A Habony-Vajna művek birodalmának raktárában biztosan van egy szopóálarc. Ez aztán kering kézen-közön és időnként úgy cuppan rá a fejekre, mint Jim Carrey-re az a zöld maszk. Gönczi Gábor hamar felpróbálta, hiszen miután szerződtették, néhány hónapig még kénytelen volt ebben közlekedni, amíg végre elmehetett mocskolódni abba a Tények nevezetű szemétkupacba, amit éppen most büntettek öt millióra. Semmi baj, kifizetik, aztán mehet tovább a gyalázkodás. Gönczi után következhetett Azurák Csaba, akit miatta pöcköltek ki a műsorból, pedig hűséges vazallusnak mondható, csaknem egész pályafutását az ütött-kopott Róna utcai labirintusban töltötte. Azurákot sokáig hitegették, hogy majd kap egy olyan programot, ami a személyére ...

Minden nemzetnek megvannak azok a történelmi személyiségei, akiknek az élete filmes feldolgozásért ordít. Jacqueline Bouvier Kennedy, vagyis röviden Jackie kalandos és eseményekben gazdag sztorija kiváltképpen érdeklődésre tarthat számot. Harmincegy évesen lett First Lady és bár a zárkózott természetéről legendák keringenek, mégsem egyszerű elnökfeleségként emlékezik rá az amerikai történelemtudomány. Jackie-ért ugyanis valósággal rajongott a pórnép, nők millióinak példaképévé vált és közvélemény formáló hatásának köszönhetően az emberek nemcsak a férjéhez, annak politikájához viszonyultak toleránsabban, hanem a Fehér Házhoz és magához az elnöki párhoz is. Sokakban pedig éppen ellenkezőleg gyanakvást és ...

Egy időben az jött az amerikaiaknál szokásba, hogy orrba-szájba másolták a távol-keleti horrorokat. A gyorsan kialakuló trend előfutára volt a Gore Verbinski által rendezett A kör című film, amit 2002-ben mutattak be és nemcsak Amerikában, hanem világszerte hatalmas pénzügyi sikereket aratott. Nem is lehetett kihagyni azt a ziccert, hogy folytassák. Három év múlva az eredeti japán mozi készítője, Hideo Nakata vállalkozott arra, hogy az előzőhöz hasonló bravúrt hajt végre, csakhogy alaposan mellétrafált. A kör 2 nem indult rosszul bevétel szempontjából, de egy szinten megrekedt és onnantól viharos sebességű lejtmenetbe kezdett. Biztos köze volt ehhez a minőségnek is, amire még a közepes is túlzó jelző és vélhetően annak is, hogy a ...

Gyanútlanul és előítéletektől mentesen heveredtünk le a fotelbe a Viasat3 új, szórakoztatónak szánt celebvetélkedője elé. Nem voltak skrupulusaink, nem akartunk köpködni, fröcsögni és sárba tiporni pusztán könnyed, kellemes kikapcsolódásra vágytunk. Az esélyt pedig meg kell adni. Akkor is, ha csalódtunk, ha számtalanszor földbe döngölődtünk és akkor is, ha a magyar televíziózás jelenlegi állapotában az is szívderítő és megbecsülendő, ha olyan programot találunk, ami néhányszor mosolyra fakaszt. A Sikítófrász már a címével megpróbál elüldözni. Mert abban minden megfogalmazódik, amit erről az elnevezésről gondolunk. Csókoltatjuk a névadót, ha az volt a célja, hogy lehetőleg senki ne kapcsoljon a csatornára a műsor ...

A mi Gézánk, vagyis Ben Affleck a legnagyobb jóindulattal is közepes színész. Nem viszi túlzásba a játékot és a mimikát sem, leginkább egy faarc portréját mintázhatnánk róla. Rendezőként és íróként egyértelműen több babér termett neki. Először is kapott egy Oscart a nagy haverjával, Matt Damonnal közösen a Good Will Hunting forgatókönyvéért. Aztán sikeresen állt át a kamera túlsó oldalára. A Hideg nyomon több volt, mint biztató bemutatkozás, egy kisebb remekművel vétette magát észre. A kirándulásból pedig táborozás lett, hiszen két nagyszerű munkával folytatta a rendezői ténykedését. A Tolvajok városával jelezte, hogy nem volt egyszeri és megalapozatlan a Hideg nyomon diadala, míg Az Argo-akcióval begyűjtött még egy ...

