Egy időben az jött az amerikaiaknál szokásba, hogy orrba-szájba másolták a távol-keleti horrorokat. A gyorsan kialakuló trend előfutára volt a Gore Verbinski által rendezett A kör című film, amit 2002-ben mutattak be és nemcsak Amerikában, hanem világszerte hatalmas pénzügyi sikereket aratott. Nem is lehetett kihagyni azt a ziccert, hogy folytassák. Három év múlva az eredeti japán mozi készítője, Hideo Nakata vállalkozott arra, hogy az előzőhöz hasonló bravúrt hajt végre, csakhogy alaposan mellétrafált. A kör 2 nem indult rosszul bevétel szempontjából, de egy szinten megrekedt és onnantól viharos sebességű lejtmenetbe kezdett. Biztos köze volt ehhez a minőségnek is, amire még a közepes is túlzó jelző és vélhetően annak is, hogy a nézők inkább röhögtek a film vetítése közben, ahelyett, hogy hüledeztek volna. A széria ezzel, ha nem is megbukott, de mély álomba szenderült. Nem feltétlenül gondoltuk azt, hogy érdemes lenne ezt tovább szálazni, azonban mivel közünk nincsen az amerikai filmiparhoz, gyakorlatilag senki nem kérdezte meg a véleményünket. Így aztán a szunyából ébredés lett és idén, hosszú csend után belopózott a mozikba a Körök, amely nem közvetlen folytatás, inkább csak tematikailag kötődik a sorozathoz. Előzetesen nyilvánvalóan azt vártuk a filmtől, mint mindenki, hogy be fogunk fosni. Hát nem volt szükségünk pelenkára a vetítésen. Inkább bágyasztó unalom és néhol erőteljes kuncogás lett úrrá rajtunk. Mert a Körök sokkal jobban beillik paródiának, mint horrornak, vagy thrillernek.

A Körök rendezői székét F. Javier Gutiérrez foglalta el. Ha valakinek nem derengene a név, merthogy nem hallotta még sehol, ne kárhoztassa magát és főleg ne süllyedjen a szék alá szégyenében. A hispán úriember a nagyjátékfilmek terén tejfelesszájú újonc, eddig egyetlen 18 perces rövidfilmmel (Brasil) dicsekedhetett rendezőként, igaz, azzal nyert néhány díjat. Hogy kinek az ötlete volt a szerződtetése és hogy miképpen és honnan kukázták elő pont őt, arról nem szól a fáma, mindenesetre azt Gutiérrez javára írhatjuk, hogy abból a szeméthalomból, amit itt forgatókönyvnek becéznek a legnagyobbak sem lettek volna képesek csodát csinálni. Pedig az írói csapatban még egy Oscar-díjas művésszel is találkozhatunk. Akiva Goldsman az Egy csodálatos elme adaptációjáért részesült eme elismerésben. Nos, Goldsman azóta leginkább közepes forgatókönyvekhez adta a nevét, legutóbbi munkája A beavatott sorozat A lázadó alcímmel ellátott része olyan kolosszális bukásnak bizonyult, hogy a befejező darabot nem is mutatják be moziban. Sőt, lehet, hogy sehol sem. Goldsman ott volt A Setét Torony írói seregében is, de azt meg még nem láttuk, majd idén lemeózzuk. Utólag azt gondoljuk, hogy Goldsman-t restaurátornak hívták, hogy az alapanyag helyrepofozásával és a lyukak betömködésével egyáltalán leforgatható legyen a film. Ide azonban még egy csúcsformában lévő Goldsman is kevés lett volna, mert ez már az elején úgy döglődik, mint a partra vetett hal.

Lehet –e annál közhelyesebben kezdeni valamit, hogy van egy lány és persze van egy fiú. Nehezen hisszük, de ettől még rendszeresen megteszik. Abban az esetben is, ha nem egy romantikus drámáról, vagy szerelmes regényről beszélünk. Némi előjáték után megismerkedhetünk tehát Juliával, aki egy helyes pofival megáldott sudár teremtmény és a barátjával, aki meg egy éppen hozzáillő jóképű ficsúr. Henteregnek az ágyban, miközben filozofálgatnak Orfeuszról, aki az alvilágba szállt le, hogy megmentse a szerelmét és a lány éppen azon kattog, hogy miért mindig a férfiak hoznak áldozatokat a nőkért és nem fordítva. Annyira egyértelműen célozgat és erre hegyezi ki a beszélgetést, hogy a nézőnek sokat gondolkoznia sem kell azon, hogy ennek még a későbbiek során jelentősége és szerepe lesz. Hiszen a Körök a szájbarágott megoldások filmje, ahol előre lelövik a poént, azért, hogy kitalálni se kelljen. Olyan, mint a súgó a színházban, ha elakadsz, segít. Csak nem halkan, suttogva, hanem kiabálva, ordítva, hogy még véletlenül se tévedj el. Szóval Julia és a szerelme hamarosan elszakadnak egymástól, mert a fiú főiskolára megy, a csaj pedig pechjére otthon marad. Hogy miért az sosem derül ki, van valami homályos utalgatás, de azt még kezdeménynek sem nevezhetjük, annyira gyér és semmitmondó. A lényeg, hogy a fiú egy sötét szektának látszó gyülekezetbe kerül, Julia meg utánaszalad, hogy kinyomozza, mi történik a pajtija körül.

