A dán lány tipikusan az a film, ami mögött borítékolhatjuk a figyelemfelhívó jó szándékot, ugyanakkor azt is, hogy a díjak nagy motivációt jelentettek az alkotók számára. A téma érdekes, főképp azoknak, akik szeretnek elmélyedni az emberi lélek rejtelmeiben, akik kíváncsiak a személyiség nemi identitásával összefüggő alakulására és mindarra, ahogy erre ráébredünk, ahogyan ez végső formájában tudatosul bennünk. A mozi ugyanis Lili Elbe krónikája, aki Einar Wegener néven férfiként látta meg a napvilágot és elismert tájképfestőként dolgozott, mígnem egy napon a feleségének, Gerdának állt modellt nőként. És ekkor döbbent rá, hogy a valódi énje, a gondolkodása, a létezése női ruhába bújva tud kiteljesedni, a nemi tudata pedig ellentmond a testi szerveinek, ezért elkezdett a gyengébbik nem képviselőjeként viselkedni és élni. A sztori nem légből kapott, megtörtént eseményen alapul, azt azonban inkább ne firtassuk, hogy mennyi fikció keveredik a film alapjául szolgáló David Ebershoff regényben, nem volna ildomos, ennyi év távlatából ezt lehetetlen megállapítani. Tom Hooper rendező bátorsága annyiban mindenképpen dicséretes, hogy egy olyan kérdés és probléma halmazt vállal fel és próbál vesézgetni, ami túl azon, hogy nem egyszerű, még igen kényes is, mert ezzel népszerűséget nem könnyű szerezni, ellenségeket annál inkább. A fő gond az, hogy körülbelül ennyiben kimerülhet az elismerésünk, mert A dán lány sokat akar ugyan adni, legfőképpen érzelmekben, de ez a végére inkább csak egy nevelési célzattal előadott oktatófilmmé szelídül a transzneműségről. Leginkább transzneműeknek.

Azt is értékelhetnénk, hogy Tom Hooper értelmet és tartalmat ad végre a női ruhának és nem poénforrásként használja, mint a legtöbb jó minőségű kabaréban, vagy paródiában, ahol, ha egy férfi színész kirúzsozza a száját, vesz egy parókát és valami ronda, eltúlzott nőimitátorrá vedlik, azonnal kitör a tapsvihar és az orkánszerű, térdcsapkodós nyerítésben végződő vihorászás. Itt pedig pontosan azzal nyer funkciót, hogy a festő ezen keresztül tapasztalja meg először, hogy mennyire elnyomta magában addig a tényleges akaratát, a vágyait, az érzéseit. Azonban a rendező ennél a pontnál rükvercbe kapcsol és ennek taglalásába, bővebb kifejtésébe már egy cseppnyi energiát sem fektet. Nem jut más eszébe csak az, hogy beöltözteti Eddie Redmayne-t egy habos-babos, autentikus, a kor divatjának és stílusának megfelelő ruhába és azzal illusztrálja, hogy a főhős most nőként létezik. Egész egyszerűen nem merészkedik tovább, mert eközben nem tudunk meg semmi lényegeset arról, hogy mit érez, hogyan alakult ki ez benne és még az is lehet, hogy ennyivel lekenyerezhetőek lennénk, ha nem utalgatna arra, hogy a múltban már voltak előzményei a megvilágosodásnak. Ez azonban éppúgy berekesztődik és elsikkad, mint azok a változásról szóló viták, amelyek a feleség és a férfi között zajlanak és amelyeknek általában az a végkicsengése, hogy mindkettőnek vizenyős lesz a szeme, vagy rágyújtanak egy cigarettára és persze Redmayne szoknyát húz. Az egy dolog, hogy ez legalább olyan sovány, mint a brit színész, de ennek tetejébe egy idő után már borzasztóan közömbös és érdektelen lesz.

Tom Hooper rendezésének pedig az az egyik keresztje, hogy folyton unalomba fullad, habár szenvedélyes akar lenni, de igazából néhány helyen éppen ezzel ér el gyökeresen ellenkező hatást és szenvelgőssé válik. Nincs bajunk a melankóliával, ha abban van feszültség, katarzis, izgalom, valamilyen érdekfeszítő tényező, de itt semmi ilyet nem találunk. Csak sírást és könnyeket, olyan mértéktelen mennyiségben, ami beolt minket az ellen, hogy egy kicsit is meghatódjunk. És hirtelen arra ocsúdunk, hogy még mindig azon merengünk, hogy Bozay József, aki általában a szövegeket és a stáblistát szokta felolvasni, miért mond az elején 1928-at, amikor a feliraton 1926 szerepel? Vajon rossz kópiát kapott, vagy úgy voltak vele, hogy az a két év nem számít és különben is a nézőnek ez nem fontos, az a lényeg, hogy mit lát? És még az is elképzelhető, hogy nem lőnének nagy bakot, ha a film képes lenne lekötni. Hooper másik rákfenéje viszont, hogy mind az epizódszereplőkkel, mind pedig a transzneműség által kiváltott reakciókkal szemben tanácstalan. Felskiccel néhány alakot, akiket egy rövid megjelenés után el is felejt, még véletlenül sem törekszik arra, hogy ezek mögé valamilyen jellegzetes, karakteres jellemvonást pakoljon. Itt van például a Hans nevű műkereskedő, akinek annyi a feladata, hogy jól láthatóan gyengéd érzelmeket tápláljon a feleség iránt, ennél többre nem futja, pedig ő volt az, aki kiskorában megcsókolta a festőt. És akkor most ezzel mi van? Ráadásul az őt alakító Matthias Schoenaerts pont egy olyan kaliberű színész, aki képes egy maga elvinni a hátán egy filmet, például a Bikanyakot, vagy a Rozsda és csontot. Na jó ott segített neki Marion Cotillard is. Erre most telibe puffantják egy olyan figurával, akinek egysíkúságával, sótlanságával és mélabús tekintetével nem igazán tud mit kezdeni. Feszeng és távolba bámul, valószínűleg azt kérdezve magától, hogy miért is vállalt ebben szerepet. Ha pedig a rendező véletlenül ráakad egy érdekesnek tetsző szereplőre, mint az orvost alakító Sebastian Kochra, azt látványosan háttérbe szorítja és egy-két mondatra kárhoztatja.