Aki ma Magyarországon szájára veszi a menekülteket, darázsfészekbe nyúl. A tényeket erősen szalámizgató, demagóg és uszító üzenetekkel rémisztgető óriásplakátok országában esély sincsen arra, hogy higgadtan, racionálisan, észérveket ütköztetve vitatkozzunk a kérdésről. A pillanatok feletti uralkodni vágyás és a társadalom félelmeire, ösztönszerű bezárkózására apelláló alantas játszadozás bekebelezte, lenyelte és egy az egyben legyőzte a józanságot és a normalitást. Habzó szájak és vöröslő fejek harcolnak a milliós csorda ellen, akik le akarják igázni Európát és át akarják venni a hatalmat. A propaganda már csak ilyen, egy kalap alá veszi a terroristát, aki ellen tűzzel-vassal védekezni kell és azt is, aki menekül ...

Megfejthetetlen, hogy miért ragaszkodnak még ahhoz, hogy egy film előtt odabiggyesszék a címkét „igaz történeten alapul”. Azon túlmenően, hogy hatásvadász, nem sok értelme van, hiszen, aki beül egy moziba és úgy igazán átadja magát az élményeknek, a varázslatnak, annak nem fog eszébe jutni  közben az, hogy, amit lát, megtörtént –e az életben, vagy nem. Talán nincs is jelentősége. Mert ha az a film jól van összerakva, az úgyis valóságosnak fog hatni, a képzelőerő, a beleélési képesség és a fantázia ugyanis nem ismer határokat. Műfajtól függetlenül. Az pedig már régen rossz, ha erre alapozva akarnak népszerűvé tenni egy terméket, merthogy akkor felmerül a gyanú bennünk, hogy ezzel valamit takarni szeretnének, vagy ...

Csodagyerek. Valahogy így aposztrofálhatnánk azt a Xavier Dolan-t, aki húszévesen jelentkezett az első nagyjátékfilmjével és akire azonnal fel is kapta a fejét a filmes szakma. A Megöltem anyámat egy problémás anya-fiú kapcsolatot dolgoz fel, önéletrajzi elemekkel átszőve, tele szenvedéllyel, vibráló érzelmekkel és feloldhatatlannak látszó konfliktusokkal. Dolan fiatal korát meghazudtolóan éretten és őszintén mesél egy családi kötelékről és emberi viszonyról, amely mögött megjelenik a generációk közötti, egymástól sokszor szakadéknyi távolságra lévő szemléletbeli különbség, a kamasz lázadás hevületének és a felnőtti lét megnyugvásának ellentéte, a műveltség és a hétköznapiság összecsapása, ami temérdek vitával ...

Arra a kérdésre, hogy hány fajta személyiség lakozik egy emberben, alapjáraton könnyű megadnunk a választ. Egy. Azzal is meggyűlik a bajunk olykor. Ez lenne a normális eset, azonban a tudomány már régóta foglalkozik az úgynevezett disszociatív identitászavar, vagy multiplex személyiségzavar problémájával, amikor az egyénnek több elkülönült személyisége létezik. Számszerűsítve; lehetnek ketten, de akár százan is. Ezeknek sokszor saját neve, emlékezete és gondolkodása van, sőt még az is elképzelhető, hogy a testi felépítésükben és a fizikai jellemzőiket tekintve is megkülönböztethetőek egymástól. A személyiségek között előfordulhatnak kisebb-nagyobb átfedések, általában tisztában vannak a többi létezésével és ezekkel ...

Szabadság. Boldogság. Olyan fogalmak, érzések ezek, amelyekkel többnyire nem tudunk mit kezdeni. Inkább életcélként tekintünk rájuk, melyekért érdemes harcolni és küzdeni a hétköznapok forgatagában, hogy aztán egyszer mindenféle rabiga és kötöttség nélkül azt mondhassuk: megérte. Mert most boldogok és szabadok vagyunk. Elképzelhető, hogy nem is jön el ez a pont, hiszen az elégedetlenség örökké ott motoszkál bennünk, sopánkodunk, mérgelődünk, közönyösek leszünk és közben észre sem vesszük, amikor a régen várt érzések ott toporognak előttünk, várva, hogy átélhessük őket. Olyan mértékben passzívvá és lemondóvá válunk, hogy azt sem tudjuk kellőképpen értékelni, ha esetleg benne lépkedünk. Elszalasztjuk a ...

