Bajt szimatoltunk. Több okból kifolyólag. Először jött az az előzetes, amit elégszer szétcincáltak már különböző felületeken és mivel fekvő emberbe nem illik még egyet rúgni, ezért mi most nem bántjuk. Azonban így sem árt levonni a konzekvenciát, hogy amennyiben kedvcsinálót akarunk egy filmhez készíteni, akkor azt ne úgy tegyük, hogy előállunk egy olyan gejl, picsogós, közhelyes szösszenettel, amitől az embert inkább a székrekedés kerülgeti, mint sem az a vágy, hogy rögvest beírja a telefonjába a premier dátumát, hogy még véletlenül se maradjon le róla. Aztán be kellett vetni még ezt a poszter mizériát is, valami Önszabályozó Reklám Testület, amiről eddig azt se tudtuk, hogy egyáltalán létezik, úgy döntött, hogy Kern András a plakáton nem mutathat be senkinek, merthogy az sértheti egyesek érzékenységét, meg a gyerekek fejlődését is veszélyezteti. Beveszi ezt még valaki a pornó és a szex virágkorában? Obszcén? Trágár? Körülbelül annyira, mint az életünk vagy azt is cenzúrázza valaki? Mindegy, valószínűleg ez is csak a nagyobb hírverést szolgálta, kellett egy mesterkélt botrány, aminek az lett a vége, hogy majd a köztereken, ahol sokan megfordulnak, kikockázzák a színész ujját. A kész plakátokon. És azt mégis hogy? Leszigszalagozzák? Vagy lefestik? Esetleg ráfújnak valami sprayt? Azon meg már csak így szőrmentén morfondírozgatunk, hogy ha két éve, nyáron leforgatták a filmet, akkor miért kellett ennyi ideig dobozban tartani? Miért gondolták, hogy jó helyen van az ott? Mi volt az a nyomós érv, ami miatt csak másfél év után kerülhetett mozikba? Azokkal a filmekkel szoktak ennyit várni, amiket el akarnak tüntetni, vagy elsüllyeszteni egy félreeső helyen, hogy senki se lássa, mert annyira szégyellik.

Nem lélegezhettünk fel még, mert egyfajta desszertként, mint habot a tortára bedobták bulvárérték gyanánt Liptai Claudiát, hogy mekkora szexjelenetben hentergőzött Kernnel. Igazán nem akarjuk lelőni a poént, de ezt a hancúrozást, akár egy délutáni matinéban is levetíthetnék, legfeljebb a tizenévesek kínjukban jót röhöghetnének, hogy a bácsi meg a néni csak tapicskolja és puszilgatja egymást, ahelyett, hogy a tettek mezejére lépnének. Ez volt az a kétes értékű körítés, amivel el kell adni a filmet. Mert igaza van Kernnek, amikor azt mondja, hogy a Filmalap finanszírozza a mozi elkészültét, hiszen az a dolga, de arra már nem ad egy fél petákot sem, hogy a forgalmazást segítse. Mossák kezeiket, mi támogattuk, hogy megcsináld, aztán a producer és a rendező törhetik a fejüket, hogy milyen módszerekkel csábítják be az embereket a termekbe. Magyarországon még mindig nem nyíltak fel a szemek és nem jutott el az általános tudatig az a felismerés, hogy a film egy árú, amit reklámozni szükséges, ami mögött jelentős marketing munkának kell állnia, mert magától az nem fog működni. Akkor sem, ha az egykori hollywoodi producer szivarozva a feje tetejére áll. Vajna Andrásnak pedig ezt illene tudnia, mert ő ezt elvileg saját szemével is tapasztalhatta. Amerikában. Ja az egy másik ország. Messze tőlünk. Fényévekre.

Ezektől függetlenül a Gondolj rám nem lett rossz. Mondjuk jó se. És azért sem, mert itt következik egy kőkemény elvárás, amire Kern szaporán utalgatott egy-két interjújában, hogy a közönségnek nevetés és vígjáték kell, mert a drámát nem veszi be a gyomra. A Filmalaptól is megsúgták neki, hogy ne próbálkozzon komolyabb tartalommal, mert az nem fog menni. A magyar így szocializálódott. Nem akar és nem hajlandó gondolkodni, inkább kényszeredetten vihorászik Ice Cube-on meg a törpe barátján, minthogy egy kicsit is magába nézzen. És ebben sem téved Kern, azonban neki se az a célja, hogy két néző ötödölőzzön a filmje közben, ezért a siker reményében elsüt egy-két kabarétréfát, azokat, amiket csak azért nem lőtt el a Rádiókabaréban vagy a Heti Hetesben, mert ide tartogatott. Valahogy besuvasztja a forgatókönyvbe, mintha oda illene, csak azért, mert ki van adva az ukáz, hogy nevettetni kell. Mindegy milyen áron. Aztán vagy bejön, vagy nem. Az a gond, hogy többnyire nem. Kern pont akkor jó, amikor cinikus, amikor fanyar, amikor nem teli szájjal humorizál, hanem cinkosan, kikacsintva. Ezekből pedig itt jóval kevesebb van, mint azokból a jelenetekből, amelyek bármilyen Szeszélyes Évszakokban elfértek volna annak idején.

