Néha nincs szükség nagy szavakra és világmegváltó beszélgetésekre. Elég egy tekintet, egy mosoly, egy szemérmes csók, vagy egész egyszerűen az, hogy ott vagy, hogy a másik tudja, érezze; biztonságban van veled. Hiszen ilyenkor nem számítanak a körülmények és egy pillanatra feloldódik a világ minden mocska és szennye abban az érzésben, amit úgy hívnak: szerelem. És ehhez nem kell az sem, hogy az érzelmek ünnepélyesen, habosan, minél nagyobb körítés mellett törjenek felszínre, mert ezek mélységéhez mindössze annyi szükséges, hogy tiszta, őszinte és egyszerű legyen. Sose gondoltuk volna, hogy pont a hűvösnek és zárkózottnak kikiáltott finnek mutatják meg azt, hogy miképpen működik ez az életben, a realitás talaján, amikor a giccs nem dörömböl hangosan a valóság kapuján. Juho Kuosmanen mozija idén Cannes-ban debütált. Nem a versenyfilmek között, hanem az úgynevezett „Un Certain Regard” szekcióban, amely az izgalmas kísérletezések és a nagy felfedezések melegágya. Nos, Kuosmanen nem akart csodákat tenni, nem arra vállalkozott, hogy bármilyen műfajban forradalmi tetteket hajtson végre. Nem. A finn rendező csak mesél. Egy történetet, amelyben ott van az akarat, a kitartás és a küzdelem és a sport hétköznapi csodája és amely mögött megbújik az az egyetemes érzés, ami akarva-akaratlanul képes elhalványítani mindent körülöttünk. És Kuosmanen megnyerte a kategóriát. Sokszor nem is kell ennél bonyolultabb recept az elismerésekhez.

1962-ben vagyunk Finnországban, ahol az amatőr Európa-bajnok ökölvívó, Olli Maki élete legfontosabb meccsére készül a profik között, melynek tétje sem akármilyen, a világbajnoki cím elhódítása. Ezzel persze szorosan együtt jár a média kihegyezett és megkülönböztetett érdeklődése, ami Olli számára - mivel meglehetősen szerény, egyszerű családból származik – kihívásokat és szokatlan megpróbáltatásokat teremt. Merthogy szemmel láthatóan elveszetten és idegenül mozog a reflektorfényben és a felfokozott elvárások sem könnyítik meg a zökkenőmentes felkészülést. És persze az edzője és menedzsere, Elis sem nyugszik, hajszolja, űzi a végső siker felé, hiszen bármilyen áron bajnokot akar faragni a tanítványából. Már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy Ollinak inába szálljon a bátorsága és megfutamodjon a rá váró feladat elől, azonban mindezek tetejébe még ott van a háttérben a barátnője, Raija, aki iránt olyan erős érzelmeket táplál, amelyek könnyen megzavarhatják a meccsre való összpontosítását és a végletekig kiélezett koncentrációját.

Kuosmanen nem csócsálgatja azt, hogyan alakult ki ez a kapcsolat Olli és Raija között, nem mutatja be pontról-pontra, részletről-részletre, hogy miképpen találkoztak és minek a hatására szökkent szárba a kölcsönös vonzalom. Ezt a szerelmet készen kapjuk. Egy idő után pedig nem is tartunk igényt rá, hogy behatóbban megismerjük az idáig vezető utat, mert az elején esetlegesen felderengő kérdéseinket a rendező sikeresen annulálja azzal, ahogyan rátapint a két fiatal közti izzásra és harmóniára. Kuosmanen nem turbózza fel az érzelmeket, hanem pillantásokból és piciny gesztusokból építkezik. És ezekhez az sem kell, hogy Olli és Raija negédes körmondatokban vallják meg az érzéseiket, vagy képletesen leboruljanak a másik lába elé. Az itt megteremtett intim légkörben elég az, ahogy egymásra néznek, ahogy szavak nélkül olvassák egymás gondolatait. Mert ezekből a jelekből pontosan látjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy megtalálták az igazit, vagy az életre szóló társat a másikban. Ezt pedig csak megerősíti az, amikor Olli egy sajtótájékoztató közben, mikor elkapja Raija tekintetét, rádöbben, hogy szerelmes. Ki sem kellett volna mondania, anélkül is tisztában voltunk vele és ez mindenképpen Kuosmanen aprólékos, hiteles, mégsem unalmas illusztratív munkájának az érdeme.

