Hátha. Ez volt a hívószavunk, amikor bezörgettünk a terembe az amerikaiak legújabb karácsonyi összeröffenésére, amit a várható nyeherészés jegyében zúdítanak a nyakunkba. Persze megtettük a szokásos óvintézkedéseket, ne ezen múljon a felhőtlennek szánt mulatozásunk. Először is kikapcsoltuk az agyunkat, mint olyan szervünket, amelyik egyáltalán gondolkodni képes. Láttuk az orrba-szájba elénk tolt előzetest, felkészültünk arra, hogy semmi szükség nem lesz rá. Aztán megnéztünk egy-két Irigy Hónaljmirigy paródiát, amit a hatás kedvéért felvizeztünk némi stand-up salakanyaggal, hogy a viccek terén se érjenek minket váratlan meglepetések. Kockázat nincs benne, mert ha a film humorfaktora nem jól sül el, szinten maradunk, ha pedig mégis tudunk röhögni, akkor megtapasztaltuk, hogy milyen helyzetekben nem. Ez az, amikor úgy fagy le az arcunk, hogy mosoly még véletlenül sem jelenik meg rajta. És a legfontosabb, ami nélkül nem is mertünk volna vállalkozni a mutatványra: elfelejtettük az életet, kitöröltünk mindent, ami arra emlékeztetne minket, hiszen jó előre tisztázni; ilyen a valóságban nincsen. Mert az egész úgy, ahogy van, három gyerek torz fantáziaszüleménye, ami legfeljebb nagyon kicsi szeletekben, kevésbe durva fejezetekben van köszönőviszonyban a realitással.

És amikor befejeztük az előkészületeket, megpróbáltuk feltérképezni, mire számíthatunk, mik azok a védjegyek, jellemző ötlethegyek, amelyek hiányában egy ilyen komédiának mondott valami nem is létezhet. Mivel már számtalanszor átéltük, hogy az amerikaiak hajlamosak az önkontrollt negligáló, teljesen aberrált, „ide nekem az oroszlánt is” típusú elhajlásokra, szinte biztosak voltunk abban, hogy előbb-utóbb befigyel a gandzsa és a kokó, hiszen ezek nélkül nem is buli a buli. A józan ökörködések meg pisiseknek valók. Azt is sejtettünk, miután a korhatáros karika túlszaladt a 6-oson, de még a 12-esen is, hogy itt bizony könyörtelenül megvillan egy-két cici és még az is lehet, hogy a nudli is kikívánkozik a gatyából egy kis szellőztetés erejéig. Mert így illendő. Az sem tűnt álomszerűnek, hogy annyi lökött, félnótás, elmebajos, őrült alakkal találkozhatunk majd, akikkel gond nélkül meg lehetne tölteni bármelyik sárga házat, vagy pszichiátriai osztályt, hiszen odavalók. Aztán előzetesen az sem volt valószerűtlen, hogy minimum egy jó nő odakeveredik a bagázsba, hogy kihorgásszon magának egy mamlaszt, akivel eljátszhatják az elmaradhatatlan piszi-puszi szálat. És végül buli terén gondoltuk, hogy elszabadul a pokol, lesz itt minden, ami a csövön kifér, a bunkóságok, ocsmányságok széles tárháza nyitja ki a kapuját, hogy besétáljunk rajta. A vetítés közben pedig pipálgattunk rendesen és megállapítottuk, ha így lottóznánk, a nyereményen már vehetnénk egy belvárosi luxusszállodát. És akkor kit érdekelne a világ. Meg a Hivatali karácsony.

Nem is az a legfőbb és legfontosabb problémánk ezzel a mozinak csúfolt tákolmánnyal, hogy erőltetett. Az. Nem is az hoz ki a béketűrésből, hogy ezredjére elsütött fogásokból, fordulatokból építkezik. Azokból. Nem az a legnagyobb fájdalmunk, hogy sablonos bolondok rángatják a gyeplőt. Azok. Még csak azon sem akadnánk ki, hogy az egésznek körülbelül annyi értékelhető humora van, mint egy ösztönös fitymacsattogtatásnak. Tényleg annyi. És az sem igazán zavarna, hogy helyenként tahó, helyenként ízléstelen, helyenként vulgáris. De még mennyire, hogy az. Van egy ezeknél is meghatározóbb és szívfájdítóbb bajunk ezzel a karácsonyi cécóval. Mocskosul unalmas. Annyira, hogy ez ember sokszor nem tudja, mihez kezdjen magával, mert egyszerűen nem köti le az, amivel kényeztetni a próbálják az érzékszerveit. Ezért aztán fészkelődik, mocorog, megnézi az óráját, lehunyja a szemét, hátha elalszik, de nincs ilyen szerencséje, így aztán körbepillant, hogy meglesse, hogy más képes –e vigyorogni alkohol, vagy marcsi nélkül a látottakon. Egyébként tud. Bár az ajzószerek meglétét nem vizsgáltuk. Szóval pótcselekvésekre kárhoztatja magát. És még így is feltűnik, hogy mennyire büdös az a portéka, amit szaloncukor papírba csomagolva próbálnak eladni és ránk tukmálni. Merthogy úgy bűzlik, mint az oszlófélben lévő hal, az hétszentség.