Nagy talány marad az is, hogy Hoopernek időben a század közepe felé sunnyogva, mi végett jelenti annyi a sorvezetőt a transzneműségre vonatkozó állásfoglalásában, hogy a festőt megverik az utcán, vagy éppen elmebetegnek és skizofrén vadállatnak próbálják kikiáltani. Benne van ez is a levegőben, de ennyivel elintézni ezt, meglehetősen szokványos és túlélésre pályázó megúszós mutatvány. Persze nem lennénk sportszerűek, ha nem ismernénk el azt, amiben A dán lány megfelel a várakozásoknak és ezek a korhű díszletek és jelmezek, amelyek biztosítják a megfelelő környezetet és amelyek valóban kifogástalanok. Ennél tovább viszont ugyanúgy nem terjeszkedhetünk, mint Tom Hooper a mozijával. Megint olyan érzésünk van, mint A király beszéde című Oscart nyert alkotásánál, hogy a televízió talán testhezállóbb kerete lehetett volna az aktuális történetének. Mondjuk azt is hozzátehetnénk, hogy az mérföldekkel szórakoztatóbb és nézhetőbb volt, még akkor is, ha a díj hátországában erős kompromisszumokat vizionálunk.

Ha már itt tartunk, akkor nézzük meg azt is, hogy a külcsínyen kívül, miért is van A dán lány mégis a kalapban az Oscar idei finisében. Vannak olyanok, akiket nemes egyszerűséggel irritál Eddie Redmayne stílusa és arcberendezése. Ez azonban egy genetikai adottság, amiről a színész nem tehet, úgyhogy akkor is tartózkodnánk az ilyen fajta előítéletektől, ha kétségtelenül van benne valami. És persze abban is, hogy a srác néha képes úgy szelektálni a forgatókönyvek között, hogy azzal elnyerje az Akadémia figyelmét és jóindulatát. A Jupiter felemelkedése nem tartozott ezek köze és ott persze visszataszítóan pocsék volt. Ahogy maga a film is. Nem úgy, mint Stephen Hawkingként A mindenség elméletében, vagy most Einar Wegenerként és Lili Elbeként. Redmayne tulajdonképpen nem rossz, de nem is csinál semmi különlegeset, vagy olyat, amitől a szánk tátva maradna. Pózőrködik, nagy szemekkel bámul, cigarettázgat, simogatja magát, néhányszor elérzékenyül. És nem is gyenge nő, csak olyan átlagos. Mint az itt mutatott művészete. Alicia Vikander viszont a feleség szerepében lényegesen több színt vonultat fel, még úgy is, hogy legalább annyit sír, mint egy néhány napos csecsemő. De ezt inkább a rendezői koncepciótlanság számlájára írjuk. Azonban érzékenyen mutatja be azt az átmenetet, ahogy a szerelemből szeretettől telített rajongássá változnak az érzései. Vikandernek vannak színei és vannak rétegei, Redmayne-nel ellentétben. Azt viszont el kell ismerni, hogy az összhang működik közöttük, de ez is inkább Vikander érdeme, mint a színészé. Ha megkapja a díjat, nem érdemtelenül teszi azt, nagy tehetséggel állunk szemben, már csak egy kicsivel jobb filmeket kívánhatunk neki.

Némileg meglepő, hogy ebben a mi kis középkori árnyalatokkal színezett, intoleráns társadalmi közegünkben, ahol egy homoszexuálisra legalább tíz ásóval és kapával felszerelkezett pitbull jut, A dán lány több mint nyolcezer érdeklődőt el tudott érni és be tudott vonzani az első hétvége adatai szerint. Örömünk akkor lenne teljes, ha Tom Hooper fel tudott volna nőni a feladathoz és egy minden ízében kiemelkedő, a probléma és a kérdéskör fontosságát súlyos célkeresztbe állító mozit pakol elénk, ami azzal, hogy gondolkodtat, egyszersmind arra is képes, hogy a szemeket felnyissa. Vagy erre kísérletet tegyen. Az a baj, hogy ez helyenként inkább zárva tartja és még az sem kizárt, hogy A dán lány közben néha arra riadunk, hogy elbóbiskoltunk, vagy a fejünk teljesen más irányba dőlt, mint amerre a vászon van. Ha pedig mégis éberek maradunk, szomorúan konstatálhatjuk, hogy ez is csak egy volt az átlagos mozik közül, amelyek nem rengetik meg a filmtörténelmet. Még egy hangyányit sem.

5/10