Gyanútlanul és előítéletektől mentesen heveredtünk le a fotelbe a Viasat3 új, szórakoztatónak szánt celebvetélkedője elé. Nem voltak skrupulusaink, nem akartunk köpködni, fröcsögni és sárba tiporni pusztán könnyed, kellemes kikapcsolódásra vágytunk. Az esélyt pedig meg kell adni. Akkor is, ha csalódtunk, ha számtalanszor földbe döngölődtünk és akkor is, ha a magyar televíziózás jelenlegi állapotában az is szívderítő és megbecsülendő, ha olyan programot találunk, ami néhányszor mosolyra fakaszt. A Sikítófrász már a címével megpróbál elüldözni. Mert abban minden megfogalmazódik, amit erről az elnevezésről gondolunk. Csókoltatjuk a névadót, ha az volt a célja, hogy lehetőleg senki ne kapcsoljon a csatornára a műsor kezdetére, már ezzel abszolválta a rá rótt feladatot. Most komolyan? Olyan, mintha valami C-kategóriás horrorral akarnának előhozakodni. Persze azon már meg sem lepődünk, hogy a Viasat3 sem egy olyan programmal támad, ami magyar találmány lenne, licence ez is, nem kell agyon dolgoztatni a felelősöket, elég, ha hazai szájízekre formálják azt, ami valahol, valamikor már működött. Vagy legalábbis nagyjából bejáratódott. Semmi sem tántoríthatott el azonban, se a cím, se az adaptáció, röhögni akartunk. Aztán majdnem belepusztultunk. És nem a röhögésbe.

A közepesen gagyi főcím után, ahogy alaposan szemügyre vesszük a díszletet, a stúdiót és a körülményeket, eszünkbe ötlik az a nemes gondolat, hogy ismerős helyen vagyunk, mintha ezt már használták volna másutt, más alkalommal is. Olyan egyforma ezeknek a celebszívatásoknak a miliője, mintha a különböző csatornák ugyanoda mennének rögzíteni a showműsoraikat. Kicsit kipucolják előtte, feltakarítják a szemetet, lecserélik a függönyöket, de a helyszín ettől még voltaképpen nem változik, ugyanaz marad. Egy kisebb ifjúsági ház táncterme, ahova a kisiskolások járnak szabadidejükben társastáncot tanulni, Béla bácsi vezetésével. A Sikítófrászban nem a cha-cha-cha, vagy a tangó alaplépéseit oktatják, hanem rémisztgetik és ijesztgetik szegény celebjeinket. Merthogy olyan feladatot kapnak a vállalkozó szellemű hölgyek és urak, amitől a hétköznapi ember legszívesebben elmenekülne, hiszen vannak abban bogarak, pókok, sáskák, kígyók. És a celebnek miközben fejhangon visítozik vagy óbégat, még énekelnie is kell. Egy népszerű dalt, amit nem a műsor készítői adnak neki, hanem otthonról hozhatta magával. Aki végrehajtja a mutatványt, az kapásból kap harminc pontot, amit aztán még a zsűri is feljebb tornázhat a produkciót értékelő pontszámaival. Nem az a sokismeretlenes egyenlet az biztos, de hűtsük le magunkat, aki ilyenre áhítozik, az menjen az M5-re, az állami propaganda televízió ismeretterjesztő csatornájára, úgyis kell nekik a néző, mert lámpással sem találják.