A horror, vagy thriller alapkövének számító sejtetés és titokzatosság itt nemcsak az egyébként igen renyhe és lomha történetvezetés során hiányzik piszkosul, hanem a nem túl sokszínű és változatos tulajdonságokkal megtámogatott karakterek esetén is. Hiszen ezek az infúzióra kötött, majdnem végstádiumban lévő figurák egytől egyig pontosan olyanok, amilyennek első látásra tűnnek. Ha vannak is szándékaik, illetőleg motivációik azokra szinte hamarabb rájöhetünk, minthogy egyáltalán színre lépnének. Amennyiben pedig még ezek sincsenek, akkor meg hasraütésszerűen kreálnak nekik valamit. Ettől azonban nincs koherencia, csak egy átlátszó menetrend, amit betű szerint be kell tartani, akkor is, ha a magyarázatok közben gyakran bevillan a fából vaskarika probléma. Aztán persze, ahogy vánszorognak a percek, elengedjük a kételyeinket, a kérdéseinket, merthogy úgysem kapunk rá választ, akkor meg minek görcsöljünk rajtuk hasztalanul. Ha az alkotóknak nem volt fontos, akkor nekünk miért legyen az. És ekkor következne, hogy menjünk arra, amerre az események sodornak minket. Mint a birkák. Mennénk is, csak az a helyzet, hogy nem jutunk sehova. Mert ugyanott körözünk, sokszor parkolóban állunk, miközben az egész ramazuri megfejtése rég ott van az orrunk előtt, mindössze arra várunk, hogy ezt a nem túl okos és képzett főszereplőink is észrevegyék.

Mi is jelenthet vonzerőt akkor, ha ennyire erőtlen, vontatott, céltalan és fárasztó az a mozi, amire kissé elkapkodva jegyet váltottunk? A képi megvalósítás, a külcsín azért nem, mert az olyan tizenkettő egy tucat alapú. Az ijesztgetések nem jönnek be, hiszen ahhoz az ósdi fegyvertényhez igazodnak Gutiérrezék meglehetősen fantáziátlan módon, hogy erősödő zenével, vagy dübörgő effektekkel jó előre jelzik, ha valami váratlan dolog fog történni, ami esetleg ránk hozhatná a frászt. A finálén sem rúgóznánk különösebben, mert ha nem tudnánk, hogy egy hasonló terméket körülbelül abban az időben forgattak, mint a Köröket, azt hinnénk, onnan csórták, annyira nem volt elképzelésük a végkimenetelt illetően. A Juliát alakító Matilda Anna Ingrid Lutz kezdő színésznő, ez az első főszerepe. Nem tanácsolnánk el a pályától, de az sem biztos, hogy ezzel a debütálással olyan sokra viheti. Szépen kidülleszti a szemét, olykor hitelesen játssza, hogy retteg, de ha ezeket leszámítjuk, mást nem csinál. Ja, elmondja azt a végtelenül ostoba szövegét, viszont azt nem ő írta, azért nem terheli felelősség. Egyetlen ismertebb névvel büszkélkedhet a produkció színészi fronton. Vincent D’Onofrio egykoron szebb napokat látott. Most meg irtózatosan meg van hízva. Azon merengünk, hogy kardio edzések nélkül, hogyan képes a filmbeli fizikai mutatványokra? Sanszos, hogy dublőrrel.

A forgatókönyvírói csapat, Goldsmannel súlyosbítva trehány munkát végzett, mert gyalulgathatták volna még ezt az alapanyagot egy ideig. Az is lehet, hogy akkor viszont soha nem lesz belőle nyersanyag. Így azonban A kör bármilyen nemű feltámasztása halott ötletnek bizonyult. És sürgősen le kellene állni vele, mert ez már nem hasznot csinál, hanem csak és kizárólag kárt. A Körök egy természetfeletti erőkről szóló kiállításon találná meg az ideális helyét és szerepét. Mint dobozba pakolt selejtes áru. Közvetlenül Pataky Attila viaszszobra mellett.

3/10