Paolo Sorrentino rendíthetetlenül manipulál. Legalább olyan mértékben, mint A nagy szépségben, amiért egy rahedli díjat söpört be, többek között a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart is. Ezúttal is egy kicsit Fellinit játszik, egy kicsit Antonionit és egy kicsit talán saját magát is hozzáadja a habarcshoz. Ez aztán egy olyan egésszé alakul, ami ugyan néhol reménytelenül szépelgő, olykor kokettál a giccsel, vagy már túl is lép azon, néha közhelyeket puffogtat, néha díszes, akár egy színes bazár, néha kissé dilettáns, azonban úgy kúszik be az agyunk rejtett zugaiba, olyan alattomos módon fonja be minden szegletét, hogy jó pár nappal az élmény után is felderenghetnek az emlékeinkben bizonyos filmkockák, Michael Caine vagy Harvey Keitel egy-egy mondata, Rachel Weisz szívszaggató zokogása, Paul Dano búskomor arckifejezése, Jane Fonda pár perces döbbenetes magánszáma és Sumi Jo briliáns szopránja. Sorrentino végtelen számú vizuális ingerrel dobja fel a moziját és a bitang erős képi megjelenítést még egy olyan zenei aláfestéssel is megtoldja, ami minél gyorsabban, szinte lépésről-lépésre, menetrendszerűen közelít a negédesség, a csöpögősség és a kiszámíthatóság csapdája felé, annál inkább ellenállhatatlanná válik. Tudjuk, érezzük, hogy sok, tudjuk, érezzük, hogy áthágja a határokat, tudjuk, érezzük, hogy többet akarna, mint amit elbír, mégis megadjuk magunkat neki, mégis olthatatlanul vonzódni kezdünk hozzá, mégsem vagyunk képesek meggátolni azt, ahogy elnyel és maga alá temet. Mert hinni szeretnénk az érzelmekben, mert hinni szeretnénk az érzésekben, mert hinni szeretnénk az emberben, mert hinni szeretnénk az élet erejében. És persze az olasz manipulátor nagyon jól tudja ezeket.

A film helyszíne egy luxusszálloda a svájci hegyekben. Ebben a mesés környezetben pihen a zenei karrierjét már a múlt részeként kezelő világhírű komponista és karmester, Fred (Michael Caine), annak legjobb barátja, a filmes örökségét még egy utolsó alkotással megkoronázni kívánó rendező, Mick (Harvey Keitel). A társaságukhoz tartozik még Fred lánya és egyben asszisztense, Leda (Rachel Weisz), valamint egy színész, Jimmy (Paul Dano), akit egyetlen szereppel azonosít a köznép, melyben egy robotot játszott és az arca sem látszott. Sorrentino ezen figurák köré épít kisebb-nagyobb konfliktusokat, a zeneszerzőt megkörnyékezi a királyi udvar, hogy Fülöp herceg születésnapja alkalmából még vezényelje el utoljára az egyik leghíresebb szerzeményét. A lányát elhagyja a férje egy énekesnő kedvéért, a rendező a forgatókönyvvel küszködik, míg a színész egy olyan alakításra készül, amelyik segítségével talán kibújhat a mesterségesen rárakódott teher alól. Ez persze csak a felszín, mert a mélyben ott van egy nem mindig jól működő, kisebb-nagyobb problémákkal megmérgezett apa-lánya kapcsolat, egy olyan barátság, ami csak a kellemes dolgokra fókuszál és negligálja a rosszat és persze ott van a számvetés az élettel, a sorsszerűséggel és az ezekkel szorosan összefüggő emberi tényezőkkel. És ha ez még mind nem lenne elég, Sorrentino különös és furcsa mellékalakokkal színesíti a filmjét, akik néha saját valójukban kísértenek, mint Paloma Faith az énekesnő, néha pedig megszemélyesítve jelennek meg, mint az isteni Diego, az ikon, aki ezúttal csak segítséggel tud kimászni a medencéből és aki sóvárogva tekint a kivilágított pályára, ahol már felsorakoztak a csapatok a kezdő sípszóra várva.

