Minden nemzetnek megvannak azok a történelmi személyiségei, akiknek az élete filmes feldolgozásért ordít. Jacqueline Bouvier Kennedy, vagyis röviden Jackie kalandos és eseményekben gazdag sztorija kiváltképpen érdeklődésre tarthat számot. Harmincegy évesen lett First Lady és bár a zárkózott természetéről legendák keringenek, mégsem egyszerű elnökfeleségként emlékezik rá az amerikai történelemtudomány. Jackie-ért ugyanis valósággal rajongott a pórnép, nők millióinak példaképévé vált és közvélemény formáló hatásának köszönhetően az emberek nemcsak a férjéhez, annak politikájához viszonyultak toleránsabban, hanem a Fehér Házhoz és magához az elnöki párhoz is. Sokakban pedig éppen ellenkezőleg gyanakvást és féltékenységet szült. Jackie vibráló egyénisége, műveltsége, intelligenciája, a kultúrához, művészetekhez fűződő szoros kapcsolata nem kizárólag az amerikaiakat tartotta bűvöletben, hanem a világ számos más politikai vezetőjét is. Hruscsov például előbb akart kezet fogni az elnök feleségével, mint Kennedyvel. Arról nem is lehet vitatkozni, hogy Jackie egy olyan kaliberű asszony volt, akinek kijár a mozgóképes tisztelet. Az viszont már felmerülhet kérdésként, hogy miképpen teszik ezt meg. Hiszen a száraz életrajzi adatok lineáris felsorolásának nem sok értelme van, köszönjük szépen, arra vannak a lexikonok, különböző internetes portálok, aki akar, utánanéz, elolvassa, ezért nem érdemes a moziban gubbasztani másfél órát. Mindenképpen kell valami szubjektum, amitől a könyvekből ismerős egyéniség életre kel, megelevenedik, érezhetővé, láthatóvá és tapinthatóvá válnak az érzései, gondjai, küzdelmei. És Pablo Larrain, chilei rendező ezt az utat választotta, amikor Jackie személyiségéhez nyúlt.

Ron Howard annak idején a Frost/Nixon című filmben három, valóságban is megtörtént interjú köré ágyazta a Watergate-botrány krónikáját és perdöntő utóéletét. Noah Oppenheim forgatókönyvíró is hasonló megoldásban gondolkozott, merthogy Jackie egy újságíró kérdéseire válaszolva eleveníti fel a dallasi merénylet végzetes óráit és az azt követő napok, valamint a gyászszertartás és a temetés eseményeit. Nem egy életutat kapunk tehát, hanem kiragadott szemelvényeket, amik persze meghatározó jelentőséggel bírtak az asszony további sorsára is. Ezzel a módszerrel pedig óhatatlanul közelebb kerülünk Jackie-hez, lehetőségünk adódik, hogy részletesen feltérképezzük az érzelmeit, a gondolatait és azt, hogy az életében bekövetkező tragikus fejlemények mennyire befolyásolták a személyiségét, az érzéseit. Larrain fókusza teljes mértékben az asszonyt veszi célba, a nőt, aki határozott, de ugyanakkor belül érthetően labilis és instabil, aki végtelenül erős, de időnként gyengédségre vágyik, aki bátornak és elszántnak akar mutatkozni, viszont olykor kibuggyan belőle a bizonytalanság és a zavartság is. Howard a már említett Frost/Nixonban lenyűgözően izgalmas hatásfokkal, olajozottan működtette a gépezetet. Ez Larrainnek is sikerül. Helyenként. Néha azonban csikorognak a fogaskerekek. És ekkor lesz a Jackie kissé lassú, unalmas, monoton, töredezett és kevésbé lényegre törő.

Larrain filmjének tagadhatatlan erőssége a rendkívüli precizitással megtervezett és megvalósított hiteles korrajz. A 60-as évek Amerikájának jellemző mozzanatai nemcsak a díszletekben, jelmezekben tükröződnek vissza elevenen és hibátlanul, hanem a képekben is. Merthogy úgy tűnik, mintha archív felvételeket látnánk a múltból, amik mégiscsak napjainkban és mai technikával készültek. Ezzel lesz Larrain időutazása tökéletesen alátámasztott és megbízható. Azzal sem igen tudnánk kötözködni, ahogyan a rendező az idősíkokat keveri. Néha idekap, néha odakap, de sohasem következetlen, követhetetlen vagy összefüggéstelen, lehet érezni, hogy a különböző váltások háta mögött egy jól átgondolt és felépített rendszer van, amely kerüli a puklikat és a nagyobb kuszaságot. A jelenetek hossza tekintetében már van némi hiányérzetünk. Mintha maga a rendező is hezitált volna. Olykor jelentőségteljesen elnyújtja a képeket, arcközelikkel és egy-egy cselekmény kimerítő felvázolásával, amivel alapjáraton nem lenne gondunk, csak itt nem érzékeljük a funkcióját és az üzenetét. Ehelyett inkább totyorgást látunk, olyan lassítást, ami azt magyarázza és bontja ki még körültekintőbben, amit már egyébként észleltünk és tudunk. És ilyenkor merül fel bennünk a művészieskedés gyanúja. Az a bizonyos lila köd, ami hatásokat kívánna elérni, miközben leginkább csak az időt húzza.

