Habár az ember nem szívesen megy önként, dalolva, feltett kézzel a vérpadra, inkább csak akkor, ha lökik, de néha érdemes felmérni a terepet. Vajon képes –e még egy padlóra fosó kutya velőtrázó nevetéseket és eksztázishoz közeli sikolyokat kiváltani reakció gyanánt? Ha valakiben munkálkodik egy kicsit is a tamáskodás kisördöge a választ illetően, annak szívből ajánljuk megtekintésre az amerikaiak Will Ferrellt és Mark Wahlberget csatasorba állító, legújabb Arany Málna esélyes portékáját, melyben körülbelül annyi humor, leleményesség és fordulat található, mint egy szárazbabfőzelék konzervben. Az eredmény is hasonló: mindkettő elfogyasztása után forog a gyomor, bánt a szél és a világ egy pillanatra nagyon szűk helynek tűnik számunkra. Egy olyannak, ahol magukat filmeseknek hazudozó kontárok minden értelmes vagy annak látszó cselekmény, koherens logikai összefüggés vagy karakterépítés nélkül böfögnek ki magukból valami olyasféle szellemi terméket, mint amit a kutya zúdított a kövezetre. Szeretnénk hinni abban, hogy az ízlés nem vita tárgya, az viszont fájó, hogy az egyébként sem magas alapokon nyugvó lécet egyesek konzisztens aknamunkával penderítik olyan mélyre, ahova már a szem sem lát el. Persze azt is beleverték az elmúlt évek és évtizedek során éles szögekkel a mi kissé talán sznobnak tűnő értékrendszerünkbe, hogy mindennek az alja még nem a legalja. Csak öles léptekkel közelít ahhoz.

A Megjött apuci felütése ugyanolyan, mint a film magyar címe. Degenerált. Képzeljünk el egy hapsit, aki terméketlen, mert egy fogorvosi kezelés közben a lézersugár nem a fogát pásztázta, hanem a golyóit. Ez egy vaskos poén, kéretik hangosan nyeríteni, mert nincs pénzünk ezt utánzó masinákra. Szóval az ürgének nem lehet gyereke, úgyhogy elvesz egy olyan asszonyt, akinek van már két pujája. Állítólag, legalábbis a forgatókönyv szerint, ez a házasság egy éve történt, de a lurkók még nem egészen tudták elfogadni a betolakodót, ami abban is megnyilvánul, hogy az egyikük, a kis hercegnő egy késsel a szemében, vérben forogva rajzolta le mostohaapukáját. Ennek persze ő örül, mert legalább nem halott, mint a többi képen. Na ez egy olyan pont, amikor az ember agyán átsuhanhat egy felderengő sugallat, hogy nem lenne –e kényelmesebb megoldás egyszerűen az ajtót választani ahelyett, hogy kényszeredetten aláállunk a dézsából ránk ömlő trágyalének. Merthogy lehet egy kicsit sem prejudikatív sejtésünk ezt a mocsarat látva, hogy innentől ez már csak rosszabb lesz. És lám, erre fel megjelenik a semmiből, a bonyodalom céljából az igazi apuka, vagyis Mark Wahlberg, hogy visszaszerezze a családját a szerinte jogtalanul bitorló mostohától. Ha most bárki felkiáltana, hogy hol az isten kénköves, háromheréjű, fekete farkában történhet meg mindez, hát akkor mindössze annyit tudnánk neki motyogni válaszul, hogy Abszurdisztánban vagy Fantáziaországban minden idióta, a valóságot és a realitásokat méretes csulával szembe köpő ötlet hazát talál magának.

Nincs annyi kokain, heroin, LSD, ragasztó, gomba vagy alkohol, ami magyarázná azt a temérdek, ósdi szappanoperákat megszégyenítő sületlenséget, amit sztori címen itt összeokádtak nekünk. Annyi a lyukas folt, az erőltetett csavar, az összefüggéstelen bakugrás, a mesterkélt humorforrás, hogy inkább ahhoz kéne egy-két stampedli pálinka, hogy minden zagyvaságot és botorságot képes legyen eltüntetni bennünk. A gyatra lőre nem elég, ide jó minőségű, erős kerítésszaggatóra van szükség. Különben miképpen tudnánk feledni, hogy az igazi apuka ebben a filmnek nevezett fércműben úgy bukkan elő, mint derült égből a villámcsapás, ráadásul azt sem tudjuk, hogy kicsoda, ha a foglalkozására terelődik a szó, akkor csak sejtelmesen vigyorog, mindennek a csimborasszójaként pedig a volt felesége azt sem mondta meg neki, hogy újra férjhez ment. De azért ő megzavarja a látszólagos nyugalmat, hogy bosszút álljon. Minek? Miért is akarja visszaszerezni a családját, ha az elmúlt időszakban nagy ívben tojt rájuk? Mi az a fékezhetetlen belső indíttatás, ami miatt most újra apa akar lenni? És egyáltalán, honnan tudja bárminemű utalás, vagy célzás nélkül, hogy hova is kell menni? De ha már odaette a penész, akkor a gyerekei és később a volt asszonykája mégis mitől szimpatizálnak vele oly nagyon, amikor évekig nem is foglalkozott velük? Nos, ezek azok a kérdések, rejtvények illetve azoknak egy része, amelyek lógnak a levegőben, valami fajta megfejtésre várva. Azonban nemcsak feleletek nincsenek, hanem motivációk és karakterek sem. Maximum elnagyolt vázlatok bolond emberekről, akik anélkül házasodnak például, hogy tudnák, mire vágyik a másik.  

