlástól, még talán azok is, akik ezt nem vallják be, akik nagyvonalúan kezelik, akik legyintenek rá és elmismásolják a témát. És emiatt rettegünk attól, amikor szóba kerül, irtózunk már a gondolatától is és Cesc Gay egy hatásos jelenetben illusztrálja ezt. Ahogy inkább észre se vesszük azt, akivel azelőtt baráti viszonyban voltunk, mert kínos, mert nem tudunk mit mondani, mert nem akarunk sajnálkozni, de nem is akarunk hülyeségeket kérdezni, mert ilyenkor nincsenek jó mondatok és helyes arckifejezések, ezért inkább elfordulunk. Lehet, hogy ciki, de könnyebb. Aztán nem sokkal ezután jön az ellenpélda, amikor az megy oda köszönni és érdeklődni, akivel szemben vétkeztünk és gonoszak voltunk. És ez jelentheti az igazi feloldozást és persze közben azt is, hogy nem biztos, hogy ismerjük egymást egészen és lehet, hogy egy ember valódi feltérképezésére egy élet nem is elegendő. Többször tapasztalhattuk már, de még mindig borzongató érzés.

A Truman azonban - még ha úgy tűnhet is - nem akar minden percben valami súlyos, örökérvényű igazságot az orrunk alá dörgölni, ezért sok esetben lezserül kifordul önmagából és intelligensen, éretten viccelődik, olykor csak egy beszólással vagy fricskával, olykor egy ironikus vagy gunyoros szituációval. Mert a vég árnyékában is ott lehet a nevetés kényszere. Már nem olyan önfeledt és nem is biztos, hogy annyira jólesik, de talán segít, talán méltóságot ad. Egy méltánytalan állapotban. Persze a halál áttételesen végig vonul az egész filmen, de ugyanígy kiviláglik szinte valamennyi kockája mögül, az élet sava borsa. Az apaság, a szerelem, a házasság, a válás, be nem teljesülő és bekövetkező kapcsolatok, bűnös élvezetek, vidám és kevésbé vidám éjszakák. Minden olyan, amiért érdemes ebben az átutazásban részt venni. A direktor a végén pedig egy huszáros vágással még azt is megmagyarázza nekünk, hogy miért is adta filmje címéül a kutya nevét és miért válik egyszerre mellékszereplőből főhőssé Truman. Nem lesz váratlan és talán nem is lesz meghökkentő. Annál inkább szép, megható és giccstől mentes. Mert a kutya itt egy barátság mementóját testesíti meg és ezen belül, a gondolatiságot, a maradandóságot, amik emlékek formájában csapódnak le az emberben. És ami egy ideig az öröklét téves illúzióját biztosíthatja.

Azzal sem tudunk semmi újat mondani, hogy ennek a filmnek két nagyszerű színészre volt szüksége. Cesc Gay választásai pedig kiváló ízlésről árulkodnak. A Juliant alakító Ricardo Darín ezúttal is tanújelét adja annak, hogy milyen elsőrangú játékos. Nem nagy csoda, hiszen már A kilenc királynőben, a Szemekbe zárt titkok eredeti, argentin verziójában, valamint az Eszeveszett mesékben is megmutatta rátermettségét. A Trumanban még ezekre is rátesz egy lapáttal. Mert könnyű lenne ripacskodni egy jót, semmibe nem kerül. De Darín pontosan az ellenkezőjét teszi. Hihetetlen finom eszközökkel játszik, amikor már túllendülne, megáll egy lélegzetvételre és a megfelelő ritmusban folytatja tovább. Végig rendkívül szenzibilis, helyén vannak a grimaszai, a mondatai. A Tomast alakító Javier Cámara-val történő összjátékuk pedig parádés. Cámara itthon a Torrente filmekből lehet ismerős, de szerepelt Almodóvar  több mozijában is (Rossz nevelés, Beszélj hozzá, Szeretők, utazók). A színész pont attól lesz jó, hogy nem tör feleslegesen előre és néha csak megfigyelőként vagy egy-egy cselekmény továbblendítőjeként vesz részt a Trumanban, mégis figyelnünk kell rá, mégsem hangsúlytalan a jelenléte. Van egy kisebb női szerep a filmben Julian unokahúgáé, amit a gyönyörű, Dolores Fonzi formál meg. Kissé feleslegesnek és sablonosnak tűnik a karakter és kiszámítható az, ahogy Tomas és közte alakulnak a dolgok, hiszen a jelekből, a pillantásokból észleljük, hogy a múltban nem voltak közömbösök egymás irányában, még ha egyértelműen kimondva ez sincsen. Azonban a végén, amikor együtt vannak Cámara-val és a férfiből előtörnek az érzelmek, az káprázatos momentum.

Cesc Gay filmje nem gyors lefolyású, de nem is lassú mederben csordogál, mert a rendező arra is figyel, hogy ne legyen túl merengős és unalmas a mozi és mindezt úgy viszi véghez, hogy az eseményeket valósághűen tuszkolja bele a találkozás négy napos idejébe. A Trumanban tehát minden a helyén van Nino Cota és Toti Soler egyszerű, mégis varázslatosan fülbemászó gitármuzsikájától kezdve, Gay hallatlanul precíz és lényegre törő rendezésén át a kimagasló színészi alakításokig és így lesz az újév első igazi mozgóképes csodája. Lehet, hogy kevesekhez jut el, de azok, akik látni fogják nagyon becsülik majd. Mert ez egy ragyogó drágakő, amit félteni, védeni és óvni kell és amit mindig elő lehet venni, hogy újra és újra rátapintsunk a szépségére. Hiszen a Truman egy érték. Nem is kicsi. Hatalmas.

9/10