A rendező egyértelmű és jól megfogalmazható célja a főhős teljes lelki lemeztelenítése. Ezért is kutakodik lelkiismeretesen az érzelmek legmélyebb bugyraiban, vizsgálja és elemzi Jackie reakcióit és biztatja a nézőt, tegyen hasonlóképpen. Részletesen górcső alá vesszük azt a nőt, akit a külvilág ismert és azt is, ami elvileg rejtve maradt előle. Az őrlődést, a magába zárkózást, a kételyeket és a gyötrelmeket. Mindent, ami Jackie-ben lejátszódhatott az ominózus merénylet utózöngéjeként. Annyira megdöbbentően őszintének akar látszani a portré, hogy pont ezért esik néha a mesterkéltség és a hamisság csapdájába. Az érzelmi amplitúdók kimódoltak és túlzottan racionálisak, kevés nyomát találjuk az improvizációknak, vagy az olyan heves konfliktusoknak, amelyek magyarázatra szorulnának. Mert azt azért tudjuk, hogy az elnökkel való házasságának több árnyalata lehetett, mint, ami itt megmutatkozik és előjön. És mivel ennyire Jackie-re koncentrálunk, elfelejtődik az is, hogy vajon a környezete hogyan viszonyult hozzá, miképpen vélekedett róla és milyen kapcsolatban volt vele. Ezt nem érezte fontosnak sem az író, sem a rendező, pedig a maradéktalan összképhez talán ez is hozzátartozna.

Ha egy főhős ennyire előtérbe kerül, hogy szinte minden jelenetben benne van és tulajdonképpen a hátán kell, hogy elvigyen egy mozit, akkor az őt alakító színésznőnek minimum karizmatikusnak kell lennie meg persze alkalmasnak arra, hogy megtöltse a figurát az elengedhetetlen energiákkal, színekkel és érzelmekkel. Natalie Portman pedig a saját jutalomjátékává emeli a filmet. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy rajta áll, vagy bukik minden. És ehhez igazodik külsőben, belsőben és alakításban is. Nem változik át özvegy elnökfeleséggé, hiszen erre nincs szüksége, hanem erre a másfél órára maga lesz Jackie. A gesztusaiban, a mondataiban, a kézmozdulataiban, az arcjátékában, a sírásában, a mosolygásában és abban, ahogyan finoman egyensúlyozik, hogy elkerülje a giccset és a sziruposnak ható érzelgősséget. Elképesztően nagyívű, mégis módfelett természetes alakítás, amellyel Portman a Fekete hattyú után másodszor valódi színésznővé érett. Ember legyen a talpán, aki megmondja ezek után, hogy idén kinek a kezébe kerül a kopasz szobor február végén. Tény, hogy Emma Stone elbűvölő volt a Kaliforniai álomban, de Portman még talán arra is rálicitált a Jackie-ben. Két férfi kollégájának enged némi teret. Billy Crudup az újságíró szerepében hatásos eszközökkel ad érveket az esetleges szkepticizmusának, míg a nemrégiben elhunyt John Hurt egy pap alakjában mutat páratlan eleganciát és bölcsességet. Greta Gerwig pedig ezúttal a tehetségéhez mérten kissé háttérbe szorul úgynevezett társalkodónőként.

Pablo Larrain túl pöpec szeretett volna lenni. És miközben a technikai kivitelezésben tökéletesre vizsgázik, a belső tényezőkben nem mindig érzi a helyes irányokat. Oppenheim párbeszédes részei néhol kivételesen erősnek hatnak, például az újságíróval, vagy a pappal folytatott beszélgetések alkalmával, néhol pedig kissé általánosak és közhelyesek. Mica Levi Oscar-díjra jelölt zenéje kellően melankolikus és szép, csak több esetben túlságosan harsány kiegészítő, ami hajlamos elnyomni a mondanivalót is. De a Jackie-t mégis érdemes megnézni. Legfőképpen Natalie Portman miatt, mert ilyen szenzibilis, átélt, valósághű és meghitt alakítást nem mindennap lát az ember. Hollywood környékén sem.

7/10