Azon már meg sem rezdülünk, hogy az elvileg humorosnak számítana, hogy egy nő az értekezlet kellős közepén elfingja magát. Később pedig telefingja a kocsit. És ezeket még be is jelenti. Fene a gusztusát. Azonban az már elgondolkoztató, hogy azt még egyesek viccesnek találják, hogy egy munkahelyi buliban a felnőtt emberek javarésze azzal üti el az idejét, hogy a fénymásolóba dugdossa a nemi szerveit. Ez nem dedó? De legyen. Fogadjuk el, hogy még nem nőttük ki az ovit és ez a szint a poénok területén. Akkor viszont nem értjük, hogy a forgatókönyvírók miért is akarnak túlterjeszkedni ezen. Miért kellene ahhoz még egy történet is, hogy ezek a széllel bélelt pondrók összefossák az irodaházat és felforgassák az épületet? És legfőképpen miért van ebben a sztoriban megint annyi spirituális lélekgyógyászat, amennyit nem szégyellnek? Megszállja őket Jézus szelleme? Vagy félnek, hogy a Mikulás nem ajándékokat hoz nekik, hanem virgácsot és korbácsot? Mert hát itt van ez az amerikai Tiborcz Pisti, akit Clay-nek hívnak és aki nem az apóstól kapott vagyonokat, hanem aputól. Nos, ezt a gyereket itt úgy állítják be, mint aki él-hal a dolgozóiért és csak azért szórja a pénzét, hogy azok boldoguljanak. És miután erre a kollégák rájönnek, persze, hogy segítenek neki kimászni a kulimászból. Aztán a végén röpködnek a szívecskék, a szent beszédek és mindenki, mindenkivel megbékél. Hiszen ez a karácsony üzenete. Muszáj ezt? Nem unják?

Azért kellenek ezek az ünnepi dáridók, hogy összeszedjenek egy rakás olyan arcot, akit már láttunk valahol, de az istennek se ugrik be, hogy hol. És persze hozzátegyenek egy A-listás sztárocskát, akinek lehet, hogy csak a neve az, a tehetsége, színészi képessége inkább B, vagy C kategória. Ez lenne itten Jennifer Aniston, aki azt a mosdatlan szájú szipirtyót hozza, akit Kathy Bates jelenített meg a Tapló Télapó második felvonásában, idősebb kiadásban. Aniston gödörben van. Ez azért sem meglepetés, mert rendszeresen abban van. És ezért vállalja be ezeket a szörnyűségeket. Mert itt nem kell játszani, elég csak látszani. Meg pofákat vágni. Meg koordinálatlanul káromkodni. Jason Bateman-t azért sajnáljuk, mert ha olyan szerepet kap, ő azért képes odatenni magát és maradandót alkotni. Ilyenekkel pénzt keres és játssza a nagyra nőtt gyereket, akinek egyetlen arckifejezése van, amellett, hogy mindig nyitva marad a szája. T.J. Miller a Deadpoolban kiváló volt, itt csak a szánalmas hülyegyerek figuráját forszírozza. Olivia Munn jó nő. És persze a sztori szerint nincs pasija. Na, menjetek a picsába! Kate McKinnon az életrajzi adatai szerint harminckét éves. Itt kinéz vagy ötvennek. McKinnon lenne az erkölcsös aggszűz. Jelentősen túlspilázva.

A Hivatali karácsonyhoz két rendező kellett. Will Speck és Josh Gordon. Ez azért is szívás, mert még ketten sem mentek semmire. Ha valaki úgy megy be erre a filmre, hogy olyan vérpezsdítő szórakozásra vágyik, aminek hatására majd felszántja a kocsmákat, vagy másnap a munkahelyét, kérjük, csihadjon. Mert a Hivatali karácsony körülbelül annyira kellemes kikapcsolódás, hogy az ember utána legszívesebben bezárkózna egyedül a szobába, üveges tekintettel maga elé meredve és várná a Megváltót, hogy egy kicsit elbeszélgessen vele. Nem is csodálkozunk, hogy a kereskedelmi tévéknél a szórakoztatás egyenlő az idiotizmussal. Ilyen példákat látnak. És persze egy marék szotyiba fogadhatnánk, hogy sikere lesz. Miért ne lenne? Talán mert nem annyira tuskó. Mintha kétszer az lenne.

3/10