Hiába írunk 1962-t, az Olli Maki legboldogabb napjából aktuálisan visszatükröződik, hogy a média milyen erős befolyással bír akár egy hétköznapi, egyszerű gyerek sorsára. Mert Olli ugyan nem akar sztár lenni, úgy hiányzik neki a felhajtás, mint púp a hátára, mégis a minél nagyobb hírverés miatt kénytelen-kelletlen bazári majommá kell válnia. Ez az, amit Raija már nem képes elviselni, érzi, hogy csak megtűrt kellék a pajzsra emelt sportoló mellett és mielőtt ez még konfliktusokhoz vezetne, lelép a színről, visszahúzódik abba a környezetbe, amit otthonának tekint és ami kényelmes számára. Olli pedig tovább birkózik. Úgy, hogy közben el kell viselnie a szerelme hiányát és távollétét. Kuosmanen a főhős motivációjának, tetteinek érzékletesebb szemléltetéshez nemcsak a média és a szponzorok szenzációéhes, hiénaként vadászó magatartását használja, hanem a sportot is, mint eszközt és támpontot. Olli Maki szerelmes, de ez senkit sem érdekel rajta kívül, hiszen mindent alá kellene rendelnie a meccsnek, amivel az élete fordulóponthoz érkezhet. És Olli szenved, tűr, néha megszökik, de az akaratereje, a kitartása révén mégiscsak nekigyürkőzik annak a felkészülésnek, amit rengeteg kín és szenvedés kísér. A rendező pedig úgy mutatja be a folyamatot, hogy szinte érezzük az izzadtságszagot, a vért, a verejtéket és a könnyet, mert nincs ebben semmi manír, csak kőkemény meló és áldozathozatal.

Az Olli Maki legboldogabb napja lassú lefolyású, olyan film, ami minden apró megmozdulásnak és rezdülésnek súlyt és szerepet szán. Olykor talán túlságosan is. Néha úgy tűnik Kuosmanen elveszik a részletekben és felvés egy-két olyan szálat, amit ugyan megkezd, még egy kissé körbe is jár, de aztán elfelejt lezárni. Ilyen például a menedzser, edző családi élete és anyagi körülményei. Azt sem bántuk volna, ha Elis bővebb teret kap, mert elég színes, és érdekes személyiséget kap ahhoz, hogy ez jobban megtérüljön. És ha már itt tartunk, megjegyezhetjük, hogy olykor Raija is annyira kiesik a pixisből, hogy hajlamosak lennénk megfelejtkezni róla. Aztán meg van egy olyan finálé, ami nem tartogat hatalmas katarzisokat, mindössze egy csendes és szép befejezést, ami illik ahhoz a meghitt hangulathoz, amit a rendező következetesen végigvitt a filmjén. Az már nem is okoz meglepetést egy európai filmben, hogy a színészek mennyire természetesen játszanak. Ez alól az Olli Maki legboldogabb napja sem kivétel. Jarkko Lahti a címszerepben felettébb meggyőző, nincsenek nagy átalakulásai és ormótlan érzelmi hullámai, de az arcára kiül a karakterben tomboló összes érzelem és feszültség. Hiteles marad akkor is, amikor a média kedvéért egy kissé másnak kell látszania, mint amilyen valójában. És ebben remek partnerre lel a menedzsert alakító Eero Milonoffban. Oona Ariola Raina szerepében vonzó, gyönyörű és izgalmas, amit még erőteljesebben kiaknázhatott volna a rendező.

Juho Kuosmanen filmje egy régimódi, ráérős, valódi történetmesélős mozi, aminek minimalizmusa inkább az előnyére válik, mint a hátrányára. Így aztán abban sem találunk semmi kivetnivalót, hogy Kuosmanen úgy gondolta mindenképpen fekete-fehérben kívánja ábrázolni azt a világot, amit elképzelt. És ugyan a 60-as éveket tükrözi, mégsem lehet avíttnak és idejét múltnak nevezni, mert több vonatkozásában a mai állapotokat is megidézi. Az Olli Maki legboldogabb napja nem a nagy, sírós érzelmekre ácsingózik, hanem a kisebb, de sokkal bensőségesebb és szenzitívebb emóciókra vadászik. És azokat gond nélkül el is éri. Hiszen a szerelem sem mindig egy hullámvasút. Talán ettől lesz tisztább, őszintébb és egyszerűbb.

7/10