„Két összeillő ember, fénylő, tágra nyíló szemmel. Figyeld, elakad a hangunk. Istenem, hát mi vagyunk!”- énekelte Szécsi Pál azon az összetéveszthetetlenül bársonyos hangján, a 70-es évek derekán. A dal aktuálisan cseng a fülünkben, ha Hollywood jelenleg legkelendőbb exportcikkeire gondolunk. Jennifer Lawrence és Chris Pratt mostanára egyértelműen néző-és pénzmágnesek lettek. Lawrence a lehető legjobb döntést hozta, amikor Az éhezők viadala franchise élére állt, mert a világ megismerte a nevét, közben pedig még arra is futotta az erejéből, hogy a szakmai reputációját erősítse. Jöttek is a díjak és a jelölések tonnaszámra, amik a fiatal kora ellenére sem tűntek túlzónak. Lawrence igyekezett természetes maradni és továbbra ...

Azt már régóta tudjuk, hogy a pénznek nincs szaga. Elvei meg pláne nincsenek. Az amerikaiak is megneszelték ezt, hiszen évek óta tudatosan próbálnak az egyre inkább kiterebélyesedő, húsos bödönként funkcionáló kínai filmpiac közelében maradni. Hol a kínaiak szállnak be némi pénzzel a hollywoodi blockbusterekbe, máskor pedig az amcsik kezdeményeznek együttműködést az ázsiai testvéreikkel, hogy minél könnyebben bejussanak arra a területre, ahonnan számolatlanul ömlik a lé, csak utána kell nyúlni és felszedegetni. Ennek érdekében pedig még kompromisszumokat is kötnek. A kínaiak - és legfőképpen az erőskezű pártvezetésük - ugyanis nem szeretik a túlzott erőszakot, lehet persze egy kis öri-hari, de módjával, a meztelenkedést sem ...

Van az a kissé agyonkoptatott, suta kérdés, amivel még ma is előszeretettel játszadozunk olykor, miszerint, kit, vagy mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre, ha csak egy választásod lehetne. Nem is olyan régen talán még emberekben, személyiségekben és egyéniségekben is gondolkoztunk volna. Ez az idő elmúlt. Mostanság már egyetlen jó válasz létezik a kérdésre. És ez a mobiltelefon. A legféltettebb kincsünk. Nagy titkok tudója és őrzője. Egy tárgy, ami hozzánk nőtt, velünk él, ami sokszor nemcsak az életünket határozza meg orbitális mértékben, hanem a kommunikációnkat is. Ezért sem beszélgetünk személyesen, minek, az olyan elitista és fennkölt dolog, van helyette üzenet, viber, chat és még számtalan hívság, amik helyettesítik ...

Egyre inkább aggasztóak az olyan előrejelzések, amelyek egekig magasztalnak egy filmet. Mert hajlamosak becsapni és elaltatni, úgy mész a moziba, hogy olyat fogsz látni, hogy magad alá vizelsz a gyönyörűségtől, soha nem látott világba csöppensz, csak ámulsz és bámulsz, az élmény pedig olyan szinten maga alá gyűr, hogy kifelé menet is tántorogsz, várva, hogy valaki beléd karoljon és lerakjon egy padra az utcán, hogy ott szedd össze magad. Aha. Hányszor reméltünk már ilyet? Hányszor álmodoztunk erről? Aztán ott álltunk, mint egy kivert kutya, akit leöntöttek egy vödör moslékkal. Elárultak, megvezettek, elvittek a bozótba málnát szedni, miközben előtte ellopták a gyümölcsöt. Szédelegtünk a bűztől és inkább csap alá tartottuk a ...

Néha nincs szükség nagy szavakra és világmegváltó beszélgetésekre. Elég egy tekintet, egy mosoly, egy szemérmes csók, vagy egész egyszerűen az, hogy ott vagy, hogy a másik tudja, érezze; biztonságban van veled. Hiszen ilyenkor nem számítanak a körülmények és egy pillanatra feloldódik a világ minden mocska és szennye abban az érzésben, amit úgy hívnak: szerelem. És ehhez nem kell az sem, hogy az érzelmek ünnepélyesen, habosan, minél nagyobb körítés mellett törjenek felszínre, mert ezek mélységéhez mindössze annyi szükséges, hogy tiszta, őszinte és egyszerű legyen. Sose gondoltuk volna, hogy pont a hűvösnek és zárkózottnak kikiáltott finnek mutatják meg azt, hogy miképpen működik ez az életben, a realitás talaján, amikor a giccs ...