Az Ifjúság két főalakja idős ember, ami predesztinálja őket arra, hogy emlékezzenek, hogy nosztalgiázzanak az életükről, annak főbb momentumairól, hogy felemlegessék a közös szerelmüket, miközben arról elmélkednek mennyi van még hátra, egyáltalán vár rájuk –e még valami, vagy pusztán annyi idill maradhat számukra, hogy csorgassák a nyálukat a medencébe melléjük heveredő meztelen szépségkirálynő láttán. A karmester befejezettnek tekinti a munkásságát, míg a rendező még mindenképpen akar egy olyan mesterművet, amivel mindörökre beírhatja magát a filmtörténelembe. És ez az elsőre nem túl jelentőségteljes részlet a végén kulcsfontosságú mozzanattá válik. Sorrentino nem hagyja ki az elmúlással kapcsolatos ziccereket, de egyszersmind ironizál és csipkelődik a folyamaton, hiszen minden beszélgetés felütése az lesz, hogy ki mennyit hugyozott aznap. Négy cseppet vagy ennél kevesebbet. Esetleg egy jóízűt, ami olyan volt, mintha soha nem akarna véget érni. A direktor mégsem az öregedést állítja az alkotása középpontjába. Megmutatja ugyan beszédes képeken és utalgat arra, hogy mennyire kényelmes is egy luxusszállodában tengetni az élet alkonyának napjait, de inkább az emberi sorsok izgatják és a hotel lakói ennek az érdeklődésnek hálás alanyai. A két öregen keresztül a néző is megfigyelővé válik és velük együtt kukkolja a többieket. És itt lesz némileg töredezett és szétaprózódott az Ifjúság, mert Sorrentino túl sok karaktert vonultat fel és bár a szálakat viszonylag könnyedén elnyesi, mégis hagy üres foltokat maga után. A fiatal, fogszabályzós masszőr lány, vagy a kamaszkort éppen maga mögött tudó kurva története még piszkálgathatja a kíváncsiságunkat.

A hangsúlyozással pedig a későbbiekben is akadnak kisebb problémáink. Merthogy Sorrentino talán saját magára reflektál és az önmaga fényében sütkérezik amikor a forgatókönyvírás nehézségeit ecseteli Mick figuráján keresztül, de mivel az itt feltűnő karakterek sótlanok és a folyamat sem túl érdekfeszítő, sőt néha kimondottan száraz, ezeknél a jeleneteknél lehetnek lyukas pillanataink. Ezt az űrt tölthette volna ki az apa-lánya konfliktus mélyebb elemzése, ami viszont egy hangyányit elnagyolt és kimerül Rachel Weisz egyébként hatásosan, szenzitíven és kitűnően interpretált monológjában. Telitalálat viszont a színész portréja, mert lehet, hogy belterjes, de Paul Dano frusztráltsága, kiábrándultsága, a saját képességeiben való bizonytalankodása olyan képekben manifesztálódik, amelyek könnyedén az emlékeinkbe éghetnek. Sorrentino nem filozofál annyit, mint a már említett A nagy szépségben és ezúttal a társadalomkritikával is csínján bánik, helyette olyan zenei és képi kompozíciót hoz létre, amivel egészen a zsigereinkig képes hatolni. Egyszerre tükröződnek ezekben az élet apró, azonnal szinte fel sem ismerhető és sokszor észre sem vehető szépségei és kisebb csodái, valamint nagyobb drámái egyaránt. Mert varázslatos, ahogyan Michael Caine néhány kézmozdulattal vezényli a tehenek nyakában lévő harangok által megszólaltatott zenei játékot és megrendítő látni az ernyedt, petyhüdt izmokat, a puhán lógó végtagokat, azt, ahogyan a test szépen lassan megadja magát a kornak. És ebben az esetben mindegy hogy hol vagy, egy luxusszállóban, vagy az öregek otthonában. Mert ez sehol sem lehet méltóságteljes.