Vámos Miklós alaptörténete tényleg továbbgondolásra alkalmas. Van itt egy doki, aki miután megtudja, hogy rákos és alig hat hónapja lehet hátra, úgy dönt, hogy megutáltatja magát a családjával, hogy ne okozzon fájdalmat nekik, ha elveszítik. Kern alapvetően jól bontja ki a sztoriját, jó ritmusban is halad, egy valamit felejt el; bemutatni, hogy honnan hova akar eljutni a főhős, miközben felépíti a jellemét. Mert azt tudjuk, hogy nem iszik, nem dohányzik egy ideje, de a lányával nem konfliktusmentes a kapcsolata és az anyját is csak félvállról kezeli. Aztán miután kézhez kapja a diagnózist, arról is értesülünk, hogy a hűséggel is hadilábon áll, mert csalja az asszonyt, mint a falu legszebb bikája. Akkor végül miért is kéne megutáltatnia magát, hiszen így sem egy mintaapa, mintaférj és mintagyerek? Azt tapasztaljuk, hogy Kern egy önző, csalfa, cezaromán hajlamokkal bíró alakból akar egy még inkább antipatikus ürgét csinálni. Akkor viszont nincs jellemfejlődés, nincs karakterépítés, csak egy nagyképű, zsörtölődős, cinikus pali, akivel nagyon nehéz azonosulni az elején és a végén is. És itt jön egy másik csattanó. Kern körülbelül ilyen volt az első filmjében a Sztracsatellában is. Az pedig többször kikandikál a Gondolj rám lényeges momentumai mögül, hogy a színész képletesen szólva még mindig ugyanazt a pulóvert hordja, mint huszonegy évvel ezelőtt. Ugyanazok a gondolatai, ugyanúgy szereti mutogatni Pestet, mint a szűkebb territóriumát és ugyanúgy merít az életéből, ahogyan akkor tette. És ezzel nem is lenne baj, ha frissek, élőbbek lennének az élmények, a történetek, de megint csak azt halljuk, hogy milyen módon menekült meg az édesanyja a haláltábor elől, vagy Elek Ferenccel az egyik jelenetben azt rekonstruálja, hogyan rúgtak be Tordy Gézával egykoron.

A megfelelni vágyás pedig elsodorja azt is, hogy a film lényegi mondanivalója, mögöttes tartalma teljes mértékben érvényesülni tudjon. Az elmúlás kísértete és az annak biztos tudatában történő személyiség változás tulajdonképpen csak abban ölt testet, hogy mindenkivel szemétkedik a főhős, vagy felborítja a zsúrkocsit és a süteménybe törli a lábát. Kicsit kevésnek tűnik, talán éppen Tordy Gézával diskurálhatott volna erről Kern, aki egy döbbenetesen őszinte interjújában fejtette ki a nézeteit erről a témáról. Vagy éppen egy nem túl távoli élményünk a Truman című film beszélt meglehetősen józan, realista szemlélettel, ugyanakkor intelligens, érett poénokkal és egyszersmind meghitt melankóliával a halál közeli állapotról. Jó persze tudjuk, erre nem lenne igény.

Kern túl sokat vállal magára, túlságosan előtérbe helyezi magát és ez nem mindig éri el a kellő hatást, ahogyan az sem, hogy a Sztracsatellával párhuzamosan itt is erotomán kanegeret csinál a főhősből, ami ilyen idősen inkább már a vágyainak egyfajta kivetítését jelképezheti, még ha minden alap nélkül fiatalítja is az orvost az ő valóságos korához képest. Erre sem találunk logikus és épkézláb magyarázatot. És azért meg kimondottan hálásak lehetünk, hogy legalább a Törőcsik Franciska által játszott huszonéves medikát békén hagyja és nem akarja becserkészni meg lesmárolni, mint a Casting mindenben Oláh Ibolyát. Azért leszögezhetjük, hogy Kern András egy sokoldalú, tehetséges, jó színész és helyenként ezt bizonyítja most is, csak valahogy ugyanazt érezzük, mint a színpadi szerepeinél már egy ideje, hogy nem akar kimozdulni a biztonsági zónájából és nemigen talál olyan rendezőt sem, aki erre rákényszerítené. Ráadásul jól működik az összhang Eszenyi Enikővel is, aki visszafogottabban, de ennek köszönhetően némileg árnyaltabban jeleníti meg a feleségét. Nagyobb teret engedhetett volna az epizódszereplőknek, mert Rajhona Ádám és Papp János egyaránt kitűnőek a morzsányi szerepeikben, Elek Ferenc is megbízható, Liptai Claudia kevésbé harsány, Törőcsik Franciskánál viszont megint azt érezhetjük, hogy belőle jóval többet ki lehetne hozni, Szilasi Blanka pedig belemelegszik a végére a kezdeti sutaságból. A film legnagyobb erőssége azonban a marosvásárhelyi színésznő, Elekes Emma, aki ragyogóan és a korát meghazudtoló energiákkal játssza a főhős édesanyját.

Nem szabad eltagadni azt sem, hogy a Gondolj rám, főként az első órájában egy egészen lendületes film benyomását kelti, jó ütemű vágásokkal, ahol még a jelenetek hosszúsága is rendben van. Aztán a fordulat beköszöntével ez egy kicsit nyögvenyelősebbé válik, néhol monotonná és némileg egykedvűvé szelídül. Ragályi Elemér operatőr munkája kevésbé hat idegenül, mint az előzetesben, sőt néhol kifejezetten mutatós, Presser Gábor zenéje pedig kellemes, ugyanakkor, aki nem szereti az LGT-t, annak valószínűleg kiütése lesz az együttes dalaitól, amik legalább annyira központban vannak, mint a főhős. Kern abban is hű marad a Sztracsatellához, hogy a végén ezúttal is elküld minket haza. Ha annyira szerettük volna, még elképzelhető, hogy megvárjuk a stáblistát, mert megint egy olyan érzéssel távozunk, hogy oké, meg lehet ezt nézni, a színész híveinek pedig kifejezetten tetszhet is, bár új rajongókat biztosan nem szerez, de ebben a filmben jóval több kihagyott ziccer volt, mint berúgott. És ez akkor is fáj, ha jóindulatúan sok nézőt kívánunk neki.

5/10