Jó, persze erre lehetne azt mondani megint, hogy nem valami komoly, sorsfordító, mély gondolatoktól hemzsegő drámára jöttünk, hanem vígjátékra, úgyhogy értékeljük azt, amit szórakoztatás formájában nyújtanak nekünk. És értékelnénk is, ha lenne mit. De sokszor inkább eltakarjuk a szemünket és feltesszük a kezünket, várva az első lövésre. Mert a humor itt olyan, mint egy kivégzés, vagy ha valamivel finomabbak akarnánk lenni, ezzel börtönökben lehetne kényszervallatni. Nincs is szint, mert a béka segge nem számít annak. Vagy nevetni kellene azon, hogy ha van egy motor, amin Will Ferrell ül, akkor az biztos, hogy szétbarmolja a házat és az emelet egyik ablakán keresztül távozik onnan? Vagy azon, hogy a mostoha beviszi a munkahelyére egy jazzt játszó rádióba az igazi aput, ahol rögtön meglátják benne a tehetséget és ő énekelheti a műsor szignálját, amiért több pénzt kap, mint aki ott dolgozik? Vagy azon, hogy egy fekete szerelőt előbb elküld az otthonából Will Ferrell, aztán mivel rasszistának kiáltja ki a családja, kénytelen elviselni, hogy beköltözik hozzájuk és zabál a kanapén? Vagy azon, hogy egy ház udvarában, sebtében felépített gördeszka pályán a mostoha olyan magasságokba repül, hogy megrázza a vezeték? Vagy esetleg azon, hogy egy kosárlabda meccsen Will Ferrell satu részegen egy mikrofonnal az arcában a dákójával dicsekszik, majd a labdával fejen kúr egy pompomlányt, aki erre hanyatt esik?

És akkor még nem beszéltünk azokról a tahóságokról, ordenáré vagy egyszerűen csak gusztustalan tréfákról, amiért a Megjött apucinak sem kell a szomszédba mennie és aminek láttán visszasírjuk a korábban néhol remek formát mutató, Jim Carreyt vagy a mostanára már az égiek csapatát erősítő, Leslie Nielsent, akik tudták ezt stílusosan csinálni, úgy, hogy legalább lehessen rajtuk röhögni egy jóízűt. Mert lehetne ez a film akár egy családi komédia is, de akkor mit mond az anyuka a nyolc-kilencéves lányának, amikor azt látja, hogy Will Ferrell heréit simogatja az asszony, vagy azt, hogy a Bobby Cannavale által alakított orvos Mark Wahlberg vélhetően ló méretű szerszámát birizgálja. Vajon azt súgja a kiskorú fülébe, hogy legalább tudod, mivel lehet dolgod, ha felnősz?  Ugyan már! Rossz vicc. Ahogyan ez a totálisan félrecsúszott tákolmány, amin persze egyesek szüntelenül vihognak. Még akkor is, ha éppen valóban nem történik az ég egy adta világon semmi. Lehet, hogy előtte szívtak, vagy tényleg meghúzták párszor a boros flaskát? És ezt, meg a feltehetően magas nézőszámot tapasztalva a forgalmazó igazolva látja majd a tézisét, hogy a Sas kabaré és a Maksa híradó meg egyéb igazgyöngy szemek emlőin felcseperedett nemzedék egy részének ez bőven elég.   

Az, amit ez a két díszpinty, Ferrell és Wahlberg előadnak itt színészet címén, az a szakma legnagyobb mértékű arculcsapása. Wahlberg végig úgy közlekedik, mint aki citromba harapott, talán nem sokkal a forgatás kezdete után rájött mekkora trutyiba tenyerelt. Alakítás helyett az izmait mutogatja, ha kell, ha nem és úgy csinál, mint Dolph Lundgren fénykorában, aki vélelmezhetően abban a hiszemben volt, hogy egy-két pukli a karján már eltünteti a karakterábrázolási hiányosságait. És Wahlberget Oscarra jelölték valamikor A tégláért. Emlékszik még valaki erre? Ferrell talán még posványosabb. Mondjuk ezt tudtuk. Egyedül a Felforgatókönyv című filmben nyújtott annak idején értékelhetőt, de abban adóellenőr volt, akit köztudottan mindenki utál. Na jó, akkor egy kicsit szerettük őt. Most nagyon nem. Arra pedig nincsen elég jelző, hogy mennyire botrányosan penetráns és olcsó eszközökkel alakítja a részeget. Linda Cardellini a feleség szerepében legalább bájos, meg szép, egyebekben gyenge, akár a harmat. Bobby Cannavale orvosként csatalakozik színészi antitalentumban a Ferrell-Wahlberg duóhoz.

Nem vagyunk meglepve, amikor azt olvassuk, hogy nagy serényen készülnek már a folytatásra, hiszen egyrészt természetesen nyitva hagyták a kaput a végén, a szálak úgy lettek elvarrva, hogy zokszó nélkül lehessen ismételni, másrészt Amerikában két hét után majd száz millát keresett, úgyhogy jól megszedte magát az alkotói brancs, nem reklamálhatnak. De nagyon sokat kell fizetni azért, hogy Sean Anders tömény ocsmányságából repetát kérjünk. Tudomásul vesszük; ez ma a közízlés. Vagy annak egy nagyobb szelete. Nem vita tárgya. Mint ahogy a választás szabadsága sem. Mindenesetre mélyen vagyunk. Van egy gyanúnk, hogy nem a legalján. Az még odébb van.

1/10