Itt vannak azok a pontok, ahol át lehet esni a ló túlsó oldalára és ezt Sorrentino is hibátlanul abszolválja, azonban mindezt olyan kíméletlen eleganciával teszi, egyfajta kettős játékot űzve, hiszen az egyik pillanatban még Michael Caine kővé meredt, sápatag arccal ül egy széken, semmit meg nem téve azért, hogy megakadályozzon egy tragikus sorsot, míg a következő jelenetben az illúzióit némileg visszanyerve egy frakkban áll a pulpituson. Az utolsó képsorok pedig hiába előre megtervezetten kiszámíthatóak, mégis ütnek. Nem karcolnak, hanem csapnak. Az ember Sumi Jo énekének hatása következtében mintha megemelkedne egy másodpercre a földtől és bár a giccs mámorában fürdőzik, de olyan jólesően teszi azt. Mert hatásvadász ugyan, de közben lélekemelő és katartikus is. És ebben van Sorrentino nagy tudománya. Ebben a kettőségben.

Michael Caine és Harvey Keitel minden egyes percben egymásra licitálnak. Jutalomjáték ez mindkettőjüknek. Caine ugyan hozza a megismert eszközeit például a szarkasztikus, egyedülálló humorát, de ebben is mélyebbre ás és olyan érzékeny alakítást nyújt, amire már régen nem volt lehetősége. Harvey Keitel pedig egyenrangú féllé válik mellette. Nem biztonsági játékot űznek ők, pedig a színészi kvalitásaikat ismervén megtehetnék, hanem újabb és újabb ízekkel fűszerezik a karaktereket, megdobva mindig egy még addig nem látott árnyalattal. Az, hogy ez eddig Michael Caine Európai Filmdíján kívül láthatatlan maradt, felveti az ítészek felelősségét. Mindketten legalább jelölésekre érdemesek. Éppúgy, ahogy Jane Fonda, akit legalább a Hollywoodba akkreditált külföldi filmkritikusok (Golden Globe) észrevettek és nem méltánytalanul. Fonda összesen jó, ha tíz percet tölt a vásznon, de akkor minden róla és arról a színésznőről szól, akit megformál. Kegyetlenül szembesíti a Harvey Keitel által játszott rendezőt az idő sodrásával, azzal, hogy az egykor volt zsenialitása már a múlté, a jelen pedig kiábrándító, miközben láttatja önmagát is, azt a kiöregedett dívát, aki kacsacsőrhöz hasonlatos szájával, agyonpúderezett képével, rusnya sárga színű parókájában még egy utolsó fényűzésért cserébe eladja a maradék méltóságát. Fonda lubickol, ahogy mi is, amikor őt nézzük. Rachel Weisz és Paul Dano talán kevesebbet kapnak, de azzal maximálisan élnek és nem kevésbé felejthetetlenek.

Paolo Sorrentino Ifjúság című filmje Cannes-ban díj nélkül maradt, az Európai Filmdíjat viszont megkapta. Ez is jelzi a megosztottságot és előrevetíti azt is, hogy erre a mozira kevesebb fény vetül majd, mint A nagy szépségre. Pedig nem kellene. Mert az lehet, hogy többet mondott, de ez jóval befogadhatóbb és örömtelibb élményt nyújt. A hibái és túlzásai ellenére ugyanis képes hatni a nézőre. Talán nem egyértelműen pozitívan, de mégsem lehet csak úgy elmenni mellette szó nélkül. És bizonyos momentumok, meg David Lang „Simple Song” című csodája kétségtelenül velünk maradnak. Még az is elképzelhető, hogy nem csak röviden, hanem jó sokáig. Ezért kell egyszer mindenképpen átélni. De lehet, hogy többször sem árt. Mert ez a film folyamatosan érhet bennünk.    

8/10