Nehéz már műsorvezetőt találni a mai világban, pláne alkalmasat, hiszen szinte mindenki foglalt egy-egy kereskedelmi csatorna által. A Viasat3 vak tyúkként talált egy szemet, az eredetileg stylistként és vendéglátósként tengődő Lakatos Márk személyében. Lakatos nem hazudtolja meg magát, öltözetét tekintve úgy néz ki, mint egy cirkuszi porondmester és egy lecsúszott, alkoholista karmester elfajzott keveréke. Ilyen hacukákban szeret menőzni Tilla az egykori csigatévén, rendezhetnének egy külön bajnokságot nekik. Nem mernénk tippelni a győztesre. Lakatos Márk műsorvezetői stílusa, attitűdje olyan, mintha Gáspár Lacihoz járt volna korrepetálásra felkészülés céljából. Valahol az amatőr és az alkohollal, vagy más egyéb serkentő szerekkel feltüzelt kültelki lemezlovas között helyezkedik el félúton. Nem a hangulatcsinálással van itt a probléma, az a show része, hanem azzal a mesterségesen felpumpált körítéssel, ahogy ezt véghez viszi. Imádja a cidricirkuszt, mint kifejezést, de amint kimondja, a néző gyomrában megmozdul valami, ami nem a nevetéssel egyenlő, hanem a vacsora melléktermékeként leülepedett salakanyaggal. Lakatos kérdései nem humorosak, hanem izzadtságszagúak, az meg külön borzongató, hogy nagyokat hümmög hozzájuk. Azt sem igazán tudjuk mire vélni, ahogy folyton meresztgeti a szemét, mintha az orvosi rendelőben kellene elolvasnia azt a számsort, ami a látásvizsgálat elmaradhatatlan kelléke.

A celebek között van tucatarc és van olyan is, aki vélhetően nem kerül sokba, mert a néző azt sem tudja róla, hogy kicsoda. Ez lehet előny is, amennyiben az illetőnek rejtett tartalékai vannak és kiderülne róla, hogy egy szellemes, vicces, sokoldalú fazon, aki annyira kameraképes, hogy nem is értjük, hol lapult eddig. Az a baj, hogy Bűdi Szilárd például pont az ellenkezője ennek. Egy agresszív, erőltetett és humortalan figura, akit nemhogy ide, de sehova sem szabadna beengedni, mert annyira antipatikus, hogy a néző egy percig sem tud azonosulni vele. Csordás Ákossal ilyen téren nincs probléma, csak hát vérszegény egy kissé, az elején eleresztett poénjával ölni lehetne, aztán meg húzogatja a száját és teljesíti a feladatot. Horváth Évának a sebészeti beavatkozásoktól már külön életet él az arca, szórakoztatás szempontjából pedig olyan, mint a csapattársa, Ekanem Bálint Emota, aki a The Biebers együttes tagja: semmilyen. Cinthya Dictator nemcsak a kinézete szerint olyan, mint az az ovis kislány, aki ellopta anyu magassarkúját és abban villog, hanem a belsejét tekintve is. És ezzel már akadnak gondjaink. Bebe meg nagyokat röhögcsél. A néző helyett. A feladatok legalább rövidek, de ugyanolyanok, szerepel bennük sok bogár, egy piton, meg egy rahedli gusztustalanság, hogy otthon mindenki egyszerre fetrengjen és hüledezzen. Nem fog. A lebonyolítás ugyanis erőtlen, önismétlő és nem humoros, hanem kínos. Mert mit lehet azon röhögni, hogy Horváth Évának úgy kell énekelni, hogy közben nyakába zúdítanak egy csomó sáskát, Emotának pedig az arcába és a hajába egy kiló lisztet? Lehet, hogy van ebben potenciál, de azt a műsorkészítők nem találták meg.

A zsűri fölösleges, annál is inkább, mert Döglégy Zolee, Dér Heni és a Kannibálok szájából elhangzó poénmennyiség nem is nulla, hanem mínusz egy. A köztük lévő harmónia pedig olyan, mintha egy boncteremben vendégeskednének. A pontszámaik komolytalanok, a szórakoztatási nívójuk még egy szerény haknira sem elegendő. És akkor mit keresnek ott? A műsor lendületén pedig az sem segít, hogy a körülbelül 50 perces valódi tartalomra jut kétszer öt perc reklámszünet. Nem is ahhoz kellett bátorság a Viasat részéről, hogy megszívassa ezeket a celebeket, hanem hogy mindezt adásba küldje. Merthogy ez inkább pusztító, mint szórakoztató. Így a végén sem érezhettünk mást, csak megkönnyebbülést. Mint az a kerékpáros, aki éjnek évadján, mikor azt gondolja, nem látja senki sem, megemelkedik a bicikli üléséről és finoman szólva elereszt egy galambot. Mélyet és öblöset. Aztán még hozzáfűzi, hogy „jaj”! Ennél velősebben mi sem kommentálhatnánk a Sikítófrászt. Jaj!

Sikítófrász Viasat3 2017. február 2. 21.00-22.00