Azt nem lehet mondani, hogy dél-koreai filmek olyan sűrűn fordulnának meg a hazai mozikban. Persze a fehér holló effektus sem lenne egészen helytálló, hiszen van egy mester, aki ha újabb munkával jelentkezik, az rendszerint figyelmet kap. Chan-wook Park ismertségének záloga az Oldboy című remekmű, amivel rárúgta az ajtót a világ filmművészetére. Úgy formálta át a bosszú mozik műfaji kliséit, hogy az alapvető motivációkon nem sokat változtatott, ugyanakkor szokatlan kidolgozottsággal, aprólékos képi világgal és lenyűgöző atmoszférával tette hangsúlyosabbá, bátrabbá és eltérővé a vállalkozását. Sokkolt, de mégsem volt öncélú, mert az általa megálmodott valóság minden szürrealitása ellenére nagyon közel helyezkedett ...

Ha valaki látta az Életrevalók című filmet, az utóbbi idők egyik legjobb francia moziját, az minden bizonnyal egy életre megjegyezte Omar Sy nevét, már csak azért is mert a kiejtése sem olyan nehéz. Na jó, egy újszülöttnek minden vicc új, szóval Sy volt az a fekete srác, aki ápolta a dúsgazdag, baleset következtében lebénult milliárdost. A színésznek ez a szerep volt a belépője a széleskörű hírnév felé. Addig úgyszólván csak az anyukája ismerte, aztán már Hollywoodban is tárt karokkal fogadták a producerek. Nem véletlenül. Mert Sy olyan belső erővel jelenítette meg a szerethetően svindler, laza, ugyanakkor karizmatikus erővel bíró utcagyereket, hogy az ember nem győzött ámuldozni. Hiszen Sy nem játszott, nem akart nagyot ...

Kenyeret és cirkuszt a népnek! - adta ki az ukázt Néró császár az ókori Rómában. Azóta pedig mindenki úgy görgeti tovább ezt a parancsot, ahogy tudja. Mivel a Disney-nek még a mai napig nincs péksütödéje, ráálltak a Star Wars-filmek gyártására, cirkusz gyanánt. Szerencséjükre George Lucas már annak idején kiszagolta, mi a dörgés, jó orra volt hozzá és úgy alkotta meg az univerzumát, hogy azt bátran lehessen húzni, nyúzni, formázgatni, toldozgatni és foldozgatni. Lehet történeteket kreálni az elejére, a közepére és a végére egyaránt, mindössze egy kis kapcsot kell tenni valahová, meg sok kikacsintást, vagy utalást és már mehetnek is a pénztárhoz felvenni az értük járó suskát. Olyan ez, mint a tökéletes rágógumi, mindegy, ...

Hátha. Ez volt a hívószavunk, amikor bezörgettünk a terembe az amerikaiak legújabb karácsonyi összeröffenésére, amit a várható nyeherészés jegyében zúdítanak a nyakunkba. Persze megtettük a szokásos óvintézkedéseket, ne ezen múljon a felhőtlennek szánt mulatozásunk. Először is kikapcsoltuk az agyunkat, mint olyan szervünket, amelyik egyáltalán gondolkodni képes. Láttuk az orrba-szájba elénk tolt előzetest, felkészültünk arra, hogy semmi szükség nem lesz rá. Aztán megnéztünk egy-két Irigy Hónaljmirigy paródiát, amit a hatás kedvéért felvizeztünk némi stand-up salakanyaggal, hogy a viccek terén se érjenek minket váratlan meglepetések. Kockázat nincs benne, mert ha a film humorfaktora nem jól sül el, szinten maradunk, ha pedig ...

Ember és ember között vannak különbségek. Mentalitásban, gondolkodásban, neveltetésben, értékekben, tudásban, tapasztalatban, vallásos, vagy nem vallásos meggyőződésben és persze abban is, hogy milyen környezetben, országban látják meg a napvilágot. Azonban a gondjaikban, problémáikban, az érzelmeik területén, a cselekvéseik, tetteik mozgatórugóiban, a lelki összetevőikben, az indulataikban már feltűnő egyezőségeket mutathatnak. És akkor nem számít, hogy ki, hova született és hol nőtt fel, akkor csak és kizárólag az emberi minőség lesz a fontos, amiben ugyanúgy teret nyerhetnek a jó tulajdonságok, mint a negatív hordalékok. Ashgar Farhadi iráni rendezőt sohasem a differenciák és éles választóvonalak érdekelték, hanem éppen ...